Rendkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel, bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni; ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle dolgok után nyargalászni.

Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék, az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik, mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában. Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a bürgének minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig. Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni, mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni, miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és szódát enni a bürge nem hajlandó.

Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg van halva.

Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:

– Bé.

Mindig ezt szokta mondani.

*

Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb eső juhászoknak kiabálnak:

– Haó! Héj!

Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya, azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken, mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön: talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi egyik pusztázó zsinóros legény:

– Ki járt erre az éjjel?

Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.

– Hát tegnap este? – adják föl tovább a szót.

A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?

– Vásár volt az uj faluba – tudatja egy juhász.

Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.

Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak, mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.

– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl a lóra.

Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi komolyaktól, kik a testet körülállták:

– Én szólhatok-é?

A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:

– Két kocsi czigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, ép ide vág.

Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.

– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült, mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.

Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a testre esik, szól:

– Hát azt pedig nem fütyülte.

A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:

– Ugy vélöm, mintha azt fütyülte vóna.

– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…

Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:

– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.

A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb, hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik, amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek, szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés, szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.

– No – véli Miklós – majd mingyárt.

„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis. Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan mozognak előre.

– Ahán! – mondja Miklós.

Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik mozognak.

– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni. Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó, jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek, mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.

Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:

– Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.

Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete boszulatlan maradt.

A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.