A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, igy nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, mint hogy kiköt és hever addig, amig a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s visszajövén, czitoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a czitorához ne tudna, ritka hajó, amelyen czitora ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat busan zengi a rézhur:

Ép ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképen-formán büszke is: hozzá át amugy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, nem szólt a czitora, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek s foglalkozásképen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor utban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga – a csáklyát előbb ugy emelte, hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amugy arczában elborul és azt mondta a kormányosnak:

– Ha partot érünk, lemögyök a hajórul.

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel ugy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbir.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskázták le. Igy a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszürt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést nincs, aki türje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt s forditani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak utba, ugy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, igy bedobják a vizbe a hajó orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a viz odáig viszi a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a vizből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vizben a tyuk nem szeret soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vizbe. Belezuhant s még sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az utjukban – bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vizba Thököli Mihály.

Megy lefelé a gyerek után.

A kormánytól nem messze megáll a vizben és nézdegél, hol veti föl a viz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test ujra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még a viz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek épen szájon rugta s igy elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part felé tartott vele.

Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a viz örvényes és kavarog. Aki uszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!

Elfutotta a düh ott a vizben Thököli Mihályt s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! – de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába száritkozni, mert ott tüz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontul a hivásra nem felelt semmit, csak épen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:

– A reperálást kend fizeti.

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahova kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az utért járó fizetést elkérjék. Mihály is igy tett, előbb azonban minden czókmókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemék a hajórul – szólt be kurtán – viszöm a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, a mi nem az enyim.

Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

Azt mondta Mihály:

– Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.

Vetró Barna rekedten beszélt:

– Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyultam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz. De ne mönj el, mert minek mönnél el, mikor mondom, hogy ne mönj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sirva:

– Mihály, ha istent ismer kend…

Sirván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta:

– Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén, ki huz ki engöm másszor a vizbül?

És Vetró Barna szólt:

– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szijánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.