A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska, ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy, napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.

Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.

Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket: ingyenös embör.

Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg annyi élelem, amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.

A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt, akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb irtásra, ha van.

Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.

Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, meg mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas, amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály, mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén Pálnak hivták.

A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt, ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki, köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt, mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész rövidségében kinyult.

Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és Pált abba tette.

– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.

Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött érzett bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.

Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit, amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo.

Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott, hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.

– Kend az – kérdezte – Mihály?

– Én.

– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.

– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem birságba.

Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja:

– Hoztam a hajadba kétgaras áru szépszagu olajat.

Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.