1844.
Vörösmarty.
Debreczen nagy város; népességre nézve Magyarország második, magyarosságra nézve első városa. Ennyit a földleiratból; s ezt csak azért igtatjuk ide, még pedig a legelső helyre, hogy nyájas olvasóink a következő rajz szemlélésénél erre folyvást emlékezni sziveskedjenek, s hogy egyszersmind magunkat is megkiméljük ennek szüntelen ismétlésétől.
És a nagy Debreczennek az ő kis szinházába vezetjük önt, szép olvasónő! „Szinházba?“ fogja ön kérdezni, s csodálva ránk függeszteni szép szemeit. Engedelmet e szóért: szinház, mely a tiszántúli világ (azaz ott, hova nekünk debreczenieknek a Tiszán kell átkelnünk) szinházróli fogalmai szerint nem egészen látszik alkalmasnak azon valami kifejezésére, hol esténkint a debreczeni szinészek és szinésznők – itt megint engedelmet kellene kérnem – és a lelki élvezet után sovárgó közönség összegyülnek mulattatni és mulatni. De minthogy ezen valami, bár igénytelen és szerénysége miatt láthatlan, de csakugyan ház, s minthogy a mai világban már Debreczenben is szinháznak nevezik a komédiaházat, nem fogja ön rosz néven vehetni, ha azt mi is szinháznak nevezzük. Szinházba megyünk tehát, kegyes engedelmével.
„Jaj de kicsiny!“ fogja ön felkiáltani, midőn a szinház udvarába belépünk. Nem a’! nem oly kicsiny az, engedelmet instálok1), mint ha még egyszer olyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de nem is azért készült, hogy mindez beleférjen. Mert mig lesz kukoricza meg szalonna, nemkülönben szarvasmarha és sertés (adja a pedig Isten, minél tovább és minél több legyen!) és mig lesznek oly jó szinészeink, mint eddig: mind addig ezen szinház ember miatt szét nem reped, s csak azért fog fenállani, hogy ötvenezer ember elől elbúhasson, s léte csak azon nemzeti szinü feliratból gyanittassék, mely a harminczados közben egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és fölé: „Bemenet a szinházban!“
„Más kisebb városoknak, p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és téresebb szinházuk van, mint ennek a határtalan Debreczennek,“ fogja ön alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy ujra instálnom kell az engedelmet, de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is Debreczen nem határtalan; az igaz, hogy nagy, de nem határtalan. Akár elő is számláljam egyenkint a kapukat a város szélén. Itt csak a sár határtalan; de már ennek azután széle, hossza, mélysége mind határtalan. Még azután ama fentebbi városokkali összehasonlitás csak nekünk debreczenieknek kedvez. Ezen apró s vagyoni tekintetben velünk nem versenyezhető városkák fényüzésen kezdik a civilisatió dolgát s szinházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat; mi azonban azzal inditjuk meg a polgárisodás hajóját (hajó és Debreczen), a mi hasznos, a mi szükséges; nem pedig azzal, a mi kellemes, s a mi nélkülözhető. Szinház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat köveztetjük ki, mert az embernek önmagán kivül vannak a marhák és taligás lovak iránt is kötelességei, s joggal egytől sem követelhetni, hogy ezentul is uton utfélen, a város kellő közepén fujja ki élete páráját ex non sufficienti. Ad vocem: utczakövezés! a zsidók meglehet régebben várják a Messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem várta azt, mint sok magyar sziv Debreczen kiköveztetését. Pedig kár ugy áhitozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem akad fel rajta: miért ne lehetne Debreczenben örökös locs-pocs? Továbbá mi kisdedóvó-intézetet alapitunk, kisdedek, de gyermek kisdedek számára. Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár kisdedeket értsen, mint melyek számára vidékünkön egy helyen, hol alkalmasint emberkisdekek is vannak, nem régiben ily intézet állott fel. Alkotunk továbbá hangász egyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot stb., s majd aztán ha mindez meglesz, azután épitünk szinházat nagyszerüen és Debreczenhez illőleg. Addig azonban, mig ez megtörténik, érjük be azzal, a mi van, térjünk a mostani szinházba, örülendők az örülőkkel.
Páholyba nem mehetünk, mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra, akarám mondani sikra született, nem szereti a magasat, kivévén a galériát, mely szüntelen, nyög az ember terhe alatt. Itt a zártszékjegy. Hol van, a ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni? kiben életrevalóság van, az megtalálja zártszékét!“ gondolják ők, és „helyes a bőgés!“ mondaná rá a debreczeni pórsuhancz, ha t. i. hallaná gondolatunkat. És megtalálók mi is nyitott zártszékünket, mert hiszen mi életrevalók vagyunk.
A ház szépecskén telik. Földszint ember mellett ember ülve, állva, egymás mellé szorulva, mint hering a hordóban, s tánczolva a jéghideg tégla padolaton, mert hiszen nincs Debreczenben gyékény annyi, hogy egy felföldi várost határostul be lehetne vele teriteni. Nem messze ülőhelyünktől egy hosszú debreczeni arszlán, ki történetesen két orangutangszerü kezét téli kabátja oldalzsebébe dugva jött be s ugy vön állást a földszin álló emberei között, most ki akarja huzni azokat börtöneiből, de bármint görbiti is könyökeit szomszédai hasának, a nagy szorongásban nem boldogulhat, s a kezek, daczára egy negyed órai működésnek, maradnak in statu quo. A karzaton, mely egészen körülrámazza a négyszegü házat, ember hátán ember, Nem hinné senki, mennyi sok jó ember fér meg ily kis helyen. De az is igaz, hogy inkább türte volna egynémelyik a 145 évi török igat, mint most ezen kétórai nyügöt. Hijába! a sors ónsulyu karával rájok nehezkedett, s ily esetben, mit lehet egyebet tenni, mint nagyokat nyögni, mint a mellény gombjait repesztő s fülhasitó keserves hangokon feljajdulni, s a nyomott kebel szorult üregeiből egy-egy fájdalmas sohajt kifúni az ónsulyu kar tulajdonosához? mihez különösen a karzat emberei, meg hasonló magasságban fellengő bajtársaik, azon Kadentia istennő köténye alá vonult sohajhősök, a költönczök, oly emberül értnek.
De miért is sereglett be ma ily számosan a mélyen tisztelt közönség? Ritka dolog, az igaz, minálunk is az a „tömött“ szinház, de ma minden különös jós tehetség nélkül is meg lehetett vala jövendölni, hogy nem épen rosz jutalomjáték lesz. Mert a jutalmazandó művész mit is el nem követett mindent, hogy a ház jól megbéleltessék nézővel? Nézze, nagysád, itt a mai szinlap, s ez sok „különmindennel“ kecsegtet. Ime itt van, hogy ma minden lesz lát- és hallható: zene, mert Boka Károlynak egyébiránt a maga nemébe igen érdekes barna művészköre ma a szinpadon jelenend meg, ott működendő; táncz annyi, hogy az embernek előre is borzad haja szála a lábficzamitó figuráknak csak gondolatára is2); szavalás is lesz, valami szerény elvonultságban izzadó s nevét a világ előtt titkoló, különben geniális költő hazánkfia legujabb költeménye fog elszájaltatni, mint nevezék 1795-ben a szavalást. Sőt, mi több, még szindarabot is látandunk, mindössze egy kurta felvonásban, s benne csak két szinész jelenend meg, de az egyik 7–8 külön szerepet visz, s nekünk elég alkalmunk lesz egy szinész hatalmas mimikai tehetségét bámulnunk min kételkednünk egy perczig sem szabad, mert, hiszen jó kezekben vannak a szerepek. Hát még mi lesz? Hát bizony még márvány szobor mutatványok is lesznek a „hires Regenti szerint betanitva.“ Nos! nem elég-e, hogy Debreczen művészi szelleme felébresztessék?
Üljünk tehát szép csendesen, majd csak megcsendül egyszer a varázserővel biró csengetyü. A karzat dörömböl s tombol, mintha egy szilaj ménes rekesztetnék istálóba fejünk fölött. S valóban a földszintnek vannak tagjai olyanok, kik tulajdonképen a karzat koszorujának lennének kiegészitő virágai, de kiket a garasok különöseb kedvezése földszinre jutni engede, s ezek eléggé vakmerők a tomboló seregnek időszakonkint e characteristico-satyricohumoristicus szót felkiáltani: „Abrak!“ Azonban, ha ez uracsok hatásra számolának e szavokkal, nagyon megcsalatkoztak hitökben. Mert részint, hogy ezen witz már kissé kopott, élét vesztett s olyatén mint füles hátán az ütleg, részint, mert a felsőbb regiókban száguldó lángeszek az alulról jött csapást fel sem veszik, mint csupán gyáva erőködést, és csak a felülről jövő nyomás miatt jajdulnak fel: a karzat e malitiosus felkiáltást hallatlan hidegvérüséggel, s legfölebb egy megvető gunymosolylyal fogadja, és továbbá is „megy rendeltetése pályafutásain, merre ereje s inai vezetik.“ A karzatot ugy szólván egészen s helybeli nemes tanuló ifjuság bitorolja.
S ime a csengetyü megszólal egyszer, kétszer. A karzat bőg, organuma tetőpontját elérni közeledik, annyira fejezi ki magas tetszését. S itt Debreczen dicséretére lehetetlen meg nem jegyeznünk, hogy szinháza falai erősbek, szilárdabbak, mint a szent hajdanban Jerikó falai valának, mint a melyeket egy hitvány trombita tuda földre teriteni, holott amazokat annyi ép tüdő működése sem birja csak megingatni is.
A függöny emelkedik; szerencsésen föl is ért, mi nem mindig szokott megtörténni.
„Ejnye! hogy az Isten verjen meg! ne düleszkedj’ ugy a hátamra!“
„Lökd le, pajtás, azt a civist!“
„Kalapot! – le a kalappal! – nem látunk!“
„Hová tegyem? hisz még a fülemnek is alig találok helyet!“
„Nem szabad pipázni! le a pipával!“
Ezen dictiókkal kezdődik a játék, felváltva karzaton és földszint, s pedig mindjárt elején, beszéd és cselekménydúsan kezdődik.
„Pszszszt! Novitius deák! Halljuk! halljuk!“ ezekkel toldja meg a földszintnek fentemlitett, galeriához tartozó, egyik garasteljesb része az elkiáltottakat. És…
„Néma csend ül a komor tetőkön!“
S a barna művészkör lelkesült és változatos külformáju tagjai végig nyulnak hegedüjeiken, belelehelnek trombitájok odvába, beleharapnak klarinetjeik szopókájába s a nemzeti zene bájhangjai megszeliditnek – medvecsoportokat.
S mint minden e mulandóság siralomvölgyében, ugy a czigányzene is végét érte. S lön ujra tombolás, lőn torok-erőmüvészet-kisérlés a tetszést nyilvánitó karzaton; lőn fülszaggatás és fogcsikorgatás a földszint csöndes embereinél. Igen, mert Debreczenben a földszint soha nem tapsol, soha nem nyilatkozik, kivevén, ha néha-néha a karzat leköpései (pardon! de nevén nevezem a gyermeket) ellen tesz nyilvános óvásokat: itt a galeria vette ki magának a biráló tisztet. A karzat dob koszorukat, a karzat fütyül, mi mindkettő nem épen ritkán történik. És van is azután ezen karzati tetszés vagy nem tetszésnyilatkozatoknak hatásuk! Látszik azután a tekintélyes – mondhatnók: ólmos-botos – kritika előtt hódoló szinészeken a legfelső kivánatnak eleget tenni buzgó igyekezet. No de mi sem akarunk a galeria jogába vágni, mi sem akarunk mindenről véleményt mondani, mit ez este látánk s hallánk. Csak még egy-két különösséget jegyzünk fel ezuttal a ma estei élvezetből.
Egy felvonás közti szünetben a karzat unni kezdé magát, mert akkor zenészek és szinészek nyugvának. Mit kezdjen? A leeresztett függöny daczára is látni akart valamit, s ez magában nem sok. Hisz a függöny felhuzása – mely itt az erőműtan legegyszerübb szabályai szerint történik – és Keszyné megjelenése egy percz alatt történik, csak szólni kell, gondolják magokban. És „Keszyné!“ (ez volt neve a kedvenczszinésznőnek) harsog egy torok, a nyáj vezéri torka. S „Keszyné!“ orditja után a sereg egyhangulag s mindinkább növekvő zajjal. A lármára fölemelkedik a függöny; a karzat rögtöni szélcsendben várja orditottját, s ime! kilép a rendező vagyis inkább a czédulahordozó (magunk sem tudjuk, mi tulajdonképen, tán ő maga sem tudja), s jelenti mély tisztelettel, miszerint „Keszyné asszony vetkezik s öltözik.“ A karzat agyán egy merész gondolat villan át, s az eszmetársulat nyomán még más tetszetős gondolatok. „Nem tesz semmit! Annál jobb! Hadd jőjön ki!“ válaszolá a galeria. „Hadd jőjön ki!“ hangzék mind közönségesen. „Keszyné!“ zúgott a förgeteg. És Keszyné köpenybe burkolva megjelent. S a karzat azt sajnálá, hogy Keszyné csakugyan fel volt öltözve.
Még egyet. Egy felvonásban, hol zene is került elő, észreveszi a karzat egyik szinészkendvenczét, Futót, a szinfalak mögött hegedülni. Meglehet, mivel a művész ezen eddig nem ismert tulajdonsága által lepetett meg; lehet, mert csakugyan jeles volt a hegedülés: elég az hozzá, Futó a játék végével kikiáltaték. Azonban Futó pongyolára vetkezve, egy ingben állott a szinfalak mögött, s igy a közönség szine elé ki nem léphetett. A karzat azonban nevét kiáltani nem szünik; végre türelmét veszti, s tagjai közül 4–5 egyén kiválik a karzatról le, az öltöző szobán keresztül, a szinpadra, s az ott desperáló Futót igénytelen pongyolájában sans gêne et sans compliments à la Baczur Gazsi föltett kalapokkal kiránczigálják a közönség elé. És Futó meghajtja magát s a karzat „diadalmat ünnepel.“ – A játék végződött. Az ott látott- s hallottakkal iveket tölthetnénk, de ezuttal elég ennyi.
A commentárkészitést az előadottakhoz a nyájas olvasóra bizzuk. Debreczent pedig lengje körül a müvészet szelid szelleme!