Bent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.

A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa, mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek, mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott. Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett. Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész. Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig zátonyra jutnak vagy a tönkre mennek. Mindezek fölött a maga lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli dolog, hogy olyan lapos is, mintha egy szép tepsiben egy szép darab turóslepény heverne. Bár hiszen a turóslepényen nem laknak oláhok (s ugy lehet, nem is kóstoltak még efajta ételt az istenadták).

Mikor a hegyteteji csusztatón átal leugrálnak a völgybe a fák, azokat barkácsolni kezdik némely oláhok. Apródonkint össze is rakják a vizen. Az oláhok mellett ott vannak az anyácskák is és amig azok a tutajt készitenék, ők seprőt kötöznek az ágakból. A legjobb seprők ezek mind a közt, amik csak a világon kaphatók. Mert másutt is tudnak ugyan seprőt kötni, de olyant senki, mint az anyácskák. Ez tartós, maradandó s miután ezeket is évszázadok óta egyformára kötik egyforma vesszőkből, egyforma háncscsal az örökké egyforma anyácskák, megvan bennük az az állandóság, ami az erős régi dolgokban megvolt. Mire az apácskák készen vannak a tutajjal, anyácskák is mind összekötözték seprővé az arravaló ágat. Persze a dolognak ezzel nincs vége, mert a tutaj és a seprő ott a Marosparton, ahol áll, senkinek sem kell. Azt el kell messzire vinni, mert az uristen igy rendezte be a dolgokat, hogy némi foglalatosságot adjon a népnek.

Az apácskák ráhányják a seprőt a tutajra. Anyácskák ezt látva, sirnak, mert im közeleg az indulás. A gyermekek is sirnak a vastagszövetü ingben. O, o – mondják – o domnye Zeu! Biz ez szomoru sor, akármely oldalát keressük. Apácskák most ráállnak a vizre s mennek le messze a csokoládészin folyón az ungurok közé. Az ungurok ugyanis bolond népek, olyan vidékeket laknak, ahol nem terem a fenyő, s ha apácskák nem vinnének nekik tutajt le a Maroson, fa hijján házat sem tudnának épiteni. Jó szerencse, hogy vannak kereskedők, akik levágatják a hegyekről a fákat s rábizzák az apácskákra, hogy vigyék el azokat az unguroknak.

Az anyácskák egyre jobban sirnak, a gyerekek, a Dána, az Ilia, a Juonka, a csöpp Petru szintén pityeregnek. Apácskák most kötik el a parttól a lápot. Hogy kötelétől szabadult, a viz erőt vesz rajta s lassan utnak indul. Rudakkal is nyomják befelé. Igy távolodik. Apácskák nem integethetnek, mert a lapátokkal vannak elfoglalva, ugyanis a viz közepére, a rendes sodorba kell hozni a tutajt. Ez a hajtásának az egyetlen tudománya, hanem ezt aztán két kézzel kell gyakorolni. Emiatt csak igy minden integetés nélkül vannak. Szomoru távozás az ilyen. Az anyácskák és a gyerekek néznek utánuk, ameddig lehet; a Maros folyása azonban igen játékos a hegyek közt s apácskák hamar elvesznek a szem elől. A familiák otthon maradnak és sohasem tudják, hogy az apák hazaérkeznek-e valaha. A vizet nem lehet kitanulni és idegen földeken bajos a járás-kelés. Az apácskák pedig, a Petru Mikroan és Juon Drzbaro huzgálják naphosszat és éjszakákon át a lapátnyelet és Petru Mikroan néha, mikor már majd elszakad a dereka, átkiált a láp tulsó végébe:

– Hajhaj! Mikor érünk még oda?

– Hajhaj! – felel vissza Juon Drzbaro – mikor érünk még oda?

Mikor olyan utra térnek, hogy egy ember is elég a tutajhoz, akkor a másik főz. Nagyon egyszerü étellel élnek. Ha elég idejük van a hámozásra, krumplit főznek, vagy pedig belevetik a parázsba, hogy megsüljön. Egyébként rendszerint kukoriczalisztet vetnek a bögre aljába, egy darab hagymát szétnyomnak, azzal elbolonditják s vizet öntenek a tetejébe. Mire fölforrt a készség, megvan az étel. A tüzet különben élesztik folyton s nem hagyják elaludni, mert nekik drágább a gyufa, mint a fa. Mert fa van a tutajon elég, ellenben a gyufáért pénzt kell adni. A masina és a lumine, a gyufa és a világitás a legdrágább dolgok közé tartoznak abban az egyszerü életben, amit ez emberek a hegyeik között élnek, mig a tüzelés jóformán ingyen esik. Otthon a pitvar földjén van a tüzhely, ahol folyton ég a parázs és még csak tüzelőt sem kell rárakni. Egyetlen nagy, kidőlt fenyőfa adja ezt, amely keresztbe fekszik az udvaron és a vége beszolgál a tüzhelybe. Amennyi aztán elég belőle, ahhoz képest tolják mindig befelé, mert fölöttébb kedvelik az egyszerü eljárásokat.

A tutaj pedig uszik lassan lefelé a vizen. Ha nagyon sötét éjszaka támad, ki is kötnek a parton. Ilyenkor a Juon, akinek hegyesebb szeme van, falu után kutat, hogy abba bemenjen és italt vásároljon. Ezt ugy szokás csinálni, hogy félüveg spirituszra félüveg kutvizet öntenek. Ha nagyon finom italt akarnak, akkor még egy krajczár ára czukor is járul hozzá. Ilyenkor egy kis zsirral gombóczot csinálnak a kukoriczalisztből és puliszkának főzik. Nagyon okos ennivaló a puliszka, ha jól van elkászolitva, s ha meg édespálinka is kerül hozzá: kész a boldogság a tutaj közepén. A boldogság ugyanis ilyen, aki nem keresi, rendszerint az szokta megtalálni.

Reggel aztán mennek odább. Végtelen lassu utazás ez, két hétbe belekerül, mig az alföldre érnek. Egyszer aztán a Marostoroknál belefordulnak a Tiszába. Most már lapátol ám mind a két ember keményen, mert itt a két viz sodra veszekszik egymással. Egyik az innenső partra, másik a tulsóra akarja terelni a lápot, azonban Petru és Juon nem engedik. Nagy munkával jár az ilyesmi, mert forgalmas is a folyó nagyon és két hid alatt kell elhaladni a láppal. A láp pedig nem ugy van, mint a hajó, mert ez, ha látja, hogy rossz felé halad, macskát vet és megáll. De az oláhok, bár szállitják ily módon vagy ötszáz év óta a fát, nem jutottak eddig arra az ötletre, hogy ők is vethetnének macskát, ha volna macskájuk. De nem teszik, mert lám, nélküle is megvannak és ami nélkül valaki meglehet, azt ne keresse.

Igy kötnek ki a vasut hidján tul, ahol ezrével fürdik a Tiszában az efajta fenyő, amilyent ők is hoztak. A többi munka aztán gyorsan megy. Jön a kereskedő embere és átveszi a fákat. Meg van valamennyi.

A seprőket is megvenné.

– No hogy adod, Juon? – kérdezi.

– Ju sepri, nágyum ju sepri – mondja Juon. – Tiz dárob van ecs csumó. Ecs csumó tizem nócz karczár.

– Tizenegyet adok érte – véli a kereskedő. – Kápata?

– Nu kápata – felel Juon.

– Hát ha nu kápata, akkor ott marad a lepényön.

Juan leveszi a sapkát a fejéről.

– Domnu – mondja – ugy segitse engem domne Zeu, hogy nágyum ju sepri.

Végül csomónkint tizennégy krajczárra kiegyez az ungur.

Juon és Petru ennek örülnek és összeszedik czókmókjukat, hogy elhagyják a tutajt. Viszik a bögrét, a kukoriczalisztet, a burgonyát és a masinatartót. Mennek az irodába és most pénz kezd hullani a vastag bőrbe, amit a derekukon viselnek. A kereskedő semmi kifogást nem csinál és igy hamar megvannak ezzel is. Juon távoztában még elkér az asztalról egy heverő ujságot. Ő ugyanis katonakorában megtanulta a czigarettázást és ujságpapirba göngyölni jobb a dohányt, mint a másfajta papirba. A levélpapir vagy a könyvpapiros erre nem oly alkalmas.

Ezt is megkapván, örömmel távoznak. Hová megy ilyenkor az utas ember? Az utas ember ilyenkor a Zum Soldaten-ba megy. Ez okos hely, mert amellett, hogy benne pálinka kapható, az erdélyi Juon ott találkozik a máramarosi Juonnal és a bihari Juonnal. Azok is igy tutajt eresztve érkeztek ide, egyik a Tiszán, másik a Kőrösön. Már mire az erdélyiek odaérnek, amazok javában pálinkáznak. Nocsak sebesen ezeknek is italt. Továbbá ételt, mert ma nagy nap van. Vastag szalonnát sóskalácscsal, hogy legyen otthon majd miről beszélni. Az Ilia leány milyen bámulattal fogja majd hallgatni az idegen dolgot: Kalácsot sóval, istenem, ki hallott enni. Már pedig ez igy van, – fogja neki büszke mosolylyal mondani az apja, – ha nekem nem hiszel, kérdezd meg a Petrut, az is evett.

Estig aztán iszogatnak. Akkor uj csoda esik. Bejön ugyanis egy ember egy bádog kondérral, hogy azt mondja, ki akar enni főtt kolbászt tormával. Hát hol főzöd a kolbászt, te boldogtalan? – kérdezi Juon. – Semmi közöd hozzá, frátye, – mondja az ember – csak add ide az öt krajczárt. Ezen kissé gondolkozik Juon, de utóbb azon véleményre jut, hogy ha ő keresi a pénzt, abból a maga élvezetére el is költhet valamennyit. Leteszi az öt pénzt, ami után az ember a bádogjából mindenféle dolgokat szed elő. Tényleg megfőzi a kolbászt s mire megfőtt, tormát reszel hozzá és tányéron adja azt Juon elé, beboritva kendővel.

– Au, frátye! – kiált föl Juon csodálkozva.

A többiek is esznek. A bádogos ember alig győzi reszelni a tormát. Erre megint pálinka következik és most már tökéletesen benne vannak az uraságban. Megered a beszéd. Egy Juon azt mondja, hogy sehol sem teremnek olyan szép fenyőfák, mint Máramarosban. No bolond volt, aki mondta, – véli egy Juon Biharból, – mert Biharban szebb fenyők vannak, mint bárhol a világon. Ostoba beszéd ez – szól az erdélyi Juon. – Aki még azt sem tudja, hogy Erdélyben van a legszeb fenyőfa, az ne beszéljen. Ostoba embereknek semmi helye sincs uri társaságban.

E kijelentés alapján Juonnak a fejéhez vágnak egy pálinkás üveget. Juon visszavág kettőt. Általános vagdosás támad, kiütik az ablakokat, leverik a lámpát, megtapossák a bádogos embert, azután egymást, azután a depóst belevágják a söntésbe, hogy a depós a söntéssel együtt földül. Végezetül, mint minden dolgok végezete, megjelen néhány markos rendőr, szétdobálja a verekedő társaságot és elviszi aludni a börtönbe. Másnap a kapitány előtt vannak. A Petruk és Juonok birságot fizetnek s ami pénzük megmaradt, azt a depós követeli kártérités gyanánt. Azt meg kell fizetni, mert jó szerencse, ha le nem záratja őket, amiért megverték. A három felől való Petruk és Juonok igy tökéletesen vagyontalanul jönnek el a domnu kapetán elől és szomoruan indulnak a folyó partján haza felé. Az anyácskák sirnak örömükben, mikor meglátják őket, s két nap mulva, amikorra ismét készen van egy tutaj, sirnak bánatukban, hogy az apácskák már ismét mennek. Mert két nap mulva Juonék ujból elindulnak és négy hét mulva megint gyalog fognak hazaérni.