Tizennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó. Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni. Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel, a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel, amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd, amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is buzgón kapargatja.

Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem salaváriban. Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó deszkát, a lány kisurrant a partra.

– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja is.

– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.

A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs, elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.

Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.

*

Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza akarták küldeni.

– Hova való vagy? – kérdezték a fogolytól.

– Magyarországba – felelte büszkén az utczai leány – Szegedre.

– Hát mit keresel akkor nálunk?

– Ugy maradtam én le itt egy szegedi hajóról kislány koromban.

Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami. Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.

A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni, hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást, hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt, hát lehet mindenfélét állitani.

A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan, mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében. Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a szegedi leányt és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki. (Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.

Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány irányában vannak.

Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen, kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz esztendős lánya. A Tecza.

– Hiszen ez is Tecza – mondták neki.

– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk leginkább.

– No, az a legkevesebb.

Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt. Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.

– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom. Teczuskám.

A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.

A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos tisztelettel.

*

Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt. Mondván, hogy ők a leány irányában vannak.

– Mi a baj?

– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk ez. Rájöttünk.

– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen annak fekete szöme volt.

– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és ittasságában az utczán hempörög.

Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat követett el.

– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.

Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.

Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:

– Már megint csak hoztak engem ide, a tekintetes ur elébe…

A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván, vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy, egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.