Ugy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem ér az semmit. Szük a viz s ha a hajónak neki fekszik a szél, bármint kerülgeti, csak kifujja a parthoz a viz közepéről, de ez még szerencse, mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violencziába az égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, négyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi intézést nem tettek egyebet, mert ugy volt, hogy mihelyest eláll a szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy. Néha mérges, néha csöndes és egymástól még abban is különbözik, hogy mely tájról van az érkezése. Mióta szabályozták a Tiszát és a sok okulárés a maga mércsikélő rudjaival jár-kel a partokon, tökéletesen elromlott a folyó. Ha felszél jön, azonnal összehuzza a vizet, ha pedig alszél támad, félóra mulva látható az áradás. Ettől pedig függ a hajó sorsa meg mindazoké, akik a hajón vannak. Komlósi János első legény föl is állitott egy kis szélkakasformát, hogy majd az azonnal jelzi neki az időváltozást, de Bábocskay András minderre nem adott semmit.

– Egy kutya most már – vélte – akármi lösz.

Hogy hátha halat fognak, a piczéket is kivetették, ami állandóságra mutat. Kiskovácsmihály Mihály evedző legény pedig be akart menni az hajóházba, mikor rámordul a kormányos:

– Mit akarsz ott?

– Hát majd a brácsát leeresztöm – felelte Kiskovács. – Ugy lehet, rák is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert ép neki való partos a part, az bizonyos, – vélte válaszadáskép Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen talán ez az egyetlen hajó az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Nem-é – kérdezte Kiskovácsmihály Mihály.

– Hát jól van – adta föl a szót megint Kiskovács, – pedig olyan rákot ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a viz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából a viz.

– Már mindegy – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem löhet most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába pipázni a többihez, András pedig ült tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé guritva. A szél egyre erősebben járt a viz fölött, a kikötött kormányrud nyikorgott, a kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej – gondolta – ott a tulparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasutas Belgrádban feleségestül. Annak viszi most a pár cserepet, hogy mégis itthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak a szép zöld levelei között tekínt ki az idegen föld népe közé a fiatal asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a partról nagyot kiált valaki hozzá:

– Hej.

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s ugy került ide a partra. Azt kiáltja neki vissza:

– No.

– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz.

András kötözi a virágot s kiáltja ujból:

– Ez itt hajó, hé.

– Annyit én is látok – szól a csendőr ingerülten.

– Ha látod, mit kérdöd – felelé Bábocskay.

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a járón halad a kormányos felé azon emberek ügyetlenségével, akik nem szoktak ilyen vékony uton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni – inti gunyosan Bábocskay – ebbül a házból nagyon hamar ki lehet érni az udvarra.

El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi:

– Hova való hajó ez?

András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ülőhelyéből:

– Ez a vizre való.

– Hogy hivják?

– Nem hivják ezt sehogyse, hanem hol a viz viszi, hol a ló huzza. A neve pedig – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején – szent István királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

Amaz nem elégelte be még a kérdést.

– Honnan jön?

Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé.

– A város alul – jelenti ki nyugodtan.

– Ej – kiáltja a csendőr türelmetlenül – hát micsoda város alul? Sok város van felülről idáig…

– Van ménkü – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul gyüvünk. Odavaló ez a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol ha valaki bejön a hajóra, jónapot szokott mondani.

A csendőrnek semmi módon sincs inyére a beszéd.

– Ne leczkéztessen itt engem – vág vissza nyersen, parancsolólag. – Feleljen, hogy hova mennek, mit visznek, miért kötöttek itt ki? Ismerem már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom.

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek Belgrádig, bizonyosan megfogja ujból az ág. Lehelyezi a kis székre és amint guggolásából fölemelkedne, azt kérdezi a csendőrtől:

– Maga?

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem igy beszélni?

András már előhuzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a jövevényen.

– Hát kicsoda maga? – kérdezi.

– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok?

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájba fogja, félre forditván. Azután ugy mesterkedik, hogy a dohány a szél daczára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a tüz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Nem.

– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok?

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán – mondja Bábocskay. – De azt mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát – ez teszi-e az embert, hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. Egyenesebb is lesz és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy az teszi-e, nem tudom – adja most már föl a szót lassu, erős ropogtatással – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vizbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikája vagyok? Hé vagyok magának, én Bábocskay András első kormányos, adófizető polgár? És István szent királyunk hajójára ugy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon isten? Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületös embört hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a ráczok közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András és ugy szoritja bele a pipát a szárba, hogy makban ketté törik.

– No, nem ugy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Ha kivert a szél – mondja Bábocskay.

– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország…

– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanitsa. Voltam én már zajlásban viz közepén a hajóval, hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– Az szép dolog – mondja a csendőr.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András és vizbe dobja a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Látom.

– No hát. Az én fiam már vasutas odale a Belgrádba.

– Az enyim még iskolába jár.

– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök!

– Az ám – mondja az őrmester – kettő.

– Ne mondja! – füzi a beszédet András. – No látja, mibül lösz a tallas egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak igy azokat is katonának akarja adni?

– De tanulnak azok – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e – mondja Bábocskay András, vírzsinyia módra kezelvén fogai közt az üres pipaszárat – abbul ur lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt zsandárkodik.

– Hát ugy van…

– Bizon – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám különben. A fiunak nyitva a világ, röpülhet, én mög látja, csak itt vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, megkinálta a katonát.

– Üljön hát le egy kicsit.

– De köszönöm – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. – Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, azt ugy is beraktam már a hajó fenekébe otthon. Már gondolom, ahhoz pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az ugy van – szólt a csendőr s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis, mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rácz fináncznak is esze. Tud az ügyelni, ha akar… Ehen – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Minek?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, möghivnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolitani. Tudja, ez belehány mindönt egyremásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, ugy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü kölök… Jó az tudja, nagyon. Melegit az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos ur, – szól a csendőr – de nem lehet. Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – –

A csendőr vállára vette a fegyvert és kezelt Andrással.

– Jó utazást – mondta. – Mikor mennek el innen?

– Már azt épen nem tudom – és körülnézte az égi tájakat András. – Amig a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sinön mögy, mint a gőzkocsi.

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a földre.

– Isten áldja mög – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egyideig, ha vissza nem kiabálja a széllelbélelt Kiskovácsmihály Mihály.

– András bácsi, hej!

– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay.

– Be löhet-e már menni a szobába?

– Nem. Minek?

– Só köll a halba.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón, a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki – mondta András – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl birták emelni, ugy, hogy a kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda végét, benyult a lyukon és egy marék darabos sót huzott ki belőle.

– Ne – mondta – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve.

– Hát az agár el ment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…