(A legöregebb szinészek egyikének jegyzetei után.)
A legelső kisérlet magyar szinészet alapítására 1790-ben siralmasan ütött ki. Ernyei igazgatása alatt egy csoport írástudó ember Pesten szinielőadásokat kezdett mutogatni, de nem volt kinek: egy ideig tűrték a választottak a dicső nyomoruságot, azután szétoszlottak s látott kiki puhább kenyér után. Magyarországon még akkor az úri rend németül, a középrend diákul beszélt, a köznép pedig a medvetánczoltatást és kötélmászást tartotta komédiának. Nem volt se publikum, se mæcenás, se ujságíró, a ki őket összetrombitálja.
A kis Erdély megelőzött minket, ott már az új század első éveiben szinházat építettek, s a magyar szinészet első ébredésének ünnepét oly előadással ülték meg, melyben minden szerepet Erdély legelső családjaiból született ifjak és hölgyek játszottak. Ezzel mutatták meg, hogy a komédiajátszás nem gyalázat.
Erdély főurai még többet is tettek; alkottak egy szintársulatot, mely állandóul fővárosukban játszék; azokat, a kik e pályára vállalkoztak, megbecsülték; asztalaikhoz ültették, vélük társalogtak, mulatságaikba meghivták, s oly tiszteletben részesíték, mint kitünőbb vendégeiket; hogy a közönség is tanulja őket becsülni.
Volt Erdélynek egy nagy fia, a kinek nevét minden gyermek ismeri már: báró Wesselényi Miklós.
Mind tudjuk, hogy Wesselényi milyen hatalmas büszke úr volt és mégis nem restelt a szegény szinész-had gyámolítója lenni, annak apró bajait elintézni, velük türelmesen haladni a töretlen pályán s őket gyöngéd figyelmével buzdítani. Azt is tudjuk, hogy Wesselényi szerette a paripákat, e kedvencz szenvedélyére kincseket pazarolt el; hanem azért a hazai művészetről nem feledkezett meg nemes ménei kedveért, mint ezt mások tették; hanem éveken keresztül pártolta és fizette az első szinésztársaságot, hogy szükséget ne lásson, a ki a hazai múzsáknak áldozik.
Benke József, kinek irataiból ezeket merítém, akkoriban Kolozsvárott tanult, s ügyvédi pályára készült; a szinészi állás oly becsben kezde ekkor állani, hogy a fiatal jogtanuló elhagyta érte eddigi pályáját s szinész lett.
Első fellépése sikertelen volt; megbukott vele. De a vágy sokkal nagyobb volt lelkében, hogysem az első bukás által elhagyta volna magát riasztani. Elhatározta magában, hogy tanulmányozni fog. De hogyan és kitől? Bécs messze van, másutt nincs mit tanulni. Az ifju szinész tehát elment Bécsbe. Megtette az utat gyalog Bécsig; odafenn hivatalos uraknál másolgatott nappal, úgy szerezgetett pénzt az esteli előadások látogatására, egypár zsemle volt mindennapi eledele; de egy nap sem maradt el a szinházból.
Nyolcz hónap mulva tért vissza Kolozsvárra, akkor mint tanult gondolkozó szinészt alkalmazták első fizetés mellett.
1805-ben már harmincz tagra növekedett az erdélyi szintársulat, ekkor megvillant az eszme erdélyi nagyjaink agyában, hogy e művészi köpűből talán rajt lehetne ereszteni a testvér Magyarországba, mely ott is megkedveltesse a szinészetet.
Murányi Zsigmond, Kemény János, Kántor Gerzson, Németi Sándor, Magyar György, Simonfi György, Andrád Elek, Szakács Teréz, Németi Julia, Nagy János és Benke József vállalkoztak e merész útra, mely akkoriban nem volt csekélyebb vállalat a pólusi expedicziónál; olyan hidegnek látszott még Magyarországon a klima azon időben a művészetre nézve.
E kisded társulat a Pesten szétoszlottak vezérét Ernyeit hivta meg igazgatóul s így indult meg harmincz darabból álló könyvtárral s rongyos ruhaszerrel 1806 május 6-kán Zsibóról. Wesselényi ellátta őket utiköltséggel s megbiztatá, hogy ha valahol nyomorba jutnak, tudassák vele és kisegíti őket.
Még ekkor nem mertek messze menni az anyai háztól; gyönge raj volt; a legelső virágos fára leszállt: az a virágos fa pedig volt Debreczen.
Ott maradtak egész nyáron: nemcsak a nyár volt pedig meleg, hanem a debreczeniek szive is. Szinházuk mindig tele volt, akár vígat játszottak, akár szomorút; fizetésük kitelt bőven s félév alatt fényes ruhatárt szereztek; belekerült 1500 forintba!
El is maradtak volna ott tovább is, de Wesselényi rájuk parancsolt, hogy még beljebb menjenek az országba, hirdessék tovább az igét.
Menniök kellett Szegedre.
Hogy elbámultak a mi jó szinészeink, a mikor Szegedre érve, azt mondák nekik, hogy mindenkinek előre el van már rendelve ingyenszállása, még pedig nem kell ám alatta kalodát érteni, hanem valóságos úri házakhoz szállásoltattak, s azután még napról-napra egyik vendégségből a másikba vitték őket; boldog volt, a ki az utczán elfoghatott egy szinészt s vihette ebédelni magához; s prenumeráltak rá, ha el volt igérkezve máshová, ha holnap nem, holnapután. Úgy hogy – leirni is vakmerő gondolat – a szinészek egyik hónapról a másikra benn felejtették a fizetéseiket a pénztárban; míg végre az igazgató azzal fenyegette őket, hogy a ki rendetlenkedik és hónap végével tisztességesen ki nem veszi a fizetését, annak a pénzéről ő nem számol. – Volt pedig az első szerelmes fizetése akkor 30 bankó forint, a primadonnáé huszonnyolcz, s nem tudták mire elkölteni!
Szegedről áprilban megint visszament a társaság Debreczenbe.
Ekkor kezdett szóba jönni, hogy országgyülés lesz Pesten, s hogy ott be kellene mutatni magát a magyar szinészetnek.
Ernyei, ki már egyszer kóstolta ezt a keserű poharat, csak nagy biztatásra vállalkozott rá, hogy a pesti német szinház igazgatóival, Sándi és Czibulkával alkuba ereszkedjék; a derék urak átengedtek a magyar előadások számára hetenkint két napot, szerdát és pénteket, miket bőjtös napoknak hivnak mind a naptárban, mind a szinházi heti rendben, mert akkor legkevesebb közönség jár; és az előadások jövedelméből negyedrészt tartottak meg maguknak.
Május 8-án lépett fel e társulat a dunaparti szinházban, «A virtus próbaköve» czimű darabban. Ez a mű csakugyan próbaköve volt az ő virtusaiknak. Az országos küldöttek féltek ez előadástól, s annál nagyobb volt örömük, midőn az kielégíté őket. Maguk a német szinészek is méltánylandónak találták a magyarok összevágó gyors játékát és készültségét.
Később e hetenkint kétszeri bőjtös előadás nagyon szegényül kezdé táplálni a múzsák választottait, mely idő alatt régi pártfogójuk Wesselényi ismét ezer forinttal segélyezte őket.
Hiába, Pestnek nem volt Wesselényije; a kik az itteni szinészétet pártolásuk alá vették, nem voltak elég gazdagok, hogy buzgalmukat sikeressé tegyék; Darvas Ferencz helytartói tanácsos, Mérey Sándor, b. titkos tanácsos, Kanyó fiskális, Kulcsár István, végre Vida László derék hazafiak neveit kell elsorolnunk, kik mind maguk megerőtetésével ápolták e fagyos országban gyökeret nem verhető virágot; végre Pestmegye gondnoksága alá jutott, az azontúli viszontagságai ismeretesebbek.
Laborfalvi Benke József 1815-ben elhagyta a szinészi pályát; 1820-ban megházasodva, miskolczi tanár lett, ott megőszült és meghalt a mult évben; miután tizennégy gyermekét elébb eltemette. Csak kettő maradt élve. Ezek közül az egyik Laborfalvi Róza.