A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az utnak, mert ugy vélte, hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első hiradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában usznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sürübb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a viz. A halak alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnának a jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor utban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vácz alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés a buza, sok a kő, erre lefelé buza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és nagy hajók járnak érte föl a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképen olcsóbb lenne turóslepénynyel rakni ki az utczákat. És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak utra kelt legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhuzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám – mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferencz, másnéven Rámás Ferencz, mert mindig rámás csizmákat viselt.

– Indulni indulhatunk – felelte Török Mihály – azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem birom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz ugy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányruddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály legény egyszer akkorát taszitott a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.

– Nézd a bolondot – mondta Török s kötelet hajitott le Kiskovácsnak, amin visszamászott. – Nemhiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha apjának, de tökéletlen is volt világéletében.

Mások megszólása, apjának anyjának gyanuval való terhelése nem szép dolog pedig sohasem és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég között vizen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné igy látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordit valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig bárki bármit beszéljen, ugy van ez, Kanizsay Ferencz eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezuttal reszketett és ugyan sürün hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomoruan pipált és egyre csak azt mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt, ugy harsogott, mintha az itélet napján czitoráznának az angyalok. A budai telepről segitségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák a tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, ugy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Ugy nézöm, belefordulunk…

Azt mondta erre Kalapis János legény:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán forduljon amerre tetszik.

Török idegenül nézett rá.

– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:

– Hát ugyan hogy möntök ki a partra?

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a viznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert ugy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajitani vékony zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a hires verekedő):

– Majd kihajitom én!

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképen ugyanaz a fakoloncz minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik. Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Igy járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelitette a partot a kölöncz, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferencz fogta fel a körtét és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s ugylehet, szive valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

– Hát – igy adta föl a szót – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?

Kanizsay Ferencz nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon, azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállait.

– Otthunra vagyok tartozandó az életömmel – mormogta – neveletlen kis árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sirva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sirva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét – mondta Török – és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Felgyürte a karján az inget az öreges ember és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivitott utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

– No – mondta az ember – aki akar, az möhet.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték czövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sürün járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult utnak s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü Kanizsay Ferencz maradt.

– Te még ne mönj – szólt neki Török – mert majd levelet viszöl a partra, hogy postára add.

Meg is irta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a czifraságot s ez okból a gö betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Igy irta, amint itt van; ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):

Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencznek.

– Ezt – mondta – mihelyest falut érsz, föladd.

Kanizsay Ferencz ránézett Török Mihályra.

– Hát kend – kérdezte – Mihály bátyám? kend nem gyün?

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencznek:

– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette fel a kérdést:

– Én? Innen?

*

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

– No, möggyütt kend?

– Mög.

– Soká oda volt kend.

– Az ám – mondja a hős – sok volt a népekben az ijedtség…