Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:

– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…

A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget…

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság. Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:

– Otthon mán járnak a betlehemösök.

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan, nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kivül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak, de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami tulságos nehezen.

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon. Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két tenyerében.

– Nini – mondta – még meleg.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.

– Embörök, élnek még a fecskék!

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök voltak azok!

– Nézd-e, mán éled!

– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.

Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:

– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem birta állni: arról is lepergett.