Ezt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő, amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt, a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is, akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt belőle egy mázsa.

E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen, mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen. Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, akinek esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén. Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad, egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben. Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a Benkovszkiból Benkóczi.

Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden, mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.

– Jaj de szép – szól az ember.

Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.

– Nézze csak kend, kilelt a hideg.

Rázni is kezdi azonnal s az ember sietve boritja vállaira a kabátját.

– Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le – biztatja.

– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.

Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba. Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban keresendő.

– Valér! – kiáltja. – Valér!

Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte. Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám, de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél, mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök, örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:

– Gergő, a halottadat be köll vinni a kórházba.

– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt szögént mán mög senki kórháza.

– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.

– Mi? Hát a szél. Az érte az uton.

– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?

Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván, mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely öregapját már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között. Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:

– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be Valért a kórházba.

Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól szemei.

Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik is jönnek, oly sokan vannak.

Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.

Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el, kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér, fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára ereszsze.

A latin zsolozsma kezdődik s a kántorsegéd mondja a bucsuztatót.

– Valér! Valér! – kiáltja Gergely a kocsiban és sirva fakad.

A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen, szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.

Ki ad ezért elégtételt?

Ki ad, emberek? Az Isten.

Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a kapitány:

– Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!

És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a legények levágják szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt. Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult, hátraszól a koporsóhoz:

– Valér – kérdezi büszke szomorusággal – Valér, hallod-e?