Ezerhatszáz ember volt együtt a nagy trónteremben. Az ország küldöttei minden megyéből, városból, főpapok, aristokráczia, tekintélyek, népszószólói; ész, birtok, befolyás; a nemzet szinének, javának válogatottai egybegyűjtve. Nubiai forróság az atmosferában. Az ember nem lett volna meglepetve, ha, a kiket bemenni látott fehéren, kijövet szerecseneknek látta volna.
E sorok írójának kedvezett a gondviselés. Csak két deputáczióba voltam hivatalos, az egyik a fővárosi képviseleté, a másik a magyar tudományos akadémiáé. Mind a kettőnek külön fogadtatás volt rendelve, az elsőnek az általános fogadások elején, a másiknak a végén, nyájas, hűs, európai éghajlatú termekben. Holtig magasztalója leszek ezentúl minden udvarmesteri hivatalnak.
A magas elfogadási ünnepély a fővárosi küldöttséggel nyittatott meg. A melléktermeken keresztűl körüljártuk a nagy tróntermet, s az attól harmadik teremben délfelől lettünk felállítva félkörben, oldalvást az asztal, melyre a főváros ajándéka, a hazai ötvösművészet remekműve, volt elhelyezve. A tulsó oldalon a zágrábi küldöttség foglalt helyet, szintén elhelyezve egy asztalon magával hozott ajándékát, egy kövekkel kirakott arany diadémot. Mi csak egy mentekötőre gondoltunk: a zágrábiak koronán alúl nem vágyódnak.
Rövid várakozás után hangzottak a pálczikárok koppantásai, s a kétfelé nyilt szárnyajtókon keresztűl előlebegett a várt tünemény.
Valóban tünemény volt, ifjú férje karján, a költők álma megelevenülten; karcsú tündértermetén az ősmagyar hölgyviselet: fekete bársony vállfűző, arany csipkékkel, elől szélesen kifűzve gyöngysorokkal, rózsaszín csokros ujakkal, hasonló halvány rózsaszín öltöny hullámzik alá, hosszan utána arany csipkézettel, szőke göndörfürtös fején fejedelmi pompával eszményített magyar főkötő, az elmaradhatlan csokorral a tetején. A gyöngysorok fényüket veszítik keble hevétől, s a hova kék szemeinek sugara tekint, öröm tavaszodik minden arczon. Egész tekintetében elragadó bűbáj, rózsa arczán boldogságtól ragyogó mosoly, őszinte tiszta kék szemeiben egy szeretetteljes fenkölt lélek kisugárzása. Finom ajkait még eddig csak mosolyogni láttuk. – Az is sokat mondó volt. – De hát mikor megnyiltak, mikor az a mi édes nyelvünk szózata kezdett elzengeni rólok! Mit mondott? szép volt-e? azt másutt olvassátok, én csak azt tudom, hogy hogyan mondta. Mintha minden szava a sziven keresztűl jött volna, mintha mindig közöttünk élt volna, mintha semmi más nyelvet nem ismerne a mienken kívül: a közvetlen érzés melege érzett egész beszédén. Azt hiszem, oly száraz vagyok már, hogy semmi meg nem olvaszt, s csak akkor kezdtem megbocsátani áruló könyjeimnek, mikor azt láttam, hogy az a többi férfialak is mind a szemeit törülgeti e szavak után. József nádor unokája tudja azt, hogy őt itt mily mélységesen szeretik. És Rudolf trónörökös tudja azt, hogy ez a mélység tele van azzal a mesés kincscsel, a mi annál több lesz, mentől többet vesznek fel belőle!
Az üdvözlések után következett a fővárosi ajándék átadása.
A minden nemzeti dicsekvés nélkül remeknek mondható ékszer-csoport valóban meglepé a trónörökös-párt.
Stefánia főherczegnő igazán nőies, gyermeteg kiváncsisággal vizsgálta össze annak egyes darabjait, kiszedette a mentelánczot belőle s megmagyaráztatta magának, hogy azt hogyan kell viselni; nem titkolta el örömét, forróan köszönte, kedves ajándékul fogadta.
Harsányúl, kitörően éljenzett a főváros; nekem összeszorította valami a torkomat.
Azzal átléptek a mellékterembe, s onnan a trónterembe.
«Isten vezessen!» suttogám magamban. «Mert ez bizony nagy és nehéz út lesz. Itt még csak a főváros volt: most következik az egész ország. Mi még csak pohárral töltöttük elétek az üdvözlő nemzet szeretetét; ott tengerszámra találjátok azt fel s azon vitorlázni lehet!»
Nincsen ott sorfal, emberspalier, nincs kikerített cercle: egy megmozdíthatlan embertömeg az egész, fő fő mellett; nincsenek rendcsináló kamarások, nincs etikettre figyelmeztető udvarmester, egy miniszterelnök és egy zászlós úr az egész kiséret, mely útat vág az élőbirodalmon keresztül a trónörökös-párnak s a három kisérő udvar-hölgynek, akkora útat, a mekkorát az önkényt szétváló férfikeblek nyitnak jöttük elé; összezáródva előttük, utánuk.
Én kívül maradok; – odabenn a trónteremben semmi hivatalom; – várom itt biztos menedékben a szállingozó akadémikusokat s azalatt számítgatom magamban a helyenkint fel-felhangzó éljenzés topografiájából: «most odafenn járnak Zemplénben… most a Tiszavölgyi vármegyékbe jutottak el… most útaznak a szép Erdélyen át… azután fel a Dunamentén:… már visszafelé jönnek; itt vannak ismét a határon…» Egy udvari inas, a kinek a szárnyajtót felnyitni hivatása, a kulcslyukon keresztül figyeli, hogy itt-e a percz az ajtónyitásra? – Sohse nézd barátom… Meghallod te azt majd mindjárt arról a nagy szóról, a mi következni fog.
Másfél óra telt el ez idő alatt.
Előbb egy szép gyermekarczú fiatal kamarás jött ki az ajtón, olyan hevülten, mint a ki a csatából érkezett meg, jelentve, hogy vége van a körjáratnak, s azzal szétnyiltak az ajtók.
Dehogy volt még vége. Az ajtóban is körülfogták a főherczegi párt még újabb csoportok, azok között régi ismerősök, a kikkel meg kellett állani beszélgetni, feleségét bemutatni, kezeiket megszorítani; a hány lépés, kétannyi kézszorítás, még egymás vállán keresztül is, és benn a teremben a falrengető éljen s ezernyi sastollas kócsagos kalpag lobogtatása… Épen úgy, mint akár csak egy képviselőválasztási gyűlésen, a hol a «tisztelt jelölt» egyhangú megválasztatása kétségtelen.
Végre kilépnek ismét a csendes, hűs terembe, a hol, hogy még hűsebb legyen, tizenkét akadémikus áll félkörben, magas megérkezésükre várva.
A királyfi arcza most is ragyog a mosolytól; de valóban a verítéktől is. – Hódító hadjárat nem jár a nélkül – s ez az volt. – Ha még ő fensége egykori uralkodása alatt is lesz háború, a mitől őrizzen Isten, s annak a döntő csatájából diadalmasan fog visszatérni, a mit adjon az Isten! hiszem, hogy akkor is vissza fog emlékezni, hogy a május 19-iki diadalnap még ennél is melegebb volt.
Hanem a trónörökösné arczán meg sem látszott a fáradság, oly szelíd, oly derült, oly elbájoló volt, mint a nagy «tűzpróba» előtt.
És itt következett a mai nap legnevezetesebb, legmagasztosabb jelenete. Több, nagyobb mindannál, a mi a nagy teremben végbement.
A magyar tudományos akadémia elnöke, átadva üdvözletét a magas trónörökös párnak, elmondá azután, hogy ez a magyar tudományos társaság a trónörököst, mint tudóst, mint írót, a tudományok emberét megválasztotta tiszteletbeli tagjának, s fölkéri ezennel, hogy dicsőítse meg jelenlétével a hazai intézetnek félszázados örömünnepét, mely ittléte alatt fog megtartatni.
A trónörökös válaszát el kell olvasni, mit e felhívásra adott. Egy szó ne legyen ahhoz hozzáadva, ne legyen belőle kifeledve. Elfogadta a meghívást, megköszönte a megválasztatást, büszke reá, hogy a magyar tudományos akadémiának megválasztott tagja lehet, s megigérte, hogy az örömünnepi gyűlésre eljövend.
S ez volt a mai nap hallott nyilatkozatok legnevezetesebbike.
Ti uraim, a nemzet képviselői üdvözöltétek őt, mint egykor leendő atyját hazánknak, mi üdvözöltük őt, mint addig is e nemzet kebeléhez tartozó testvért, s ő azt viszonzá, hogy büszkén fogja viselni addig is a polgárkoszorút, mit számára polgárérdem szerzett. – S a «honpolgár» lehet legalsó czím, de a többi mind ezen nyugszik… Nagyot gondolunk utána, s elfeledünk éljenezni, a szó kevés ide…