Ő nem volt báró, ő nem volt gróf, sőt Krajczer Hektor még csak ypsilont sem irt neve végére!! – s mindezt csak most tudta ő meg! A polgári társaságnak ez alkalmatlankodó intézetéről ő mindeddig még soha sem emlékezett meg!

A szép remények, kilátások, pamlag ábrándok mind elsodortattak a semmiség üres örvényébe. Ott állott ő még mindig keresztbe font karokkal, lekonyult fővel, mozdulatlanul, eleven halott martaléka az átgondolt gondolatlan szenvedélynek. És „örökre tied! – tied örökre!“ ezt variálta ő öntudatlanul mormogva, s belőle a legkeserübb guny mormogott, belőle városi pénztár költségén szerzett jó feketeségü tintánál is feketébb epe ömlött, s mind e mellett neki, ki nem régiben ábrándjaival az egeket ostromlá, most minden kedve elmult egy páholyt és szép tartalmát ostrom alá venni. És ne mondja senki, hogy ez nem psychologiai igazság.

A bájos ismeretlen, ki az előbbeni fejezetben emlitett temetési készületeknél, részint az előtte némileg ismeretes s vele ugyanazon egy házban élt meghalt leány iránti vonzalomból, részint leányi szeszélyből, megjelent, s kinek az elragadtatott irnok örökre leköté magát, ben ült a páholyban. S Hektor Idája meg sem álmodá, mily iszonyu kinoknak szülője ő e jelen pillanatokban.

S itt tulajdonképen vége lehetne ez elbeszélésnek, ha nem volna még egy kis elbeszélni valónk.

Épen midőn már majdnem megunta Hektor a folyosón ácsorgást s a szégyen és fájdalom még mindig petrificálták teste egyes részeit, épen akkor rontott le a második emelet lépcsőin barátja, a kedély legingerlettebb perczeiben izetlenkedő Gábor, s megpillantván őt itt áldogálni, azonnal feléje sietett, hátulról vállára ütött a merengőnek.

„Hát te mit csinálsz itt, Hektikám?“

Hektika fölrezzent, s mintha szerelme sirján könyökölt volna könyözönt patakzó szemekkel s onnan riasztotta volna fel egy reményt riadó hang, hamarjában összeszedte lelke, teste minden sátorfáját, de a zavar, a boszu, méreg, lealázás csak tört szavakat tolának ki belőle.

„Oh, ismét ez a borzasztóan malitiosus kölyök!“ – kiálta fel, de ugy, hogy a hangok saját gyomra felé tartának inkább, mint Gábor fülébe.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ – faggatá ismét Gábor.

„Én? – Semmit“ – fuldoklék Hektor – „csak – oh, te szándékosan mindenütt utamban állasz – de, oh nem képzelheted, barátom, mint szeretlek én mégis tégedet – roppantul szeretlek én téged!“ – S ezzel nyakába borult barátjának, kit midőn épen ezen perczben gyülölt inkább, mint szeretett, mindazáltal jól esett neki, hogy valakit előkaphatott, a kinek megvallhatta szerelmét. Ugy tetszett árva lelkének, mintha ez által boszut állana azon „mellőzésért,“ melyben csak az imént részesitették. Sőt képes lett volna alkalmasint e jelen perczben magát Gábort nőül venni, ha ez egyátalában kivihető lett volna, csupán azért, hogy a tőle elpártolt, s általa most már – megvetett (igen, megvetett) hölgy ellen demonstratiót csinálhasson. Mint látjuk, keblének fáklyás-zeneszerü bájos ömlengései egyszerre sivitó macskazenévé torzulának.

„De hát mondd meg, Hekti – kérdé az ismét ellágyult és nyakáról lassankint lesimitott irnokot barátja – mit keressz tulajdonképen itt a folyosón?“

„Én, édes barátom?“ – felele a mindinkább zavarba jövő s szerelmét mindenkor, különösen pedig a jelen körülmények között, rendkivül titkoló irnok, és nem adta volna egy jó irótollért, ha ez egyszer becsületesen kivághatta volna magát – „hogy én – mit keresek itt, Gábrikám? – Én – – hehehe – én a kalácsárust keresem.“

Gábor diákban megvolt azon sokszor megbecsülhetlen tulajdonság, hogy mindent elhitt, s kérdezgetni csak addig szokott, mig kérdésére választ nyert: minőt? arra semmi gondja nem volt. Most is csupán csodálkozott kissé Hektor feleletén, azután tolakodó szivességgel megragadá karját, s mi közben mintegy kényszeritve levezeté a lépcsőkön, szünni nem akaró bőbeszédüséggel azt bizonyitgatá előtte, hogy a kalácsárus nem ott van, hol azt Hektor keresé, hanem ott, hová ő vezeti őt.

S leértek a csarnokba, és Gábor megállapitá a karjára dülöngő alvajárót egy sütemény halmaz előtt, mondván: „Itt van ni, egyél!“ – Hektornak egyátalában nem volt most étvágya; de bármint igyekezett is szabadulni, azt nem teheti a nélkül, hogy el ne árulja magát, s ez által rövid idő mulva az irnoksereg gunymartalékává ne váljék. Gépileg a sütemények elé állott tehát, s elkezde enni, és folytatá az evést, oly mohón, oly szenvedélylyel, mintha épen szerelme gyülölt tárgyát tépné fogaival. Pusztult előtte minden; s ha Gábor angyalnak eszébe nem hozza épen e körülmény a fizetést, tán diós és mákos és lekváros kiflik tömege okozta volna siralmas kimultát a jobb sorsra érdemes Hektornak.

És a ki őt ismét háborgatta és zavarta, az ismét Gábor vala. A gyülölet hannibali boszuindulattá vált lelkében, midőn Gábor e szavakat intézé hozzá:

„No menjünk már be a szinházba, Hektikám! Abropó!5) ismered-e a Barkányi grófkisasszonyt? Nekem a második emeletből mutatták, ez a leggyönyörübb leány a szinházban.“

A szegény ártatlan Gábor e szavakkal tökéletesen befűtött magának. Soha még egy pulyka sem fútta fel magát oly méregre, mint jelenleg Hektor. A fájdalom tetőpontját érte.

„S te még keserü gunynyal merészled kinozni szenvedéseimet? – Vakmerő Gábriel! (Metsző pillanatok, fogcsikorgások és néma pauza.) – Gábriel! – – te, te merészled azt? – Jól van. Ugy áldjon meg a szent Isten, a mint – – (az irnok nem talált alkalmatos szavakat) szemeim téged örökké kerülni fognak – – –“

S ezzel a szinház ajtajának rohant; de hijábavaló igyekezet vala ez, mert Hektor első boldog kirohanásában viszjegyet nem vett, s. most a boldogtalan, metszettfülü gyászvitézre reá nem ismertenek.

„Oh, Istenem! még ez is!“ kiáltott, megfordult, kirohant a csarnokból, az utczákon nehány lába ügyébe eső vargainast elsodrott, csakhamar szállására ért, a harmadik emeletbe fellihegett, szobája ajtaját szenvedélyesen becsapá, gyertyát nem gyujtott, ruhástul az ágy párnája közé temetkezett, s egyszerre minden csendes lön. Néhány percz mulva lágyan panaszló hang szólalt meg az ágyon: „Idá-ám! örökre-e ti-ed!“ De rögtön utána egy ijesztően dörgő hang ordita ki az ágyból: „Oh undok asszonyi hűtlenség!“

Másnap 9 órakor Hektor Gáborral a legszebb barátságban copizált együtt a város házán. Azt mondá, hogy a mult éjjel nagyon megterhelé gyomrát s roszul aludt.

S most ismét egy hasonló uj szerelemnek néz elébe.

Egy könyet a szegény Hektor számára, szép olvasónőim!