Mostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos, az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező, amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám; bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más vidékről ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.

Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“ már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek, haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik „halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni, hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján. Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert ő maga sohasem volt vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle alatt.

De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem, mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin, fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig, aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.

A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“ valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“ vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün, mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a pénzügyigazgatósági palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly pénzügyi igazgatósággal?

Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag; ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“ beszédek.

Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt. Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton, akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat, mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább gyerekkorom óta nem láttam.

Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már nincs.

Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével kifelé.

– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két karó, meg ez az egyszál madzag.

Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn, mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott. Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve gyékénykötéssel.

Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették. Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben, néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot. Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok, csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.

Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek. Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)

A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult, a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok voltak állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a bő halhoz akadt ember is bőven.

Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü volt, mind kiette a szájuk szélét…