A töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez; minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték, levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is, amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.

Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld szeretne lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.

Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog. Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.

Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre. De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan, hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.

– Eredj, akkor gyere elő, ha majd anyányi löszöl.

Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral, apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő jobb kezét.

Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább, máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas sátort ócska ponyvákból.

Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.

Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen is az, apránkint befagy.

Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, a hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még majd elszolgál valameddig“.

A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze, ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy, ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze, amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni, ami a fáján meghasad a nyári időn át.

De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz, mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer „Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot, luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen, mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából faragnak rendes huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.

Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.

Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy, tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni. Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.

Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte – iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra, amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának, mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.

Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje. Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s nem lehet keresni.

Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba, a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni, hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül szolgálhatnak.

Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.

Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak alattuk a jég be nem szakadt.

Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem löki magát, az ott veszett.

Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától, de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.

És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal. Haj-haj, barátim, a kenyér…

Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…