(1854.)
Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget bennünket a külföld költőinkről, iróinkról, s ti is elégedetten mondjátok egyikre is, másikra is: «ez a mienk!» halljátok meg néhány együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála azoknak, kiket Isten arra hívott el, hogy lennének a költészet felkentjei a magyar nép előtt?
Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai műveltség középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt s nem volt lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét is valaha kiérdemelhetni, melyben költészetünk dicső bajnokai részesültek.
Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, oly idejű mint én, de akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett magának s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a csillagok magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, melyről senki sem tudja, hová esett?
Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal, jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink, s ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.
Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim; a múzeum teremében hangverseny adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.
Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz.
Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek magukkoz.
Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek; a ki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya gyermekei között: máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt, szűkölködött is sokat; de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott munkálkodni értök.
Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott kőltői művein, mert óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a szemközt levő paloták függönyeit félre vonták az ablakról, már akkor Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté: a három órai harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon túl nyugodni, – költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólították az ágyából, és írt, mint a ki siet; – mert rövid az élet.
A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatódzva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá, üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében már benne volt a halál. Kérdezém tőle: hogy van? Rekedt, sípoló hangon válaszolt: «még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két krajczárt».
És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomorú nevetésre.
Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől tudakozódtam: hol két, hol három krajczárra becsülte magát. – Most már gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?
Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre, kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám volna! Vörösmarty ilyen; egy neme a fiúi érzelmeknek az, a mit ifjabbkorúak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletreméltó szelid arcz, mely aranytisztaságú jellemét tükrözi vissza s lelkének hajthatlan ereje mellett, annak kedves szelídségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket Vörösmarty költészete elénk varázsolt, hogy szinte reszketni érzők alattunk a földet és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt olvastuk? A harczok költőjének arczát én nem tudom úgy képzelni, hogy haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszottak térdein; elbeszélgettünk az írók pályája felől, ő kedélyesen mondá: «más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut». Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a költők patriarkájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok venni e műveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá: a ki azon ifjú tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! és annak hajfürtei a nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg s jutalma nem volt e fáradságnak…
Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy új korszakot teremte abban, és olyan korszakot, melyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is. Küzdött sokat, tömérdeket írt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni; józan elméje, tudományos müveltsége, magas költészete eszményképpé avatták őt. – Négy év óta hírét sem hallani. Hová lett? kérdi néha egy-egy ismerőse; – a felelet egy sóhajtás. Néha találni az utczán egy férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczú ifju vezeti. Ez Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők sorsa!
Ki volt Czakó? Legjobb szinműíróink egyike. Sokat írt és igen jó munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát írt, és sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes keresményéből az életfentartásra legszükségesebb költségeket fedezni. Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott felfedezni, erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, inségnek lett általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, a mi az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket írt. Ki lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat; mint mondá, gyakorlás végett. Otthon lement a pinczébe, s meghagyta házi gazdájának, hogy ha lövéseket hall odalenn, ne zavarodjék meg, mert ő gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem jók, mert három deszkát nem hat át a lövés. Egy este együtt mentünk haza a vendéglőből. Útközben azt mondá: «Meglássad, én meg fogom magamat lőni.» És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra? Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…
Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az ember: «Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok, stb.» mind oly egészséges jó kedvvel fűszerezve. Minden szinpadon megfordult nem egyszer, de számtalanszor a «Tisztújítás», melynek mulatságos jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy Ignácz írta. Víg ember lehetett ugy-e bár, a ki az egész országot így meg tudta nevettetni? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem láttam. Mindig ugyanazon szomorú arczczal lehetett őt látni íróasztala előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni valaki? tánczvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségű nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen körüle voltak; egyik oly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért fáradott ő egész életén keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is. Már nyolcz év előtt oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni. Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a szinházig, Garay lakáig; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének lángjától, s beszéltek a jövőről s gondolták magukban, melyikük fog elébb elmenni?
Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis megdöbbentő volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt el akarta azt titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból úgy is meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel, Nagy Ignácz érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?
Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő akarta azt rendezni.
Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől. «Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához», monda ő, kezemet megszorítva.
Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy jöjjön ki a budai hegyek közé lakni, ott jobb a levegő. – «Mindenesetre ki kell mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön», mondá ő; és ki is ment nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.
A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a tollat az Isten halvány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E hymnusz helyett, melynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket, más dalt hall ő már odafenn!
Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hű nő, ki egész életén át betegét ápolta, a roskatag apa és a kegyes anya, ki oly örömest váltotta volna őt meg önnön életével, oly szegényen, oly gyámoltalan maradnak itt, mint minden magyar költő családja…
Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek az elhunyt költő tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza és Czakó, melyen bevégezte futását Nagy Ignácz? Vagy megforduljak innen s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem magamat úgy, de úgy, hogy soha hiremet se hallja senki?…