UTAZÁS DEBRECZENBEN.

BEVEZETÉS,

mely egyaránt szól szivhez és észhez, nagyobbrészint a geographia utmutatása szerint. A franczia statistikusok azon merész állitása, mintha Debreczen Amerikában feküdnék, csekély tehetségünk szerint, megczáfoltatik.

Vakmerőség lenne tőlünk kérdezni: van-e ember? tehát csak azt kérdjük: van-e magyar e hazában, ki ne lett volna egyszer életében Debreczenben? Debreczen hires magyar város tul a Tiszán; de mégis ugy hiszszük, hogy van olyan magyar, még pedig sokan vannak olyan magyarok. És van-e magyar e hazában, ki ne kivánkozott volna egyszer életében Debreczenbe? Ilyen is lesz, pedig millió számára, ámbár mégis sokkal kevesebb, mint ama fentebbiek. Pedig szó a mi szó, de ez a Debreczen volna tulajdonképen azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében zarándokolnia lelkesedés és erősödés végett, s minden nem magyarnak azon hit megszerzése végett, hogy csakugyan mégis vannak magyarok a világon. Vagy nem? Vagy talán bizony Pest? Oh! hagyjátok azt a szüntelen előnkbe tálalt Pestet, melynek megvan a maga érdeme, de e tekintetben Debreczennel távolról sem mérkőzhetik. Pest egész magyarsága gyönyörüen megférne Debreczen Péterfiában, pedig ez a Péterfia csak egy utczája a nagy Debreczennek. Hatalmas egy város ez a maga nemében! Határa 14 négyszögü mértföld, tehát akkora, hogy egész Torna eltérne, még kényelmesen ki is nyujtózhatnék benne, hasonlóképen egy sereg németországi status csak olyformán érezné magát rajta, mint egy-egy sziget a nagy tengeren.

Sokat beszéltek és irtak már ezen városról, mióta fenáll, különösnél különösbet; és az igaz, hogy 50,000 lakossal biró városnak kissé különös is ez a Debreczen; de azért koránsem oly borzasztó, mint a milyennek ország- és világszerte ki van kiáltva. Lehet azonban, hogy épen ezen kikiáltás okozza, miképen mindazok, kik Debreczent előszőr látogatják meg, közönségesen nem találják oly iszonytatónak, mint azt mások beszéde után, vagy Böszörményen és Dorogon keresztülutaztokban képzelék. Mindig hallottam, hogy jó, ha az ördögöt rettenetes feketének festik előttünk: igy történik azután, hogy ha szemünk elé jön, csak egyszerüen barnának találjuk. Egyébiránt fő érdeme e városnak, mint mindenki tudja, abban fekszik, hogy tősgyökeres magyar s a magyar szokások s eredetiségek el nem fajult hazája. Elég baj, hogy ez érdem Magyarországon; de hát mit tehetünk mi róla, hogy ősapáink nem voltak oly mélyen látó politikusok, mint ősunokáik? Oh, azok a becsületes ősapák, hogy az Isten nyugtassa őket! majd még a más világon gyül meg nekik velünk a bajuk. Csak hogy aztán biz én nem tudom, hogyan leszünk szónoklat és bátorság dolgában, ha olyan mennydörgős hangon s oly tulvilági magyarsággal, mint p. o. ez az a „Latiatuc feleim zumtuchel, mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc“ szólitnak meg bennünket buzogányterhelt őseink.

Ha azt mondók fölebb, hogy Debreczen legyen jelenleg is a mi Mekkánk: annál több joggal fogjuk ezt mondhatni csak egy tized mulva is. A vasut készül, Debreczenre nagyobb figyelem fordul, mint valaha, s néhány év mulva eddig ismeretlen élet fog bele szivárogni, nagyobb mozgalom, s ha Isten ugy akarja, nagyobb anyagi jóllét fog benne támadni, és a művelődés, polgárisodás szövétneke fellobogand, szóval: a város – ha szabad magamat igy kifejeznem – európai szint öltend magára. És kérdjük szerényen: lesz-e még akkor is Debreczen sajtó és folyóiratok nélkül, mint most? fognak-e még akkor is iróink kizárólag Pesten, ezen zagyvalékában valamennyi nemzetelemnek, tartózkodni? fogják-e mondhatni, hogy a tiszta, romlatlan magyar nyelv hallására s tanulására nincs alkalmok? fogják-e merni még akkor is, saját alkatú, egyszerü nyelvünket idegen ajkakból átkölcsönzött, ész és értelem, nélküli czifra szólásformákkal, a külföldi finom társalgási tón előteremtése végett, eltorzitani? lesz-e még akkor is panaszuk regény- és drámairóinknak, hogy nagyobbszerü sajátos magyar élet nincs, melyet mintául vehetnének dolgozataikban? el fogjuk-e nekik hinni, hogy azon személyek, kiket műveikben elénk állitnak, nem csak a könyvben, de az életben, a valóságban is magyarul beszélhettek? s lesznek-e még azután is kénytelenek nagyobbszerü bonyolódások szinhelyévé a külföldet tenni, s idegen tárgyakat és személyeket elénk rajzolni? fogják-e mondhatni, hogy ha van is magyar élet e hazában, az csak a vidéken található, de hogy ezen vidéki magyar élet oly kisszerü, oly örökkön örökké egyforma és unalmas, miképen abba magasztosabb költői világot helyezni csak nevetség és szánandó igyekezet? – Igen, mi szeretjük hinni, hogy ez mind máskép leend egyszer, s hogy nagyobbrészint Debreczennek van fentartva azon dicsőség, mindezen bajokon és szükségeken segiteni, és hangot adni a magyar világnak, mely után az a szüntelen pengetett, de mind e mai napig oly kevéssé megközelitett nemzeti önállóság és nagyság révpartjára juthasson. Arról gondolkodni eszünkbe sem jut, hogy Debreczen valaha felülmulja a már természeti fekvésénél fogva nagyobbakra teremtett Pestet; de azt igen is hiszszük, hogy a tősgyökeres magyar Debreczen leend ellenére a külföldi elemekkel elárasztott Pestnek nemzetiség dolgában, szigoruan őrködendő, nehogy e legdrágább és nehéz harczokkal kiküzdött kincsünket csak távolról is vész fenyegethesse. Debreczentől most kivánni ilyeneket képtelenség: mert elmondák azt már mások, hogy a mostani Debreczen egy nagy semmi, melyből azonban hatalmas teremtő kéz sokat, egész világot alkothat.

Debreczen tehát figyelmet igényel. Ugyanazért vevénk magunknak mi is szabadságot, azt azokkal, kik itt még soha nem voltak, s kik mégis egyszer másszor ide kivánkoztak, kissé beutazni, és nem többet, mint Debreczen nyilvános társas életéről némi kis ismertetéseket közölni. Bár találkozzanak sokan, kik oly tiszta buzgalommal, mint mi, de avatottabb kézzel és fontosabb szavakkal igyekezzenek figyelmeztetni azokat, kiknek a dolgon mozditani érdekök- és kötelességökben fekszik. Mi igénytelen szavainknak ily fontosságot nem tulajdonitunk. S e szerény nyilatkozattal rögtön megszakad az akaratlanul ily hosszura nyult bevezetés vezérfonala. Következik az

ELSŐ FEJEZET.

Ebben a kegyes olvasó nagyszerü csizmadiát fog, azaz: szörnyen rászedetik. Álmélkodva tapasztalandja ugyanis, hogy itt nem utazás Debreczenben, hanem tulajdonképen utazás Debreczenbe foglaltatik. Azon tagjai a polgári társaságnak, kik nem tudják a különbséget a ben és be között, nem értik tökéletesen e beszédet, min azonban ezuttal nem segithetünk. Egyébiránt a második fejezetben majd beváltandjuk adott szavunkat.

És most, nyájas olvasónöm, kövesse ön Berzsenyinek Lilihez intézett ezen szavait:

Ön pedig, nyájatlan olvasóm, csatlakozzék hozzánk, gyujtson rá, ha ugy tetszik, azon honi szivarra, melyet csak nem régiben külföldi gyanánt szivott ön: majd megmondom, mikor tegye le. Kövessenek tehát önök, én leszek az ariadnei fonal, mely önöket nagy tömkelegbe vezetem. S ha e tömkelegben levő szörnyetegek közül csak néhányat lehetne is szerencsénk különben igen szelid szándéku látogatásunkkal kipusztitani, akkor nagyobb hálára fakadnánk, mint hajdan Kreta Theseus irányában, midőn azt a Minotaurustól megszabaditá.

Derült nyári délután van. Csak nem fogják önök rólunk azon lovagiatlanságot feltenni, miképen önöket borus vagy épen sáros időben vezetnők sétálni, mi több Debreczenbe? Tisztán ragyog tehát a nap a végetlen égkupról a nagyszerü alföldi sikra, mely örök csendben s fárasztó egyformaságban terjeszkedik ki hazánk Kanaánjában, hova párduczbőrös őseinket tej utáni szomjok s méz utáni éhségök csalogatta ki (ha igaz) a paradicsom elpusztult országából, s hol a mai időben báránybőrös honfitársaink szomjokat borral s éhségöket szalonna-, kolbász- és gulyáshussal csillapitják. De minthogy szükséges, hogy nagy utunk megkezdéséhez bizonyos kiindulási pontot válaszszunk, kövessenek engem önök e végett a képzelet egy nagy ugrásával Debreczen egyetlen mulató helyére, a nagy erdőbe. Mintegy negyedórányi távolságra van ez a várostól, s valóban olyan hely, a minőt az ember, bármely világtájról érkezett legyen is Debreczenbe, az ezt környező vidékek kopársága feletti desperatiójánál fogva, csak álmában sem hitt feltalálhatónak. S a mint igaz ez: ugy igaz az is, hogy azért még koránsem valami különösen szép és ritka jelességü tünemény biz ez a nagy-erdőféle mulató hely. Olyan pesti vagy pozsonyi városliget akarna lenni, csakhogy, mint sok más dologban, ugy itt is nagyon keveset nyertünk a puszta akarattal.

Ezen szoros értelemben vett nagy erdő, a tulajdonképeni nagy erdő Debreczen felöli kezdetén van; alkatrészei pedig: egy eléggé csinosan épült fürdőház s ezzel összeköttetésben egy csapszék, ivoda és zabálda, hol az ember megfürödhetik, ha helyet, ehetik, ha ételt, s jót ihatik, ha jó italt kap. Különben itt még nem igen ismerik, mi a kényelem s a megelőző, pontos szolgálat; magán hordja ezen mulató hely is némi részben az alföldi csárdák bélyegét, hol az ember inkább boldogul szép szóval, mint pénzzel, s hol az ember igen jól lakomázhatik, ha a lakomához tartozókat önmaga hozta s készité is el magának. Megvannak ennek is természetes okai, melyek közül fő az, hogy Debreczennek művelt és „fruges consumere natum“ publikuma igen csekély, és azon – szabad legyen igy neveznem – civisszellem, melynek életigényei oly igen parányiak, s mely boldog, ha elmondhatja, hogy „csak megélünk bizony mi is szegény ember módjára!“ s mely oly nehezen változtat apjától öröklött életrendén. Miről azonban talán még bővebben szólandunk alább.

Egy csinos kis parkon, mely azonban privát emberé, s egy másik parkocskán kivül, mely legujabban közhasználatra készült, s melyben a hideg fürdés igen érezhető szükségének is akarának nem régiben priszniczi vizzuhany felállitása által némileg eleget tenni, nincs itt semmi, a mi emberi kezek gondos ápolására mutatna, ha csak a vendégház előtti, meglehetősen csorba s még uj és rövid fasort nem számitjuk még ide. A többi, a mi van, csupa természetes erdő; de bele jutni s benne sétálni szabolcsi embernek nem eshetik roszabbul, mint annak, ki a Saharán oázisra bukkan. Növénydús tér és jó viz: hol ez van a Hortobágyon, ott a Hortobágyon oázis van. Pedig mióta Debreczen fenáll, vagy mióta a törökök elkotródtak vidékéről, csak egyéb is történhetett volna itt, a mi kivánatossá tenné az ittmulatást.

Pünkösd hétfőjén szokott itt évenkint a nem annyira hires, mint inkább derült, számos és maga nemében páratlan népmulatság végbemenni, hol fesztelen társaságban együtt iszik és vigadoz vagy 10, 12 ezer tősgyökeres magyar ember, ha nem több. Ez pünkösd hétfőjén történik. Pünkösd keddén pedig azon csoda ragadja magára a közbámulatot, hogy a mulató népség egyik fele, a férfinemmel hasonló számu ólmos és ólmatlan fütykösök históriai nevezetességü működése alatt, ki nem küldé lelkét a zöld pázsitra legelni; másik fele pedig a boros kancsók feneketlen örvényében nem lelte siralmas kimultát. Részletes leirását e mulatságnak tárgyavatottabb kezekre bizzuk. – Vasárnapokon kijárnak ide azok, kik különben egész héten munkában és foglalkozásban vannak; leginkább pedig azért jönnek ki ide, mivel máshova nem mehetnek. Befogatja ilyenkor három „csikóját“ ekkós (gyékény fedelü) szekerébe nem egy civis polgár, beleülteti civáját és családi örömeit, nem különben a családi búkergetőket, a nélkülözhetlen házi és uti butorokat, az öblös kulacsokat; s kiérvén, letelepszenek egy terepély fa árnyékába, s mig a kulacs ki nem aszik s a tyukok otthon el nem ülnek, van mulatság és dáridó! Pesten az ilyet zöld mulatságnak nevezik.

De mi, mint minden utazásnál, ugy itt is a dolgok köznapi rendes folyamát, s nem a rendkivüliségeket akarván szemlélgetni, hétköznapon teszszük itt zarándoklásunkat. S ilyenkor, mint láthatják önök, erősen kevés embere van ide kün a nagy Debreczennek, de a mi mégis van, az a városnak dióhéjban megférő müveltebb, előkelőbb közönségéből, vagy ha ugy tetszik, tejföléből, zamatjából való. Tekintsünk kissé körül e tejfölben és zamatban.

Amott a fák közt sétálgat 5–6 hölgy, pedig csinos hölgyek, és nem csak csinosak, hanem azonfelül magyarok is, nem a közös értelemben, hanem magyarok par excellence. Mellettök s velök két arszlán van: egyik barna, másik szőke serénynyel; egyik alacsony, másik magas; egyik ficzkándozó mint a csik, másik komoly mint a talyigák tátosa; egyik mindig nevet és elménczkedik, a másik szüntelen búg és turbékol, s az erdő minden luczernavirágából mézszavakat akarna kiszopogatni. De mit tehetnek ők róla, hogy a természet külön belső és külsővel áldotta meg őket? s elvégre is az ily világos ellentétek csak nevelik a társaság érdekét. Beszédjök tartalmát nem leshetjük, kilétökkel sem törődünk, a mi reánk, igénytelen vándorlókra, ugyis mindegy; csupán társalgásuk nyelvére figyelmezünk, s ez ujabb izlésü magyar. De már hogyan is lehetne ez másképen? Az ifjak után néhány ölnyi távolságra két tisztes korú és szép kiterjedésű hölgy mozog – anyák vagy őrhölgyek – egy szintén ilyen koru, de kevéssé kisebb terjedelmü urtól mulattatva, a mit a számtalan jóizü kaczagásból gyanitunk. Ezen ur vagy agglegény, vagy özvegy ember, különben ily nagy dolgokra nehezen adná rá fejét. Ezek ó-testamentomi magyar nyelven beszélnek.

A mint a fiatalok előbbre haladnak, a fák sürüjében egy harmadik arszlánnal találkoznak, ki alkalmasint véletlen meglepetésre számitva, régóta ácsoroghatott már az erdőben, s ez ártatlan időtöltés közepett, hajh! mi kinosan várhatta a találkozást, és mi földöntuli bájjal körüllengve lebeghetett lelkének ablakai előtt… ő!… már hogy ő!

„Csókolom kezeiket, nagysáskáim!“ – E három szóból a világ nem szokott semmit sem érteni, de mi mégis megértjük belőlük azt, hogy a ki elmondta őket, előkelőbb házból való „nobel“ fiu, s a debreczeni salonokban megfordulni szokott szeretve tisztelt egyén. E három szót arszlánunk egy, az egész társaságnak szóló átalános bókkal kisérte a levegőbe, melyre a nagy- és kis-sáskák viszont bókolának, kivevén egyet, a ki akaratlanul hátra fordult, arczát zsebkendőjébe takará, mintha onnan azon pirt akarta volna letörülni, mely azt rögtön elfutá. Pedig „nyemozse ellentállani!“ azt mondja Lajos urfi a „Szökött katoná-“ban.

„Instálok én is egy kis helyet szép körükben!“ folytatá az arszlán oly édeskésre rántott arczizmokkal s oly epedő lágy hangon, mintha attól félne vagy bizonyosan tudná, hogy instálása nem teljesittetik. Ezután kifeszité két kezét a jövevény arszlán s oda löké a már honositott két arszlán markaiba, és három vigyorgással kisért megszámlálhatlan baráti kézrezgés megy végbe, mely alatt a mult farsangi bálokból felmaradt s tiz krajczárért tisztára mosott fehér jaquemare-ok szintén kinyilnak, valamint kinyilnak tavaszi napokon a sárgabélü tulipánok fehér levelei.

„Hozott Isten, bruderkám!“ ekkép nyitá fel üdvözlő ajkát a csiktermészetü arszlán; s ezen gyönyörü „bruderkám“ köztünk, kik Debreczen „tejföle“ közé tartozunk (annyiban t. i., a mennyiben mi is kaputos emberek vagyunk), olyan valami atyafiságos megszólitás volna; legalább nem szoktuk vele akárki fiát megtiszteli. „Ugyan miért nem jöttél elébb? – folytatá nemes nehezteléssel. – Az egész délután ide kün mulatunk. Az imint fagylaltoztunk, azután megrendelődött3) a rántott csirke, a mely nem sokára készen lesz, s a hol te is velünk tartasz, ugy-i, bruderkám? Tudom, rigen nem ettél oly jón izüt, István, mint e lesz, hehehe! (Erre egy pajkos pillanatot vágott István arszlán szeme közé a csintalan arszlán, ugy hogy ismét a pirulásnak adta magát a hölgyek egyike.) Utóubb maj – ezt fülébe sugá arszlán társának, de ugy, hogy még az erdő fületlen gombái is meghallhatták – utóubb maj meg sámpágnirozunk! Andungom van, hogy igen jóul fogunk még ma mulatni.“

Engedelmet kérünk, de kénytelenek vagyunk e beszédnél még tovább is időzni, mert ritka dolgok és szokatlanok Debreczenben, a miket ezen arszlán beszélt. Kün lenni, pedig egész délután kün lenni! Már mire valók azután a regényes tanyák, azok a trágyaillatu ősi Tusculanumok? mit vétettek ezek, hogy ily szép nyári napon nem ők látogattatnak meg, hol annyi szép retek terem, annyi csirke szaladgál és annyi saláta fejesedik! Ez különös! Fagylalt! Nézzen körül bárki a debreczeni sikon, lát-e egyhamar valamire való vizet, mely télnek idején megfagyhatna, s a két czukrász vermeit jéggel láthatná el, s mondja azután, hogy nem ritkaság a fagylalt. Rántott csirke a nagy erdőn! Mintha bizony Debreczenben minden Isten adta ház udvara nem lenne tele apró marhával, s mintha a debreczeni világnak épen a nagy erdőre kellene kimennie, hogy rántott csirkét ehessék, holott azt minden gazdasszony tizszerte gazdaságosabban s izletesebben készitheti el magának s övéinek otthon. És még az a sampágninak csufolt, három pengő forinton fizetett, egy pengő forintos eperjesi pezsgő! Mi istentelen szándék vert gyökeret kebletek odvában, oh! arszlánok, kik Debreczen közvéleményét akarjátok egy csapással lerontani, mely büszke öntudattal azt tartja, hogy nyári időben nincs dicsőbb ital a hazátok homokföldjén termett és szulini savanyu vizzel vegyitett vinkónál, alias: kerti bornál, mely ha könyeket facsar is ki szemetekből, ezt csak azért teszi, hogy megmuttasa, miképen „sirva vigad a magyar.“

Meg is telünk nemes haraggal ellenetek, elhagyunk benneteket nagy fát mozgató terveitekkel együtt, és haladunk kitüzött nagy czélunk felé, arczainkkal fordulva Debreczennek, a ritka jelességünek. A már feljebb érintett, s a vendégház előtt elnyuló fasorok között andalgunk most, melyekből igen kitünik a jó szándék, haladni akarás és nagy czélok utáni törekvés. Felvirul majd talán ezeknek is egyszer nagy napjok, melyen, jámborul ohajtott, diszben álmodott koronákkal fejökön, fognak pompázhatni. De mintha belőlök is kinéznének a fiatalkori ábrándok, melyek ritkán valósulnak, leggyakrabban pedig meghiusulnak. A homok, melyben e fasorok közt járunk, csak bokáig ér; de hiszen mindamellett, hogy teremtett az Isten jövedelmes pusztákat, hizott gulyákat és kövér csürhéket, melyeknek zsirjával a porló homok is hentesnadrág-simává kenethetnék: teremtett az Isten bokán felülérő lábszárakat is, melyek a bokán alul eső fejelést és talpalást az ily száraz fürdőből időszakonkint kivonszolják.

Ah! de mi kellemes hangok hasitják keresztül mögöttünk a levegőt? mi „dallamdús“ ének ömlegése tartóztatja vissza önkénytelenül lépteinket? Ha ön, szép kisérőnőm, nem bánja, várjuk meg, mig ezen nagy erdei csattogányok jobban kibontakoznak a fák sürüjéből. S ime itt jön a 40–50 darab rőfnyi hosszu legényekből álló, életteljes, vidor sereg, itt jönnek az ügetve sétáló, hazáért és szerelemért lángoló troubadourok, párosan, illő rendben. Elődandárján e seregnek egy két sor sapkás, nadrágos és csizmás alvezér diszlik (alkalmasint „szénátorfiuk,“ s ennél és felsőbb határozatnál és ősi szokásnál fogva valószinüleg első eminensek); a többi legénységnek minderre nincs szüksége, széles karimáju kalap, bő gatya s meztelen láb pótolják ki ezeknél amazt. Mindannyian a „Fóti dalt,“ vagy az „Adja Isten, hogy a magyart,“ vagy a „Hazádnak rendületlenült,“ vagy egy szépen ömledező népdalt, vagy pedig más ilyen, felfogásukhoz mért dalt harsogtatnak, s elég szabatosan, mert iskolájokban a természetes énekre nem csekély gond fordittatik. Mellettök majd elől, majd hátul – a mint a közjó kivánja – lépeget, „búsan elfelejtve, sasként egyedül,“ egy komoly, férfiuságnak indult ifju sereg értelmi lángjának csupa lélekkel bélelt, mindig éber fútatója, a préczeptor uram, az utolsó nagy ribillió óta most már nem tógában, hanem csak egyszerü fekete kabátban, s ugyanilyen szinü magas kalap alatt. A kalap karimájától nem messze eső nyilásból pipaszár nyulik ki, melyhez a mértéket leghosszabb tanitványa hosszától kölcsönzé. Ajkai csak a pajzánok intésére nyilnak meg, vagy pedig akkor, ha a közének-harsogtatásban elvesztik szemök elől a kerékvágást, mit a homokban egy kis szél könnyen előidézhet, s ekkor megnyitja a préczeptor uram zsoltárok által kitágult torkát, és azonnal utbaigazitó gordonhangok robognak elő, melyekre a fák leveleiket hullatják s az anyaveréb fiai öleléséből csiripolva tova repül. Midőn a sereg hozzánk ér, akkorra megszünik az ének, az első pár pedig megkezdi a sapka-emelést, kiknek példájára az utánok valók szintén szellőztetik fejöket; szintén az első pár megkezdi az „alászolgáját,“ mely azután betanult nóta szerint ugy fut végig az egész seregen párosával, mintha valamennyinek száján egy szalonnával megkent madzag volna keresztülhuzva, s ezen végezné pályafutását a kellemetes „alászolgá“-ja. Ezen tanuló sereg a délutáni sétából takarodik haza felé, s mi is utánok indulunk lassu léptekkel.

Kiérünk egy kapuhoz, s ennek mindkét oldalán elnyuló, elláthatlan kiterjedésü árokhoz, melyek által egy a kapu szomszédságában észrevehető, csupa nádtetőből álló, lebujféle földalatti üregben az Isten szabad egének örvendő csőszféle kosztosa a városnak őriztetik, rendesen többed magával. S itt van a nagy erdő vége, vagyis tulajdonképen kezdete, s előttünk nagyobbszerü fasorok közé szoritott nagyobbszerü homok mutatkozik. A kapufára két tudomásul-adás van ragasztva: az egyik lövészet- és vadászattilalom, a másik statárium-hirdetés. Ez utóbbit a fentérintett pünkösdi népmulatság alkalmával óriási betükkel négyszögölnyi lapra nyomatni s alkonyatkor illuminálni – nem szokták; csak a mulató vendégek fütyköseit s a gyanuval terhelt ólmosokat szokták elszedegetni. Elég ez is, hogy az ember örülhessen neki.

A fasorok mellett, mik között most haladunk, rácscsal elválasztott kertek vonulnak el, melyek alig két év alatt varázsoltattak néhány lelkes polgár által az azelőtt kietlen és kopár homokra. S itt szemmellátható, miképen ezen polgárok magán érdekök világos koczkáztatásával áldoztak a közérdeknek. És minél ritkább az önzés mai számolgó (speculativ) világában az ily áldozatkészség, annál dicséretesb e vállalat, s annál kivánatosb, hogy ezen nemes példa minél több utánzóra találjon, hogy igy a fasorok másik puszta oldala is csinos kertté alakittassék, a szemnek még tetszőbbre, mint az eddigiek.

Most mellettünk egy hintó robogott el, azaz: robogott volna, ha a lágy homok miatt roboghatott volna, s nem kényszerittetnék egynémely verselőnk szerelmi dalaiként csak lágyszeliden zökögni. A hintóban egy uri ember ült, kényelmesen elterpeszkedve, s otthonos ügyességgel fuvá ki szivarán a beszivott hatalmas füstgomolyt, melynél talán több sem lakozott benne a besziváskor, a mit szellemnek s nem testnek lehetne nevezni. A mint mellettünk elhaladt, épen akkor vevé ki egyik kezével szájából szivarát, hogy alkalmunk legyen az egyik keztyüjére huzott ragyogó karikákat megpillanthatni; másik kezével pedig ugyanakkor nyult mellényzsebébe, s magasra ránta ki belőle egy kisded hengerórát. S mi azon boldogitó hitben éltünk, hogy egy előkelőbb, fényesebb debreczeni arszlánhoz van szerencsénk. Ah, de mi a patvar! A hintó oldalára vörös jegyekkel bizonyos szám van irva; a kocsisnak magas bakján, még magasabb fején s legmagasabb csucsos fehér kalapján bizonyos vontató és gázoló néposztály félre nem ismerhető jelei vonulnak keresztül; az egyik lónak, melynek szürke, ugyszintén a másiknak, melynek pej oldalbordái vannak, csökönyös a járása. Ez alighanem fiakker – és reszkető örömmel kérdik önök, nyájas olvasóim: tehát csakugyan debreczeni fiakker? tehát Debreczenben is annyira kiterjedt már a civilisatió jótékony sugara, miszerint utczáin, nem tekintve sarat avagy homokot, vörös számu fiakker hintók döczögnek, s bátor elszántsággal neki hajtanak az utban álló akadálynak, legyen az gyermek, ifju, férfi, öreg avagy védetlen asszonyi állat? És jön e kérdésekre felelet, és a pillanatnyi illusió bájképei elenyésznek. Ama bérkocsi, kocsis és ló, koránsem debreczeni, hanem egyenesen pesti tünemény, mely a mult napon hozott valami pénzes utazót Debreczenbe, s most viszfuvar találása tekintetéből itt tölt néhány napot, a mikor akárki használhatja apróbb kirándulásokra, ha megfizeti. Van is azután csodálat és bámulat az utczákon! És azon ragyogó arszlán – „vajh ki ő, és merre van hazája?“ Már hiszen ha ezen határtalan és sokat látogatott Debreczennek mindössze csak két homályos, s ezek közül csak egy olyan vendégfogadója van, mely megérdemli, hogy becsületes ember bele nézzen, már akkor csak tehet szert ilyetén ragyoghatásokra ennek fő-főpinczére. Egyébiránt, hogy ő Debreczen legnagyobbszerü arszlánja, ez áll, ezt senki kétségbevonni nem fogja, ezzel kár is a szót vesztegetni.

Debreczenben nagy a collegium, sok benne a tanuló ifjuság; természetes tehát, hogy ut közben néhány tekintélyesebb múzsafival is találkozunk, kik harsány zaj, hahota és egymásnak szeszélyes lefőzése közben haladnak a nagy erdőbe, hol, ha épen kedvök kerekedik és talán czigányokat is találnak, bizonyosan mulatni is fognak, tánczolni is, borozni is; egyébiránt, egy kis kurjogatást kivéve, csendesen viselendik magokat, mely kurjogatás azonban a magyar zene lelkesitő hangjai közé ugy oda illik, mint – hogy nagyot és képtelent ne mondjunk – a bajusz a táblabiró urak konyult szaglálója alá. Ezen bajusz, ha soha nem moczczan is meg, mindig kurjantani látszik egyet, kivált, ha a kenőcs nem kiméltetett rajta. A debreczeni diák sem olyan már, mint a régi krónikák festik. „Elfajult, elmívelődött!“

Utunkban még sok mindenféle ember halad el mellettünk. Debreczenben, mint az alföldi helységek nagy részében, rendesen a városon kivül minden irányban vannak a jobb ivó vizzel ellátott kutak, s minthogy a város nagy s a közepén ásott artézi kut sok lakosra nézve távolabb esik, mint a szinte negyedórányira városon kivüli kutak, azért az ezek felé vezető utakat mindig telve látjuk vizhordó egyénekkel. Igy van ez a nagy erdő felé vezető utvonalon is. Leányok, menyecskék, anyókák jönnek és mennek barna kő korsóikkal, majd csendes és szomoru „szent egyedül valóságban,“ majd csendes és szomoru társaságban. Nem hinné senki, mily phlegmatikus és aluszékony természetü ezen debreczeni nőnép már leánykorában is: hát még ha leveti pártáját és civává lesz! Akkor meg ugy jár uton utfélen, oly feszesen, komoran és kimért léptekkel, mintha mindig templomba menne, minek kétségkivül megvan jó oldala, csakhogy ezen örökös búskomorság csaknem annyit tesz másképen, mint: keleties indolentia, melyet nem ártana kissé mozgékonyabb elevenséggel felváltani. Dehogy hallana az ember valaha ezen kut felé vezető pályákon valami népdalt lelkesen harsogtatni! Ez soha, vagy igen ritkán történik. De ime! meghazudtolva látjuk magunkat. Népdal hangjai azok, melyek csekély távolságra tőlünk, orr alatt termett rövidebb, sárkefeszerü szőrök közül recsegnek elő és keréknyikorgás, lókehelés- és bordapüffögetés-accompagnement mellett e szavakkal hatnak füleinkbe:

mely szavak azonfelül még ritka élethű és tettetlen érzéssel operáztatnak elő, minthogy alkalmasint ritka eset, hogy költő oly igazán és hiven találta volna el legbensőbb érzelmi hangját valakinek, mint a föntebbi dal irója emberünkét. S ki ezen ember? s mi ezen tünemény? Debreczenben készült találós mesében fedezzük fel olvasóink előtt, mely igy szól:

Igénytelenebb és egyszerübb szállitó eszköz talán nincs a világon, mint a debreczeni talyigák; tulajdonosaik azonban (kik alatt állnak a piaczon ácsorgó hajtók) aránylag vetélkednek akármelyik kikiáltott pesti fiakkerrel – szerénytelenségben. Az előttünk nyikorgó talyigán egy üres hordó zörög, melyet szintén vizre visz a viztől irtózó talyigás. Ilyen ellentétekből áll a világ.

De, hál’ Istennek! már a két árok közé állitott durva fa rostélyzatnál vagyunk, melynek neve városkapu, s melynek két oszlopai egyikén ismét a statárium komoly hirdető sorai ragadnak. A gyalog utasok számára készitett ajtó melletti kunyhóban pipázgató kapuőrnek s a vele időző atyafiaknak mondunk most jó napot, melyet az őr hidegkomoran fogad, s először a szomszéd nádfedelekre tekint, azután eszmetársulatnál fogva égő szivarainkra, miket mi önkéntelenül kapunk ki szánkból s a homokba temetünk.

És most a nagy Debreczenben vagyunk, nyájas utitársaim!

MÁSODIK FEJEZET.

Szól Debreczenről és lakosairól, különös tekintettel levén a sárra és más egyébre.

Ujra nyujtjuk önöknek, nyájas olvasóink, vezérkarunkat, hogy ujra egyesülve haladhassunk az alföld nagy vezérczikkének fekete sorai közé. Bár akadhatnánk ez utazásban minél több társra, hadd láthassák minél többen vázlatát a világon alkalmasint legnagyobb magyar városnak, hazánk első rendü városának, melynek kétségkivül nagy jelentősége van a jövőre nézve.

A péterfiai városkapunál váltunk el, beléptünk a kapun. Előttünk a hosszu Péterfia kanyarul beljebb a városba mélységes mély homokjával, „most homokkal, sárral hajdanában,“ minthogy az utazásunkat megelőző heteken jó idő járt. A mint végig nézünk a Péterfián: nádfedeleket láthatunk eleget, emeletes házat egy-kettőt. Ez utóbbiak átalában a városban – kivéve a piacz-utczát – igen ritkán vannak elszórva; a házak majd mind földszintiek, s ha ehhez hozzáveszszük még a közönségesen nagy házudvarokat, elképzelhetjük, mily nagy helyet foglalhat el Debreczen. Széles lepény, melynek közepéből néhány tepertő ágaskodik.

Itt érjük először is a sörházat. Ronda, nyomorult épület, s ha a mindig nyilt kapun bepillantunk, Augias istálója áll előttünk leghűbb másolatban. De mintha nem is igen illenék e két fogalom, Debreczen és sörház, egymás mellé.

Alig haladtunk még 200 lépésnyire a város felé s már is vagy hat csapszék mellett vitt el utunk, mit nem csak a czégérekből s az italok árát mutató, ajtókra kifüggesztett nemzeti szinü kis táblákról, vagy korommal a ház falára mázolt és a meszeléstől gondosan megóvott, s nem épen a legujabb, nem is a legszokottabb orthographiával irott szavakból gyanitunk, hanem a klarinétnak azon ki-kinyikorgó talyiga-ömledezéséből is, mely ezen csapszékekben a hétnek minden napján, a napnak majd minden órájában hallatja a szomszédok épülésére czigánytüdő által életbe léptetett hangjait. Néha hallani csak mellette a brugó tompa dongását, mely olykor recsegéssé fajul el, de rendesen csak a klarinét hallik ki e lebuj- és földszinti csapszékekből, szivrehatólag keseregve egyszerü magányában, s minden egyes hangjának értelme: vivos voco! E csapszékek megszámlálhatlan számmal vannak a város minden részében, és ezek az ősegyszerüség és nélkülözés hazái. Noé bárkájában bizonyosan voltak már oly butorok, mint itt vannak. Mintha csak egy darab járdát ragadtak volna be az utczáról, olyan egy pár gyalulatlan deszkából áll, a legtöbb helyen, az asztal, mellette egy-két ugyanilyen lócza, s hol már fényüzés van, egy-két szalmaszék: ezen költetik itt el a négykrajczáros. Kiktől? ennek leirása annak lesz feladata, ki Debreczen titkait irandja meg. Egyébiránt az a jó van a dologban, hogy ezen csapszékek az előttük függni szokott lámpák által esténkint legalább elősegitik némileg a város kivilágitását, mely – a mint ezt a hirlapi levelezők már régen elsorolták – itt ugyis nagyobbrészint a hold komára van bizva; ez pedig igen szeszélyes és rendetlen lámpagyujtogató.

Egy házhoz érünk, melynek előrésze – falusi modorban – majdnem csupa kapuból áll; a kapu előtt néhány pongyolára vetkezett katona dévajkodik és fő figyelmét az áthaladó leányzókra veti, lesve a mellettük komolyan bajszát pedrő káplárnak tetszést nyilvánitó s nagyobbakra bátoritó mosolyára; vagy pedig a káplár uram beszél kalandjairól, s a legénység hallgat, hangos kaczajjal fogadván a jó ötleteket s meglepő cselekvényeket. Fogadni mernék, hogy ezer idegen között nem volt egy, ki e házat katonai laktanyának nézte volna; pedig ugy van, ez az ugynevezett Tót-ház, melyben Debreczen gyalog őrserege éli világát.

Nevezetes ezen Tót-ház még azért is, mert ezen ház előtt kezdődik a palló. A palló, kődúsabb részeiben az országnak ismeretlen fogalom és tünemény, Debreczenben azonban feltünő nagy szerepet játszik. Azt fogják a magyarra, hogy két találmány dicsősége illeti: a kulacsé és fa kilincsé. Pedig három a szent szám, pedig itt van a harmadik is: a palló, mely hangosan hirdeti a világ legmagyarabb városában alkotó mestereit. Szólandunk róla históriai pontossággal.

A palló Debreczenben az volna, mi másutt a járda, s miután a természet szava régi időktől fogva azt parancsolja, hogy a hol kő nincs, ott legalább fa teremjen, s miután az emberi kényelem ugy vélekedik, hogy a kőnek máshonnan szállitása bajos dolog, főképen ha a Tisza négy mértföldnyire folydogál a várostól: annálfogva igen természetes, ha ily helyeken a kő fa által pótoltatik. A fa ugyan hamar rothad el s helyébe nem sokára uj fa kell, a kő pedig kiállja a versenyt akármely ember életével; de mi nem hijába nem tanultuk diákkorunkban a nemzeti gazdaságtant.

Áll tehát a debreczeni palló fából, még pedig három-három egymás mellé illesztett keskeny és vastag deszkából, melyek a földben keresztben fekvő hasábokhoz vannak, nagy poczokszegek által, szegezve, s melyek végéhez ismét három ily deszka van toldva minden irányban és mindaddig, a meddig körülbelül város van és nem falu, mely utóbbi részekben a trottoir a természet által sajátkezüleg készült, kivevén talán néhány dilettánskodó tégladarabot.

A palló hivatása az volna, hogy az ember – ide nem értvén a marhákat, lovakat s egyéb házi állatokat – szükség esetében rajta járván, azt képzelhesse magának, hogy becsületes trottoiron jár, nem pedig azt, hogy üres hordó dongáin sétál. Idegen ember, ki először ül egy a debreczeni utczára néző szobában, s kinek ablaka alatt palló nyulik végig, szüntelen azt hiszi, hogy ablaktábláin kopogtatnak, valahányszor háza előtt elpallózik valaki. Továbbá, minthogy Debreczenben is szokott sáros idő járni, és a különben sárgás homok igen gyakran téglaszinü lucs-pocsba takarja magát, az volna rendeltetése a pallónak, hogy az embert az idő viszontagságaitól megóvja némileg. Ezt meg is teszi csekély tehetsége szerint, csakhogy – csekély tehetsége szerint. Régibb költőink által megéneklett „virtusnak az ő ösvénye“ sikamlós lehet, de sikamlósabb alig, mint a debreczeni palló sáros időben. És ha e pallóról lesiklik az ember, akkor még szerencse, ha csak tiz ujját daguerreotypirozta le a pallóra s nem kénytelenittetett egyszersmind sárnyomatu arczképét ott felejteni.

És azután – nem gondolná senki – hogy a pallónak az ember jellemére is van befolyása. Mert még csak megjárja, ha az ember magányosan sétál az utczán s nem találkozik senkivel, de ez még csak Ruston is lehetetlen, annál inkább Debreczenben. Találkozik tehát az ember sok mással a keskeny padlón. A világ bevett illedelmi szabályai pedig azt tanitják, hogy két összetalálkozó ember közül mindenik félig térjen ki az utból. S ez az, a mi a pallón lehetetlen, ha csak mindketten a sárba nem hágnak s a pallót használatlanul nem hevertetik magok között. Az egyik embernek tehát gorombának kell lennie és a pallón maradnia, mit a másiknak irigy szemekkel kell néznie, s vagy a szomszéd ház falának dőlnie, vagy a másik oldalon botjára támaszkodva, egyik lábával a sárban keresnie feneket, a másikkal a pallót őriznie. Mintha mind megannyi hitelezője volna, ugy néz a debreczeni sétáló a vele szemközt jövőre. Ezen gorombaság azután könnyen vérré válik az emberben a sok gyakorlat után s igy van a palló befolyással az ember jellemére. Legtöbbet ér a palló, ha száraz idő van, akkor legalább minden veszély nélkül elsétálhat az ember a palló mellett. De mindennek megvan a jó oldala. A palló igen hamar szárad, s legyen bármily nagy a sár, s fujjon egy éjen át kissé erősebb szél, és reggel a pallót tisztán találjuk. Ilyenkor a palló sárgás szint visel, az utczák sara fekete, s szebb látományt egyhamar nem képzelhet az ember, mint ezen rámába foglalt fekete tengert.

Egyik oldalán a pallónak tehát házsorok állanak, kivevén az átmeneteket egyik utczából a másikba; a másik, sár felőli oldalon sok helyen u. n. fa bakterek, földbe vert faduczok választják el a szekéruttól. Nem volna tehát szabad ezen fa bakterek közt gyalog emberen kivül egyébnek járni; de a fa bakter nem sokkal ér többet, mint az eleven bakter. Ámbár ott meredez a sárból, s ámbár éjjel a sötétséggel világitott utczákban egynémely haza felé tántorgó békés civisnek hasrenditőleg adja tudtára létezését: azt mégis meg nem akadályozza, hogy dzsidás tisztek, sőt közlegények is, kiknek állomásuk Debreczenben van, minden fabakteri korlátok ellenére a pallón ne tánczoltassák lovaikat. Az ily találkozás azután a rettenetes.

A pallóról szőtt ez elmélkedéseink között, a palló pályáján addig értünk, mig két száraz malom mellett állapodunk meg. Debreczennek gőzmalma vagy volt, vagy lesz, de nincs. Annál több a száraz malom a város minden zugában. Egy nagy nád- vagy cserépfedél, mely alatt 2–3 ló huz egy nagy forgókereket s egy rajta ülő kocsiskodó ficzkót, e födélhez egy házikó van ragasztva, hol a gabona őröltetik: ez az egész készület. E malmok környéke közönségesen a legrondább, legszemetesebb zugok közé tartozik, melynek szemétdombjain s iszapos helyein mindig négy-öt sertés turkál röfögve, s a nap árnyékában egy-két őrködő kuvasz kaffog a legyek után, csak arra lesve, hogy kimutathassa valakinek foga fehérét s vakkantása pattogó hatalmát. Átalában a kutyák száma Debreczenben roppant nagy, s reájok nagy figyelem van forditva. Majd minden ház kapuja alján egy sajátszerü lyuk van kivágva, melyen ezek kényök-kedvök szerint teszik ki s be sétájokat, s csak az kell, hogy némi idegen szag járjon az utczán, s azonnal kiront néhány komondor, melyek példáját azután az egész szomszédság követi; és a ki ilyen fogadtatásokhoz nem szokott, az minden pillanatban inában képzeli üdvözlői fogait.

A Péterfia végén járunk. Szemünkbe néhány emeletes ház tünik, s egy tágasabb tér, melynek egyik szögletében uj artézi kut ásatik, közepén a kéttornyu ref. nagy templom áll, s egyik oldalát az épen oly nagy, mint monstrosum collegium foglalja el. E téren hetivásár napjain szürszabó-készitmények s nyers bundabőrök szoktak árultatni. Mily gyönyörü hely lenne ez egy városi sétánynak! – a mi egyébiránt közajkakon is peng már. A collegium és templom vidékét csupa tudós lakja; lehetne e városrészt Debreczen Tempéjének nevezni, melynek alacsony lakaiban a Múzsák ütötték fel sátorukat, maga Apollo és Minerva a nagy collegium égbe meredő falai közt tanyázván, az artézi kut lehetne majd idővel a kastali forrás. Disztelenebb s kényelmetlenebb épületet nem egyhamar láthat az ember, mint a collegium, diák műnyelven kinlódium: kivülről granárium, belülről sötét, barátságtalan, szerencsétlen elosztásu kamarák, minden legkisebb csin és izlés nélkül, a második emeletben lévő nagy teremtől kezdve, melynek neve bagolyvár, le egész a kontra fészkéig. E nagy épülettel összeköttetésben áll s csak udvar által választatik el a régi collegiumnak még fenmaradt roskadozó része, melynek penészes, szurtos szobáiban nagy számu ifjuság lakik, s melynek ápoló bölcsőjében már nem egy lángelme ringattatott, részint felébresztetett, részint örökre elaltatott. Ezen szobák a leggenialisabb diákéleti kalandok, kifogyhatatlan elménczkedések műhelyei, s a világhirü legátusoknak, sátoros ünnepeki ken kivül, rendes tanyái. A collegium két „portájából“ szünet nélkül csődül ki s be nagyobb vagy kisebb diákság. Méhkasnak lehetne mondani vagy darázsfészeknek, mit szakadatlanul körüldongnak a munkások és herék, azon különbséggel, hogy ezen méhek és darázsok a kasban és fészekben szivják a mézet, s onnan hordják kifelé ország- és világszerte.

A collegium szomszédságában van az ennek használatára néhány év óta fenálló fűvészkert, mely némileg – de igen csekély mértékben – nyilvános sétatért pótolt, s melyben sok szép és czélszerü, történt már, s még sokkal több történhetnék, kertésze olyan igen jól nem tanulta volna a grammatikát, s nem tudná oly igen, hogy prima persona est ego.

A nagy templom mellett elhaladva, kiérünk Debreczen legszebb részébe, a piacz-utczára. Ennek nagy részét már emeletes házak teszik, s mily gyönyörü utcza lehetne ebből, ha kiköveztetnék! Tágas, hosszu és egyenes, milyennek párját keresni kell, s nincs benne egy épület, mely jelessége által figyelmet gerjesztene; semmi a mi csinra, izlésre, rendszeretetre mutatna. S most még csak hagyján ily száraz időben, milyenben mi vándorlunk itten; de tekintsen bárki végig ez utczán novemberi vagy marcziusi napokon, s szive ríva fakad bánatában. Mi olyankor ezen utczához képest a Buda-Pest között zajló Duna, hol a kiállott csekély remegés és révészi gyöngédség-demonstratiók után ép testtel és lélekkel ér partra az ember: mig itt alig ismer magára, ha az egyik utczaoldaltól tiszta ruhában kiindulva, a másikra ért: annyira átváltozott s annyira megfertőztetett e lucs-pocs fertőjében. Ha az ember ilyenkor látja az utczákat sürün elömlő vég- s határtalan elemet, önkénytelenül Velencze jut eszébe: csakhogy ebben az Ádriai tenger csapkodó habjaiból emelkednek fel a büszke márvány paloták, mig itt a legfeketébb tenger lassan hömpölygő büzhödt hullámaiból nyulnak ki az alacsony tégla kunyhók. Valóságos canale grande ezen utcza, s az ember kétségbeesésében sokszor elkiáltaná: „Gondola!“ de működő csajkásokat sehol sem pillant meg, s önlábain kénytelen tovább folytatni gázolását. Lehetne pedig ide néhány elszánt pesti révészt alkalmazni. Bérkocsinak száraz időben sincs hire, minthogy Debreczenben is azon eredetileg, alkalmasint csizmadia által felállitott elvet tartják, hogy: kinek lova nincs, gyalog járjon. Különben pedig a bérkocsi theoriája ily novemberi napokon nem is lehetne praktikabilis, minthogy ily időben, kinek különben lova s kocsija van is, őrizkedik ezeket az utczára ereszteni, s inkább gyalog jár hatalmas sárczipőkben vagy csizmába gyürt nadrágban. Csak azt találjuk ilyenkor itt, kinek a szekerezés kenyere, s kit kikerülhetlen kénytelenség indit rá.

S mennyi siralmas jelenet szinhelye ilyenkor ezen és a többi utcza! Ott egy talyiga szeldeli a barna habokat: lovának lábát, kerekének nagy részét nem látod, s mint Dunán a kormányos a mélyebb helyekre igazgatja hajóját, ugy irányoztatik ezen lassu mozgony a már kitanult, kevésbbé feneketlen tájak felé. Amott egy öt lovas szekér áll már óra óta a fekete hullámsírban, s óra óta ordit a lovakra egy döngető hajtósereg; de a torkok elrekednek, a kezek kifáradnak, a lovakból sürü gőzfelleg kerekedik, s a szekér és ló áll – rendületlenül. Ehhez joga is van, azon jogászelv szerint: ad impossibilia nemo obligatur. Itt is, ott is egy-egy kiszolgált Pegazus hever, a sár közepéből nagy nehezen a sár szélére vontatva, küzdve élet és halál között, vég vonaglásaiban még egy futó tekintetet vet megtört szemeivel lefolyt élete pályafutására, és hörgő sohajok között tapasztalja, miképen egy hosszu élet örömdús perczei a szenvedett bajokhoz és nyomorhoz képest oly csekélyek, hogy a sár szélén álló alig bir reájok világosan emlékezni. Gazdája már alig várja felette, hogy behunyja szemét – ilyenek a roszlelkü örökösök! – s már előre is azon töri fejét, vajon hány itcze borrá válhatandik bőre? Igy van ez a debreczeni canale grandeban őszi és tavaszi napokon, nem is emlitvén a számtalan emberi bukásokat, melyek itt napirenden vannak.

Egyébiránt e széles utczán most, száraz időben is elég a szemét és piszok, melylyel néha városi rabok és dologtalan csavargók szoktak megbirkózni, rendesen pedig csak a varjuk által hordatik szét. Tehát varjuk utczatisztitásra…! E madarak oly nagy számmal is vannak itt, hogy gyakran napfogyatkozást vél az ember rögtön beállottnak, pedig csak egy határtalan varjusereg repült a város felé, melyek azután oly károgást visznek véghez, miképen a debreczeni kofa nem értheti világosan: sulymot kérnek-e tőle, vagy mórabórát? E varjusokaság oka pedig alkalmasint az, mivel Debreczenben rendkivül sok disznó kap halálos itéletet, miket, ha hó esett, szabad az utczákon is perzselni; de minthogy a pipázás a városban tilos, a perzselés mellett dohányozni szorosan tilalmaztatik.

Nem képzelik önök, nyájas olvasóim, tovább haladtunkban, mily nagyot léptünk most! egyetlen lépéssel Szabolcsból Biharba léptünk át. Legalább azt beszélik, hogy e két megye közti határ a nagy templom környékében volna. A Debreczen alsó részén lakozó diák tehát naponkint Biharból Szabolcsba utazik, valahányszor a collegium felé iparkodik.

Kofa a debreczeni piaczon kitünőleg sok üldögél sajátszerü kathedrában, határtalan urnők egész a diófáig. A magyar született vitéz és szónok, azt tartja a közvélemény. Mennyi illeti e dicsőségből a magyar kofákat, ennek tudomását mindennapi tapasztalás utján ki-ki megszerezheti magának, különösen Debreczenben. Árulnak pedig ezek: mindenféle gyümölcsöt, a pattogatott tengeritől kezdve egész a burgonyáig, kalácsféléket, zsemlét és pálinkát, pecsenyéket, rőfökre terjedő kolbászokat s vastag hurkákat, ponyvára fektetett „uj nótákat és szép históriákat,“ a helybeli és vidéki könyvnyomdáknak „ebben az esztendőben“ készült műveit; árulnak keréknagyságu kenyereket, kását, lisztet, dohányt, taplót, tűzkövet; s ki győzné mind elő számlálni azon áruczikkeket, miknek birtokába a debreczeni közönség nagy része kofa-kezek által jut? Legnevezetesebb, hogy mindezek, különösen pedig a gyümölcsfélék, oly izletes modorban, alakban és edényekben kináltatnak az átmenőnek, miképen ezt látva, nyitva felejti száját azon csodálkozása kifejezésében, hogy vajon kik- és mikből állhat tulajdonképen ezen kofák vevő publicuma! Minket most egy általunk taposott palló tájékán még hátramaradt szag arra emlékeztet, hogy a palló hosszában, reggeli órákon, nyers káposztát áruló kofasor szokott elnyulni, mely mellől olyankor akkora bűz terjed el, hogy e bűzzel legalább is gőzhajót lehetne hajtani, ha t. i. – lehetne.

Túl ezen utcza másik oldalán egy keskeny utcza nyulik be, tele mészárszékekkel, s ezen husvágda-alléeban szerezhet magának az ember – ha eddig még nem szerezhetett – némi fogalmat, mit jelentsen az körülbelül, ha mondják: hogy e nemzet tulajdon zsirjában fog megfulni. A „Bika“ czimű vendégfogadó előtt felállitott sűrű talyigasorok a régi magyarok szekérsánczait juttatják eszünkbe.

A merre most járunk, itt már mindenfelé kereskedői boltokat és kirakatokat szemlélhetünk; de milyen boltokat és kirakatokat! Csin, disz és izlés itt is hijába kerestetnek; de ez mindaddig nem is lesz, mig az utczák kikövezve nem leendenek. Legörvendeztetőbb az, hogy nem látunk itt talán egyetlenegy idegen nyelvü czimet is. „No, hisz’ csupán ez kellene még!“ mondja Petőfi. De vannak azután a boltok előtt képirói mázolások, melyek akaratlanul a festészet gyermekkorára viszik vissza gondolatainkat, és csak az szerencséjök ezen festményeknek, hogy alájok van irva, miképen „gárdistát“ vagy „magyar menyasszonyt“, vagy „gőzhajót“ jelképeznek, különben erre Debreczen ötvenezere közül aligha meg mert volna esküdni ötven. De hisz ennek oka is csak a publicum hiánya.

Debreczen legnagyobb háza, a Bek-házhoz érünk most, s ezen ház több tekintetben nevezetes. Itt tartja eléggé csinos szállását az egyik casinó, melyet frakkosnak is mondanak, ellentétben a polgárival, melyet gubásnak is neveznek, s mely a „Fejér ló“-ban ütött tanyát. Debreczennek egyetlenegy kávéháza sincs. Csak nem lesz senki oly vakmerő, hogy ez állitásunk czáfolatául a „Csontos“ jusson eszébe, hol egy szük szobában felállitott szurtos teke-asztalon rendesen mindig működik ugyan néhány, a napot brugónak néző diák vagy borbélylegény, hol azonban alig ismerik a kávét hiréből, egyéb kávéházi nemesb élvezeteket pedig annál kevésbbé. Valódi jótétemény Debreczenben tehát a kaszinó, hol az ember legalább emberek közé jöhet s hébe-hóba kibeszélheti magát. Csak oly rettenetesen üres ne volna aztán oly gyakran ezen kaszinó.

Hogy Debreczennek redoutterme nincs, azt könnyü lesz elhinni, ha tudjuk, hogy itt még oly sok jó intézet hiányzik. A casinó tehát minden farsangon adni szokott négy vagy öt bálját a szobáival összefüggésben levő kerek teremben szokta adni, melybe ha belépünk, azt eléggé csinosnak találandjuk ugyan, és egy-két családi kör mulatozására elég alkalmasnak, de a nagy Debreczen tánczközönsége befogadására csakugyan csekélynek hiendjük. És az igaz, hogy ezen rotonda igazi circulus vitiosus, p. o. a jogászbál vagy más előre kikiáltott bál alkalmával; de különben, bármily parányi is az, soha sem telik mégis ugy meg vendéggel, hogy azokból a város népességének számára biztosan lehetne következkeztetést vonni.

E bálok alkalmával tünik ki leginkább, mi csekély az, mit Debreczenben publicumnak nevezhetni. A nyilvános helyek közönsége oly stereotyp, oly örökkön örökké egyforma itt, a mint senki nem gondolná. Egyik bálnak, egyik szinházi előadásnak – némi csekély változásokkal – ugyanazon közönsége van, mi a másiknak, s e tekintetben a nagy Debreczen olyan kisvárosias szint visel magán, mint bármelyik 5–6000 lakosu városaink közül. Sehol sem ismeri egyik ember a másikat ugy, mint itt, sehol sem törődik a másikkal annyit, mint itt, s azért a kisvárosi pletykáknak sehol sincs oly nagyszerü mezeje, mint itt. Különben a casinó báljai közül rendesen csak kettő vagy három látogattatik meg kissé sürübben, a többi üres és kellemes látomány, mi már nem egyszer történt: bált látni, melyen csupa frakk mozog, s eljárja 11–12 óráig a tánczrend szerint valamennyi kitüzött tánczot – hölgyek nélkül.

Oh! mert a tánczot szeretik Debreczenben. Közeledjék vagy érkezett legyen el a farsang, s a fiatalok szive máris walzer tactusában kezd dobogni, és itt is, ott is klubbok alakulnak, melyeknek czélja a tánczgyakorlat, hogy annak idején mint kiképzett művészek állhassanak elő. Ha esténkint végig sétálsz ilyenkor az utczákon, nem egy ablak alatt hallod zongora vagy hegedü hurjaiból a körmagyar hangjait előcsalni, mikre néhány diák s a kerületi tábla néhány jurátusa járják kitelhetőleg felkeztyüzött és sarkantyuzott állapotban a háziasszonykodó hölgyek karjain a lélekviditó figurákat. S oh! mi boldog órák ezek! mily örömmel mulat ezeken, még később időkben is, a képzelet és emlékezet! mint a melyekben nem egy fiatal látta „életének legszebb napjait“ néhány szál gyertya fényénél feltünni s elenyészni. És szive megrepedni készül boldogsága árvizétől, ha eszébe jutnak a bűverejü szemjátékok, a titkos és meleg kézszoritások, sőt a rebegve és pirulva tett nyilatkozatok is, miknek száma csak azon mennyei hatalom előtt van tudva, mely meg birja számlálni az ember hajszálait s a Hortobágy homokszomeit. Eszébe jut a boldog percz, midőn ő – az emlékező – a táncz végeztével, szomjuságtól kinoztatva, a mellékszobában felállitott étel- és italkészületekhez rohant, és – ilyenkor bort inni nem szokván – egy pohár ártézi kutvizet kezébe ragadt. S a pohár már szinte lángoló ajkát érinté, midőn a tánczszobából kettőztetett léptekkel s hangos ruhasuhogással egy hölgy ront feléje.

E hölgy a vizivó szivkirálynéja volt; testét előre hajtva, karjait remegve kifeszitve, szemeit „egy nemével a kimondhatatlan kifejezésnek“ merően a száj felé utazó pohárra szegzi, s a mint ez már a szájhoz ér, megragadja s felkiált:

„Az Istenért, mit csinál kegyed?“ (A hangsuly itt a kegyed szón fekszik, minthogy minél kevesebb ember él még e szóval Debreczenben, annál több szokta azt beszéd közben irgalmatlanul megnyomni.)

„Semmit, édes nagysám!“ (Itt a hangsuly a nagysámon fekszik a fentebbi oknál fogva) válaszol, hideg vért tettetve, a boldog vizivó.

„Meg akarja kegyed e poharat innni?“ kérdi reszkető hangon a suhogó ruháju hölgy.

„Csak a vizet belőle, édes nagysám!“ lakonizál a szerelem tulédessége által keserüvé vált tánczos.

„Talán jobb lenne egy pohár csokoládét vagy limonádét…?“

„Nem instálok, édes nagysám!“

„De gondolja meg kegyed, ily forróságban… Kérem kegyedet, ne igya meg azt a vizet.“

Hosszu pauza, melyben a vizivó ingadozni látszik. Szomja azonban erősebb, s ő még egyszer magasra emeli a poharat.

„Én nagysád egészségére üritem e poharat, és ilyenkor soha sem ingadozom. (Most a hang szelid nyögdécseléssé változik). S innám bár száz halált e pohárból, azt mégis utolsó cseppig üritem ki, ha ez által nagysádat lehet szerencsém éltetni.“ S a pohár tartalmát magába önté az oroszlánszivü arszlán.

Ismét pauza, melyben a szemek egymásra tapadnak; s miután a hölgy látta, hogy elszánt lovagjának a nagy áldozat után sincs semmi legkisebb baja, vérszemet kap ő is, és pohárt ragad és vizet kér.

„Minthogy kegyed ivott érettem, szükséges, hogy most én is igyam kegyedért. (A hang lehető legnagyobb remegésbe megy át.) Náczi!… az… Isten… éltesse!…“

S miután a suhogó ruháju hölgy a pohárból nehány homoeopathiai csekély dózist szippantott volna, vissza akarja azt az asztalra tenni. De a gyönyörszomjas Náczi kiragadja kezéből és felkiált:

„O… hhh!… ide avval a pohárral! Hadd csókolhassam le róla azon helyet, melyet édes nagysám ajkai érintének.“

És minek utána a poharat egy ideig megforgatta volna kezében, megtalálá végre karimáján a nyomozott helyet, s a midőn kiitta vizét, csak azon csodálkozott, hogy a poharat minden igyekezete daczára is, idvessége érzetében, ketté nem haraphatta.

Ekkor azonban rákezdék a tánczszobában a françaiset, s a boldog pár a többi boldog párok közé állott.

E jelenet megtanit bennünket arra, miképen választatnak itt a szerelmi seladonok s a Nácziak mint kenetnek farsangi lovagokká.

Sehol sem tánczolnak talán a bálokban oly sokat és oly szenvedélylyel, mint Debreczenben. A körtáncz itt valóságos kórtáncz, s az egy részben csak dicséretes volna, ha a többi idegen táncz nem volna szintén az. Alig dugja ki Boka Károly a karnagy szük karzatán a táblácskát, melyre körtáncz van irva, máris képzelhetlen mozgás és sürgés van a teremben. Boka Károly kezébe kapja hegedüjét s „van tolongás s uj öröm Budában!“ Mint az árviz ugy rohannak egymásnak az előlegezett párok, itt-ott másokkal összeütközve, ruháikkal fenakadva, s az érthetetlen zajból ilyenkor következő kiáltozások hatnak ki:

„Siessünk, nagysám, oda a másik oldalra…“

„Nem, maradjunk itt, jobb lesz itt.“ S a szegény tánczos kénytelen a kellemetlen, nem inye szerinti vis-à-vis-val megelégedni.

„Hol van még egy pár? – Ide még egy párral!“ kiált, az egyik szögletben, egy rendezőféle egyén.

„Itt vagyunk – jövünk – ne ereszszenek senkit a körbe.“ S a terem másik végén törtet a tömegen keresztül egy pár, melynek mind him, mind nő része egyik kezét a teremben hullámzó fejek niveauján felülemeli, észrevehetővé akarván igy magát tenni; a másik két kéz elválaszthatlanul egymásba van préselve, hogy egyik a másikat valamiképen el ne veszitse.

„Nincs több hely… el van foglalva,… nagyon sajnálom, édes nagysám;… siess máshová, bruder!“ E szavakkal fogadtatik a pár, midőn hajnalpiros arczokkal már révpartra akart volna szállani. Ez aztán szurok!

És a karnagy már álla alá kapja hegedűjét.

Kétségbeesetten veti föl a pár a karzatra pillanatát és felkiált: „Ne huzzátok még!“ És ők nem huzzák.

Azután kétségbeesetten jártatja szemeit a terem boldog vendégein, és talál köztök boldogtalanokat is szivének nagy örömére, talál kimaradt, megbukott, kiszoritott párokat, és e párok oly könnyen megértik egymást, s nem kell egyéb, csak az, hogy az egyik pár elkiáltsa: „A mellék szobába – utánam!“ – s azonnal vert hadként a szomszéd szobába rohannak a későn járt s kevésbbé életrevaló párok.

A teremben, melyben egy kör is csak épen hogy eljárhatja a körtánczot, kiáll négy, öt kör; a szomszéd szobában szintén kiáll egy, rendesen csorba kör, mely azonfelül a zenéből egy kukkot sem hall becsületesen, és ők eljárják a körmagyart, és ugy megaprózzák, hogy jobban megaprózni már nem is lehetne. S mennyi tyúkszemtapodás, mennyi oldalba-lökés, és mégis – mily mennyei élvezet!

Fényoldala a debreczeni báloknak azon fesztelenség és egyenlőség, azon szép pêle-mêle, mely ezeket oly érdekesekké teszi. Nem látni itt semmi különválásokat, kotteriákat, melyektől apróbb városaink közönsége csak ritkán ment, a miért azután rendesen jól is mulat ott kiki.

Kivánatos volna azonban, hogy ne adassék annyira hely a német csevegésnek, mely nem üzetik itt ugyan olyan nagyban, mint másutt, de mégis roszul esik látni, hogy azon hölgy, kinek szájába oly jól illik anya-nyelve, mihelyt körre akad, melyben a betanult néhány idegen szót elmondhatja, hirtelen megfeledkezik magáról és német nyelven tördeli elő azt, mit magyarul becsületesen elmondhatna. És affectálnak német nyelvet és beszélnek olyan nyelven, hogy a „Spiegel“ szerkesztője Pesten inkább leharapná saját fülét, semhogy ezen istentelen torz hangokat beeresztené azon. Különösen idegen katonatisztek azok, kiknek kedveért azonnal odább adnak a szegény magyar nyelven. Oh! pedig ha tudnák e hölgyek, mily gyönyörüen cseng szájokban azon Eperjesen vagy Kassán tanult tótos és azután Debreczenben magyarossá vált németség: akkor házi körükben gyakorlat kedveért akármikor, de nyilvános helyeken bizonyosan soha sem szólalnának meg. Sok nálunk a képtelenség! Városunkba költözött néhány vándorlólegény számára sörház áll fen; a beköltözött német katonatisztek számára németül tanulunk: nemhogy azok borunkat innák meg, ezek nyelvünket tanulnák meg. Vajon beszélhetnek-e ily szerencséről az olasz és német tartományokban szállásoló huszárjaink? De ők nem is lehetnek oly szerénytelen követelők; ők tudják, hogy azon országnak, melynek népe közt élik napjaikat, nyelvét megtanulni, legalább is illő. Nálunk a vendégszeretet tulhalad minden várakozást.

A Bek-házat az uj városháztól egy utcza választja el, melyen a zsibvásár szokott tartatni. Az utcza nevét nem tudjuk, minthogy Debreczenben egy utcza neve sincs sehol felirva. A városház téres is, szép helyen is áll, elég sokáig is készült, hogy jól sülhessen el, s hogy mellette – a példabeszéd szerint – sok embernek jusson is, maradjon is; de azért minden egyéb, csak nem szép. A pesti városházzal csaknem egy idős, és mégis mily rendkivüli nagy a különbség a kettő között kivülről, belülről, pedig aligha nem többe került ennél, pedig a pesti sem igen ütötte meg a mértéket. Alsó része a városháznak csupa kalmárboltokból áll, melyeknek majd mindenike előtt kis domb emelkedik, az illető gazdáktól a végett feltöltve, hogy a vevők sáros időben ezen elcsuszván, a boltokba mintegy belebukjanak. Ez azután az, a mit kereskedői életrevalóságnak nevezhetni.

A városház előtt pedig kényelmes otthonossággal hevernek az eszmék világában létező debreczeni dolgozóház növendékei, azon, nagyobb magyar városainkban oly hagy számmal lézengő, dologtalan csavargók, vulgo: betyárok, kikre csak undorral és szánakozással tekinthet a jobb érzésü ember. Ott egy nyers tekintetü férfi hasal, kinek kezében a mindig nála levő fütykösnél egyéb dolgozó szerszám talán soha sem volt, s kit ha szabadban találkoznánk vele egyedül, csupa jó szivüségből bizonyosan megkinálnánk egy pipa dohánynyal. Itt egy szálas siheder dűledez botjára, kiből, ha hulladozó rongyait divatos köntössel cserélnők fel s bozontos fejét valami pesti fodrász művészetére biznók, már halvány és lelketlen arczánál fogva is, derék arszlánt teremthetnénk. Ama zugban nehány nőszemély guggol, kiknek élettelen arczai talán soha sem érezték a vizet, s kiknek testét alig födi nehány foszlány; egynek fonnyadt emlőin csecsemő csügg s e szerencsétlen anya boldogtalan gyermekét élet nélküli viaszbábnak tekintenők, ha egy elhaló gyenge sikoltás nem adná olykor tudtunkra, hogy él. S e nyomor gyermekei egész nap itt undoritják az átmenőket, kik oly hidegen haladnak el mellettök, mintha ennek igy kellene lenni. Hiszen a városház alatt látják többnyire e siralmas csoportozatokat!

Elhagyván a városház mellett a piacz-utczát, bekanyarulunk a czegléd utczába.4) Veszik-e önök észre, mily széles és egyenes utcza ez is, s mily jól van itt megvetve alapja egy majdan leendő szép városnak! A czeglédutcza egy darabján átmegyünk, a nélkül, hogy valami figyelemre méltót találnánk, ha csak egyes, részint épülő, részint sülyedező házak jellemrajzát nem akarjuk adni.

Csakhamar befordulunk tehát innen is a harminczados utczába. Itt is jó darabig koptatjuk a pallót a nélkül, hogy a „Két pisztolyhoz“ czimzett csapszéken kivül máson akadna meg szemünk, hol az ember, a külsőről itélve, mindenkor fris ételt és italt kaphat. Ezen háznak, melyben a „Két pisztoly“ van, másik végén egy bomladozó kapu felett egy tábla függ ezen felirattal: „Bemenet a szinházba.“ S talán sehol sem felel meg egy felirat is annyira czéljának, mint itt, mert csakugyan nem jönne a nélkül senki azon vakmerő gondolatra, hogy a kapun által szinházba menjen. És azért éljenek a jó gondolatok! Csakhogy bizony keserves gondolatokat költnek e gondolatok az ember fiában. Debreczenben, hol az ember a legszebb, legjelesebb magyar szinházat, a legnagyobb magyar szinházi közönséget keresné, itt kell neki ily kapun bemenni, hogy egy az udvar hátulján felállitott, alacsony, szük és szurtos, csűrféle épületbe juthasson, melyben azután kénye kedve szerint álmodozhatik szinházról és nemzeti műveltségről.

És nézzük e szinházat belülről. Képzeljenek magoknak nyájas olvasóink egy téli estét, mely sem péntek, sem szerda, hanem más valamely nap, mely az épen akkor Debreczenbe vetődött szinészeket mozgásba hozza. Belépünk a szinházba. Épitészi jelességről szó sincs, arról hát nem is szólunk, nem beszélünk arról, a mi itt nincs, hanem csak azt nézzük, a mi van.

Legelsőben is látunk nagy sötétséget, mely onnan származik, mivel a szinház tetejéről – világ helyett – egy madzagra hurkolt, három águ vaspléh gyertyatartó lóg le, megtömve három szál égő garasos faggyu gyertyával; a szinpad előrészén pedig szintén ilyen két gyertya küzd a világossággal, nem emlitvén, hogy a sugólyuktól jobbra és balra szintén néhány mécs vetekedik a háromágu luszterrel, de melyet a láthatlanság miatt bajos észrevenni. Az előfüggönyre holmi lantos emberek és meztelen dámák vannak festve, a mennyire ezt a nagy árnyékban megkülönböztethetjük.

Látunk azután a szinpad előtt elnyuló, mélyen besüppedt helyen, egy hosszu padon, hét vagy nyolcz czigány legényt üldögélni, oly mélyen és olyan V betüszerü helyzetben, miszerint a földszinten, mely egyuttal páholy is, álló néző nem lát és hall egyebet, mint hét vagy nyolcz hollófekete czigány parókát, néhány hegedűvonót, néhány erősebb trombita hangot és egy néha fel-felbukkanó térdkalácsot. Az a gazdaságos van e dologban, hogy ezen zenészeknek fagygyu gyertyára nincs szükségök, s hogy ők a sötétben is elmuzsikálnak, művészi szellemöknek keblökben égő szurokfáklyája által megvilágittatva. De ezen művészeket már nem mindenkor láthatja itt az ember. Vannak ugyanis esték, midőn Boka Károly bandájának más és jövedelmesebb működési cyklusa nyilik, s ekkor vagy üresen marad az orchestrum, vagy más hasonnemü, de nem hasonértékü egyénekkel pótoltatik. Vagy pedig hébe-korba’ megtörténik az is, hogy a szincsűr szerfölött megtöltetni reméltetik, s ekkor a szóban forgó besüppedt helybe is zártszékek alacsonyittatnak le, honnan ha a működő szinészeket nézi az ember, azoknak egyéb részét nem látja, mint fejeiket, ugy hogy egész illuminált arczképgyüjteményt lát maga előtt mozogni. Már csak különössége miatt is érdekes!

Látunk továbbá egy, a háromágu vilárt körülfolyó karzatot, és rajta zsufolt publicumot, melynek tapsvihar és éljen-orditások tekintetében, már az igaz, hogy párja nincs. Mintha, hallgatás helyett, mindig ebben gyakorolná magát a collegiumban. Volt már máskor is alkalmunk e karzatról szólani, nem akarunk itt a mondottak ismétlésébe esni; némi közelebb megismertetése végett azonban annyit mondunk csak, miképen e galéria soha sem tapsolja meg a szinész játékát, hanem szüntelen csak az eléje állitott és rajzolt jellemre forditja kritikusi figyelmét. És azért játszék a szinész bár a legremekebbül, de játszék valami fondorkodó gazembert, többnyire irgalom nélkűl kipisszegtetik, bőgéssel fogadtatik s kisértetik, s még örüljön, ha meg nem dobáltatik. Ellenben legyen a szinész játéka bár a legbotránkoztatóbb, de képviseljen valami epedő, jámbor, becsületes árvát, azt azonnal magas pártfogásába rántja a karzat. Az ember azt gondolná, a természet együgyű gyermekeit, vagy az amerikai ős-erdők valamely ide vetődött népét látja maga felett, még pedig oly közelségben, hogy szinte kezet foghat velök.