Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.

– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót huztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Anaaa…

– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.

A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.

– Gágá – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.

– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. – Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

– Apja – mondja – apja!

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

– No, mit köll mondani? – kérdezi Viktor.

– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észre térvén, szintén szól:

– Addon Iszten ló loddalt.

– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között. – Én mindön kutyáim…

István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az áldott homokból.

– Ujság van, apja – szól Viktor mosolyogva. – Nagy ujság.

– No? – mondja Máté.

– Hát nem találja kend el?

– Ujság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélök rá.

– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.

– Hát? Mond no, ha tudod.

– Hát épp ma két esztendősek a gyerökök.

– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.

– A! Búbocza! – mondja Pista is.

– Ugyan hát mit adjak nekik? – szól Máté.

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk, csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.

– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.

– Péz – szól Miska.

– Péd – folytatja Pistika.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

– Ni! – mondják egymásnak.

Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a vérükből való vért.

– Az enyimek – szól Viktor.

– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen – felel évődve Máté.

Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

– Viktor te! Vidd be a gyerököket.

Az asszony kilép:

– Miért?

– Ugy nézöm, föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. – A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.

– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és vize elvesz a képét boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.

– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?

A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:

– A! Apám! Péz!

Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kinálja vagyonát:

– Péd! Péd!

Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.