(Humoreszk.)
Vörösmarty.
Népes társaság volt együtt a teremben.
Én épen azon napon érkeztem meg Magyarországból s még nem volt időm a nyárilakban egybegyűlt vendégseregnek külön mutattatni be magamat. Midőn beléptem, a házi ur, ki már napok óta birá Pestről ajánló levelemet s kivel mindjárt megérkezésemkor volt találkozásom, felém irányzá jobb karját, mondván: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró!“
E néhány szó volt oka minden szerencsétlenségemnek.
Rettenetes bemutatás! Ötven akadémiai rendes és levelező megirigyelhetett volna érte, de nem volt érkezésem kifogásokat tenni ellene. Nem is tehettem róla. A házi ur alkalmasint a pajtáskodó ajánló levélből meritette rólam való merész tudományát, s most figyelmet kivánt ébreszteni nem annyira irántam, mint vendégének minősége által önmaga iránt. Polgár volt.
A bemutatásra néma bókok s kurta bókocskák hajlongtak felém itt is, ott is, amott is, s mialatt én mindezeket közbejáró, hosszas, kitartó bókommal iparkodám megelőzni vagy felfogni, ut közben egy alakon akadtak meg szemeim, melyről hamarjában nem értem sem többet sem kevesebbet megjegyezni, mint azt, hogy: gyönyörü! Az arczból pedig két oly mágnes tapadt rám, hogy megakadt bókomat alig birtam további körütjára inditni, tán épen azért, mert vas akaratom volt azt tenni. S a körutat alig végeztem be pillanatommal, már ismét ott voltam, honnan az előbbi perczben oly nehezen tudtam kigázolni. S ez még nem lett volna nagy baj, többször megesik ez gyarló emberen minden veszedelem nélkül; aggasztóbb volt rám nézve, hogy ama két szem is oly valami örvendetes meglepetéssel veté reám pillanatát, mintha e gondolat lakott volna benne: „Végre rá találtam!“
Mi szörnyü könnyelmü ember az az öreg ur! gondolám magamban szép csendesen.
Asztalnál ültünk. Inkább szenvelgései, mint szükségei közé tartozott e körnek, mint sok másnak, hogy irodalmi s politikai tárgyak felett folyt nagy részben a beszéd. Már csak velem együtt megérkezett hirem iránti tekintetből is bő részt kelle abban vennem, a mi különben ily dilettáns társaságban nem volt volna nehéz feladat, még egy igazán hires magyar iróra sem, különösen a mai világból.
A fenczimzett gyönyörü arczczal, ámbár nem átellenében, hanem vele egy sorban ültem, gyakran találkoztam a fejek, nyakak és vállak hézagai között. Lelkes figyelemmel hallgatott, midőn szólék, s szemeinek minden villanása egy-egy biztató felszólitás volt. Ismeri-e a nyájas olvasó a veszélyt, mely támadhat, midőn egy… egy… szóval egy épen olyan hölgy, minő Lina volt, azt kezdi értésünkre adni, hogy nem tart épen – fabakternek?
Ebéd után a társaság kénye-kedve szerinti tömbökké alakulva, majd ismét egyesekre bontakozva járt fel s alá a nagy kert árnyaiban. Engem egy tudvágyó férfikör karolt fel; de itt csakhamar elfáradtam a Magyarországról képzelt csodabogarak irtásában, elváltam a politizálóktól s szivarom kék füstjével ballagtam a fasorok között egyedül. Elgondolkodtam, mi kedves tanyám lesz nehány napig, mig megkezdett utamat tovább folytathatnám.
Egy kanyarulatnál két hölgyre bukkantam. Közöttök azon különbség volt, hogy ámbár mindkettővel alig két órája, hogy találkoztam legelőször életemben, az egyiket még csak egyetlenegyszer, a másikat már számtalanszor láttam. Nem tehettem róla, de ugy volt. Lassan haladtam nyomukban, mint a büntetés, de épen oly bizonyosan.
Hozzájok érve, sokat adtam volna egy nagy kezdő betüért, melynek kényelmesen utána bigyeszthessek egy hathatós mondókát. Rendes körülmények közt ez nem nagy mesterség; de nincs szegényebb lélekállapot, mint az, midőn hires embernek hirében áll az ember. Most érzém, mi könnyü volt ott szólani, hol igy indulhattunk neki: „Tekintetes karok és rendek!“
Szerencsémre nem volt szükségem hosszu fejtörésre. Épen oda érkeztemkor az egyik hölgy (azon egyik, ki a másikat egészen elfogyatkoztatta szemem elől) rögtön a sétaösvény melletti gyepre pillant. Valami ártatlan camomillát (melyből, ugy hiszem, a herbateát készitik) vesz észre, s elhiteti magával, hogy az gyönyörü egy virág, s hogy neki azt birnia kell.
És az a karcsu derék már meg is hajlott, s az a keztyűs kis kacsó már ki is nyult, hogy leszakaszsza. Lehetett-e, kérdem, e készületeket tétlen nyugalomban néznem?
Ott termek, mint a gondolat. Leszakasztom s átadom azt a sárga virágszált. Legalább egy pár szó nélkül ez természetesen véghez nem mehet. Ő édes meglepetést nyilvánit, én meg szerencsésnek érzem magamat, mindketten pillanatokkal inkább, mint phrasisokkal.
S az én boldogtalanságomnak komolyabb initiativája megtörtént.
A mint estve magamra maradtam s szokás szerint megfordultak elmémben a nap eseményei, ugy vélekedém, hogy egy árva herbatévirágot nem ok nélkül tépet le száráról s tűz fel kebelére az ember; továbbá: hogy apróságok gyakorta igen nagy dolgokat maszkiroznak; s elvégre: hogy csakugyan rettenetesen könnyelmü ember az az én gazdám. Természetes, hogy csak későre alhattam el.
Nem szükség bővebben mutogatnom, mely időben történt, a mit regélek. Öröm és zajongás éve volt, gyermeki boldogság ütött sátort innen is, tul is a Lajtán.
Reggel volt. A tegnapi nap férfiai ott állottunk a kertben a hűs forrás körül, külön külön poharainkkal. Harmattól nedves lábaink s a kezünkben lévő hegymászó botok bizonyiták, hogy bár a nap még nagyon alant jár, ma már kiki hosszabb kirándulásból tér haza. S a hegy-völgyek mászásában felébredt szomjunkat ugyancsak altattuk a szikla kristály nedvével.
Csekély távolságra tőlünk, egy félre eső ösvényen a tegnapi két hölgy bukkant elő, kiáltóbb szinű reggeli öltönyökben, nagy szalmakalapokkal, mint látszott, szintén messzebb sétáról haza térőleg.
„Bon giorno, signora Lina!“ kiálta fel otthonias bizalommal egy piros pozsgás, jókedvü öreg ur, kiről annyit már tudtam, hogy a természetet imádta, nagyon szeretett volna olaszul beszélni, s most első volt, ki körünkben a nőket észrevevé. „Örvendek, hogy annyira elfáradtak!“ toldá meg gonosz malitiával, de már nem olaszul.
Lina barátságosan inte szép fejével a részünkről felé intézett egyetemes „jó reggelt“-re s az öreg ur gyanujának mintegy czáfolatául fürge léptekkel szökelt odább a ház felé vivő ösvényen.
Az öreg ur hosszan nézett utánok, s mig szemei elől el nem tüntek, folyvást billegeté utánok kezét, kendőjét, botját, kalapját s a mit kapott. Egészen benne volt természetimádói ihlettségében. Azután egyet meritett a forrásból, s miután meghütötte indulatját, felém fordult, és ha bajusza lett volna, bizonyosan megpödöriti vala, midőn azt kérdezé tőlem: „Vannak-e Magyarországon ily hajadonok?“
S itt a pont, melynél töredelmes szivvel kell bocsánatot kérnem Éva anyánknak a hármas bércz és négy folyam partján termő utódaitól. Mert én a fentebbi kérdésre azt válaszoltam, hogy: „Nincsenek! soha nem is lesznek!“ Némileg kiment az a körülmény, hogy ezt akkor nem csak mondtam, hanem hittem is.
„De látták-e önök – szólalt fel egy nagy szakálu fiatal, kiről elég annyit mondani, hogy akárhova beillett volna kérőnek – észrevették-e önök, minő szineket viselt ma Lina?“
„Igen bizony – kiáltának fel többen – öve körül roppantul széles csikokban a három szin…“
S mindnyájan megegyeztek abban, hogy meg nem foghatják a különczséget s hogy majd kérdőre vonják érte. A szakálas különösen gyanus pillanatokat lövelt felém, mintha jelenlétem terhére kezdene lenni.
Én nyugodt diadalérzettel állottam közöttök, mint egy vitéz, ki még nem is gondolt a vár megrohanására s már hozzák eléje a kulcsokat. De uj gondolatok kergették bennem egymást. Föl kelle magamban tennem, hogy megelőzöm a többieket a kérdőre vonásban s okvetlen nekem kell elsőnek lennem, ki tisztába jöjjön a dolog iránt.
Nem kelle soká várakoznom. Kevéssel a reggeli bevégezte után ott ült Lina és barátnéja az árnyas mogyorófalugasban. Előttök nyitott könyv és női munka. A mint hozzájok közeledtem, a könyvet betevék s a himző tűt vették kezökbe.
Rövid szóváltás után hamar találtam egy kedvező fordulatot, s ki kezdém ugrasztani bokrából a nyulat, a kit legalább én képzeltem nyulnak.
„Nagysád szeretni látszik a váratlan meglepetéseket,“ mondám.
„Ah! tudom. Tapasztalhatja ön, hogy itt semmi sem maradhat soká titokban. Ön reggeli szineimről szól. Mondják, hogy azt határozott nehezteléssel fogadta az egész társaság.“
„Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.
„Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes kimélettel.
„S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal – vajon ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli szeszélynek, a véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam; maig sem tudom, mit akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén állapotban.)
A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében látszanék szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e feleletét. Azután tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily kitéréssel válaszolni:
„S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem megy-e tul a kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“
„Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben, melybe, sajnálni kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy akarja kegyed, lélektani vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy, vagy, vagy bármi egyéb; de az bizonyosan nem, a mivel kegyed gyanusit.“
Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes bemutatásért, gondolatomban.
„Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót Lina. Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig tartózkodtam atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet érzett ezen, miként ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült, ha végig tekinthete a zajos termeken, deli termeteken, s a magán életben még inkább szereté őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s oh mit én tudom még miféle más tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha nem emlékszem hiven atyám jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza itt is mindig nyitva áll különösen e nemzet fiai számára…“
„Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy visszavonulást parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett, megelégedvén a tett vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle merülnöm.
„S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az állomását hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e tekintetben saját, független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében néha napján egy titkos ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele örülni, szenvedni, élni s meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a diktióban.
„Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi gondolatán kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy kérdései valóságos vallatások: én sem életre, sem halálra még nem gondoltam soha!“
Hallgatása tökéletesen kielégitett.
Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém magamban, az a házi gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot keresve, önkéntelenül az előttünk heverő könyv után nyulék, s szórakozottságomban elég vakmerő voltam azt felnyitni.
„Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt sugárzó szemekkel.
„Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál egyebet nem olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném elfelejteni, a mit egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt vagyunk, tanitó hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább hátra megyek.“
Mondhattam-e erre egyebet, mint:
„Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid ideje alatt is…“ s a többi.
„À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett. Ön igen szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség! Ha tehát ugy tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban várandja mesterét az ő szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“
„A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“
Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt vett a fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle elmondani), ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult Linához: „Nem veszed észre, hogy uj mestered sok tekintetben hasonlit Rudolfhoz?“
Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok tekintetben hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha ama kisasszony ugy vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz vagy Venczelhez, boldog vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.
Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a leány nincs szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás gerjedelemmel, ha az a házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek a kerek ég alatt, s ha nem én vagyok a legártatlanabb áldozatja hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt soha bizonyos dolog a világon!
Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar irók, miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!
Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig növekvőleg, s már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott kényelmes nyugalmát, mely ime szomoru pusztulásnak indult.
A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó lugasban. Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk Samarjay nyelvtani gyakorlatait.
S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes háborgásban ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem volna, hogy örökké maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan kedvtöltés, mi veszélytelen csónakázás az az indulatok tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem érez egyebet, majd magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az asztal kerek, a viz meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg állapotban mi nem maradhatánk sokáig.
Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem egy, hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet magunk előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész életem pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel, árkaival, kátyuival.
Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt kitörőben: visszaijedtem!
S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem hozzá búcsuzni.
Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal fogadott. Rá lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád vármegye hangjai voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé. Ily sonettet zengett gondolatom, s még el sem kezdém, már is kiestem szerepemből.
Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha látta is, de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye, hogy lett volna okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán átkozódni, tán szidni a világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni vagy halni, de minden esetre kibontakozni e zür- zavarból.
„Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le ön?“ kérdé kiszólitva szótlanságomból.
„Én?“
„Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“
„Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“
„Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“
„Ismétlem.“
„Kérem.“
„De ha komolyan mondom.“
Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem szenvedhettem. Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja senki, életemben sok verset irtam én is; de akkor már tán csak egy volt emlékezetemben, melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok soha el nem felejteni. Kellett annyi kimélettel lennem magam és velem járó hirem iránt, hogy titkaim közt megőrizzem. Nem fogja senki kivánni, hogy itt elmondjam. Készség és kötelesség közt ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi áron szabadulni óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi kisegitett, s egy kicsi kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle többé nem kérhettem!
„Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé meg Lina, ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.
„Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e pillanatban versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá kezdtem, s hirtelen e vers jött ajkaimra:
Ki gondolta volna valaha, hogy e versben oly iszonyu dolgok vannak elmondva.
„Gyönyörü, felséges!“ kiálta fel a kis „galamb“ valódi elragadtatással. De azonnal ismét elnémult, mintha egy bántó gondolat szállotta volna meg lelkét. „Régen birja ön e költeményt?“ kérdé remegő szavakkal.
E kérdésre nem voltam elkészülve. Tán rájött az orzásra is! s egy egészen elvetemedett gonosztevő vakmerőségével erősitém: „Épen tegnap készitém!“
„Tegnap?“ ismétlé ragyogó jelével az indulatnak, s reám néze, mélyen, a mindig mélyebben sülyedőre. Majd kezét nyujtá, mely szép volt, mint egy herczegnőé, és forró, mint egy láz-betegé, s melyet önmagamonkivüliségemben lehetlen volt azonnal még lázforróbb ajkaimhoz nem vezetnem. Lina csak azon egy szót rebegé:
„Köszönöm!“
Nem tudom, azt mondtam-e rá: „Szivesen, tessék máskor is parancsolni!“ de fogadni mernék, hogy sületlen volt, a mit válaszoltam.
Csak azt tudom, hogy nem sokára szobámban voltam, gépiesen neki estem podgyászomnak, összeállitottam holmimet, s felkiálték: „Egy pil anatig se tovább! Még egyszer látni, két szóval azt mondani: Isten veled, s azután illa berek! Itt többé nincs kigázolás.“
Elrohantam az épület azon részébe, hol házi gazdám és leánya szobái valának. Nem láttam senkit. Ott volt, vagy nem volt valaki, mindegy; nem láttam senkit.
Az előszobába értem. A teremből, melynek ajtókilincsét már kezembe fogám, idegen hangok, férfi hangok hatottak füleimbe. Megállj! Tán nem is jó helyen jársz? Hol vagyok, hol járok? Csitt! beszélnek. Egy női hang:
„Jaj be szur a szakála!“
Legnyájasabb olvasóm, el fogod nekem hinni, hogy szeretem ezt az országot, melyet áldott következetességgel még mindig hazánknak szoktunk nevezni, szeretem valamennyi fővárosaival együtt; de pusztuljon el Budavára, ha annál az egy pár szónál többet hallottam: „Jaj, be szur a szakála!“ ennyit s nem többet; de ráismertem azon hangra, mely alig fél órája azt rebegé előttem: „Köszönöm!“
Hevem elmult, bucsuzási kedvem elhalt, szemeim megnyiltak s mégis homály fogta el őket; csupa ólom voltam, s csaknem a levegőben jártam, oly csendesen sompolyogtam ki az ajtón, a melyen jöttem. Oh azt nem is sejtheti senki, minő lelki kinokat okoz ily szakálszurás. „Egy óra mulva nem lát engemet Milano!“ kiálték fel a classicus „Szökött katonával.“
Búcsu nélkül, zaj nélkül hátamra plántáltam kis uti böröndömet, kezembe ragadám vándor botomat, kisuttyanék a kert hátulsó kapuján s elzarándokoltam kitüzött pályámon a stájer alpesek közé, el, messze el.
A legközelebbi állomásról levélben bucsuztam el szives gazdámtól, a gazdag selyemgyárostól, hirtelen elutazásom okául adván, hogy az ember élete rövid, hogy használni kell a perczeket, hogy egy első rangu magyar költő azt mondja: „Élj az idővel!“ s mit tudom én. Csakhogy egyszer kivül lehettem a fojtó gőzkörön.
Grátzba érve, már válasz várt reám, melyben a szives öreg ur tudtomra adta sajnálkozását, annál inkább, mert egy fontos családi ünnepélyt mulasztottam el. „Nehány nap mulva üljük meg – irta az öreg – leányom kézfogóját. Jegyese Weinberg Rudolf bécsi nagykereskedő, kire ön tán emlékezik s ki önt üdvözli. Egyéb nevezetesség ez eseménynél nem történt, mint az, hogy Lina, még eljegyeztetése előtt kiköté, miszerint Rudolf roppant szakálát saját kezével vághassa le. Sok vonakodás után nagy czeremoniával és sok tréfa között ment véghez a műtét. Ha jól emlékszem, épen az napon történt, midőn ön oly rögtön itt hagya bennünket.“
A levelet elolvasván, tükör elé állottam, s e szavakkal üdvözöltem magamat: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró, gratulálok!“
Weinbergné asszony pedig, mint azóta hallottam, régen elveszté kedvét a magyar grammatikához s emberekhez. Azonban épen oly buzgóan hódol a divatnak most is, mint akkor.