A bécsi lapok kivétel nélkül mind a tegnapelőtti főpróbákról tudósítanak: magán az ünnepélyen egynek sem volt szemmel látó képviselője jelen.
És bizony ez nagy hiba. Mert azon, hogy Haydn miséje hogy lett elénekelve? a néptánczok hogy lettek eljárva? nincs mit megörökíteni; ez csak a háttér: az ünnepély maga az, a minek az összbenyomása és egyes momentumai olyanok, a minőket egy negyed-század csak egyszer hoz a szemlélő elé s a mik érdemesek rá, hogy egy író, egy költő fantáziájával versenyt fussanak s azt kifáraszszák.
Hanem hát az udvarmesteri hivatal nem hívhat meg ilyen ünnepélyekre másokat, mint a kik udvarképesek. Még a kiknek ezen czím alatt voltak is jogos igényeik, úgy hallom, hogy valami háromszázan lettek visszautasítva a diszelőadásból. Van apprehenzió! Csakhogy háromszáz aranykulcsosnak a lármája mind együtt sem ád olyan nagy hangot, mint három ujságiróé.
Ezen segíteni lehetne. Hogyan? Hát csak úgy, a hogy mi segítettünk magunkon. Minden párt beválasztotta a hirlapíróit a képviselőházba s ezáltal azok előtt egyszerre megnyiltak az udvari szárnyajtók. Megfoghatatlan, hogy a cizlajtáni képviselőházban egyetlen egy lapszerkesztő sem foglal helyet. A pártok hanyagolják-e el a hirlapírókat, vagy a hirlapírók a pártjukat, vagy mind a ketten egymást? Az eredmény az, hogy a napi sajtó épen ott nem lehet jelen, a hol valami egyéb is volna leírni való, mint a puszta ceremonielle, a szabályra kimért egymásután következése a programm számainak, a konvencionátus nyilatkozatok és válaszok, s divatlapszerű leírása a toiletteknek.
Mert azt csakugyan egy negyedszázad látja egyszer, mikor a Habsburg család összes tagjai és rokonságai együtt egy hosszú csoportban végig vonulnak előttünk; élükön egy igazán szeretett uralkodó párral. Az ünnepelt férj arcza a boldogságtól ragyog, az ezüstmenyasszony tekintete átszellemülten tekint az ég felé; s a sorfalat a templomajtótól az oltárig nem katonaság képezi, hanem hetven püspök! teljes templomi ornátusában!
Hiszen katonasorfalról is gondoskodott a szertartás rendezője. Hanem a hol magyar és lengyel deputáczió van jelen, ott a ceremonia nem soká marad úr, a szegény katonákat úgy körülfogta az üdvözlő gyülekezet, hogy azok egészen elvesztek benne. A hozzám legközelebb álló őrmester három magyar miniszter, meg két országgyűlési elnök által volt cernirozva. Az egyik volt a bécsi Reichsrath elnöke Rechbauer, a kit az igazán «amabilis» konfuzió a mi csoportunkba hozott.
Irtak már le templomi ceremoniákat ennél sokkal fényesebbeket. A Vatikán fénykorából elég van feljegyezve kifárasztó pompájával. De itt épen a ceremónia helyére lépett kedély a feljegyzésre méltó. – A két ország minden népeinek képviselői egymással kölcsönösen ismeretséget kötve, közelbe hozva, összekeverve; még az egyháznagyok is, a mint az ünnepélyes körmenetben végig vonulnak a tömeg között, mosolyogva intenek üdvözletet honfitársaiknak, magyar a magyarnak, lengyel a lengyelnek, horvát, cseh, a maga honfitársának. Egy pillanatra elfeledik az eget s eszükbe jut a haza. Ezt nem látják a loggiák soha!
És azután az a díszelőadás a szinházban!
Ki beszélne itt sokat a színpadról? Szép volt minden. Kiki jól énekelte és tánczolta a maga nemzete dalait és tánczait. Még a magyar szakaszt sem lehetett úgy elmesterkélni, hogy azt ne kellett volna rá mondanunk, hogy még is csak «legszebb a világon a magyar!» De hát kinek jutna eszébe az előadást kritizálni? Minden jól ment. Az «An der Donau» szerzőjének, Saar kollegánknak a versei is szépek s a Burg-színház első tagjai által kellő hangulattal szavalva; – hanem aztán az a látvány, háttal a színpadnak fordulva, a mi leirhatlan. Alant a parkette első zártszék-szakasza, a hol mi is helyet foglalunk, túlnyomó tömegben megrakva a «fehér néppel», a mi ezúttal nem «hölgyeket» jelent, hanem tábornokokat, fehér egyenruhákban, tarkítva magyar díszöltözetekkel s a huszártábornokok lángpiros dolmányaival. Keresztek, csillagok özöne a hadászat kitünőségeinek mellén. A második parketten a küldöttségek csoportjai, az álló helyeken hátul csupa bécsi egyenruhák.
És aztán az a négy páholysor egymás fölött végtűl-végig rakva a szépség és a drágakövek pompájában ragyogó hölgysereggel. A női báj ezerszeres sokszorosításban mint egy prizmán keresztűl látott tündérkép, melyben minden fő koronát visel, s a keblek hava, mint az alpesi hó, úgy világítja be a termet: tiszta, mint az alpesi hó; – a nőerény tündököl alá!
S a hol egy-egy sötét odu szakítja félbe a tündöklést, ott megint olyan férfiak ülnek, a kiknek a szelleme ragyog szét az országban; miniszteren, nagyköveten alúl egy sincs. A földkerek minden nemzete képviselve van itt, mögöttem két japáni uraság ül, azokon túl egy török, meg a bosnyák polgármester.
S még odafönn a legfelső karzaton is csillognak az érdemrendek. S ez csak a ráma. A kép maga középen.
A középső nagy téres páholyban az ünnepelt uralkodó pár, gyermekeitől, családtagjaitól környezve; míg a többi nagyherczegek a két színpad melletti udvari páholyt töltik meg családjaikkal együtt.
A vendégsereg igazán vendég itt. Az udvari cselédség minden oldalon frissítőket, csemegehalmazt hord körül s a szellemi tápon kívül édességekkel is regalirozza a néző tömeget.
Taps nincs az egész előadás alatt.
Hanem a mint egy helyen a színpadi mentő e szavakat ejti ki, az uralkodó felé fordulva: «üdv neked!» arra rögtön, mint egy varázs-ütésre felugrik helyéből az egész néző tömeg, zártszékről, páholyokból, s hátat fordítva a szinpadnak, mindenki az urakodó pár felé fordul s felzendűl egy olyan óriási üdvriadal, a minőt sohasem hallottam életemben. S ezért az egy momentumért kellett volna ott lenni mindazoknak, a kik a nap eseményeit megörökítni hivatvák; mert ezt nem elég egy embernek leírni, ezt tanubizonysággal kell erősíteni a napi krónika minden leírójának; ennek a hatását visszaadva versenyezni kellene mindenkinek, a kinek szó adatott; mert ez olyan jelenet volt, a minőt nem lehet előre kicsinálni, a mire nem lehet összebeszélni, a mit még sejteni sem lehet, hogy egy egész csendben ott ülő ünnepi tömeg egy rövid pillanatban, széttörve minden etikett, ceremonielle bilincseit, a maga ösztönéből hangot adjon a szive érzésének s mint egy ember forduljon üdvriadallal uralkodója felé. Senkisem menekülhetett meg a nagy jelenet mély benyomása alól.
Bizony mondom, hogy a közelemben ülő egyik szélsőbali deputátus kollegámat is hallottam «hoch»-ot kiáltani! Nem árulom el, hogy melyik volt? – Lehet, hogy gyermekei vannak otthon. – Legalább gyanítom, mert czukedliket rakott a mente zsebébe.
Nagy kár volt, hogy ezt a tüneményt rajtam kívül más nem írta le. Rólam azt fogják mondani, hogy álmodtam – és hízelkedem.
Pedig kétezer emberrel történt meg.