Ha valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze, bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb, mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani, hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva, minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.

De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, nem azért, mintha munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott. Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik, mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel, más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…

Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége, gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának, amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a feleségével. Az asszony vigasztalja:

– Isten majd megsegit. Ki benne bizik, nem csalatkozik.

Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz, mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a kilincset és a szobába lép.

Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár megzavarodik, nem ugy azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja, illedelemmel mondván:

– Kezit csókolom.

– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy áll a munka?

– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem, mert nincsen.

– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát ráér, Borus?

– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit akarhat az uraság.

– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen, mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.

Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:

– Olyan több nem is lesz e világon.

– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja, fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?

Borus köhögött s az asszony szólt:

– Hát tetszik tudni, csókolom kezit…

Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket, miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.

Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment, mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz az asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak köhögött és csak faragott.

A negyedik héten átüzent az uraság, hogy mikor lesz kész a kocsi.

Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott, este még le se akart idején feküdni.

– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.

De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye, bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.

Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden. Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal, hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi. Tulajdon magával az urasággal beszélt.

– Aztán szép-e? – kérdezte az ur.

– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni. Mert olyan kocsi több nincsen a világon.

– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.

Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál. Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.

– Mindjárt jön az uraság és tiszteltet…

Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires kocsiban az alcserényen.