A «Nemzet» hasábjain jelent meg egy regényem a régi székely-magyar világból, mely iránt (tárgyánál fogva) Rezső főherczeg érdeklődött. Sajátkezüleg irt leveléből, miket egy iró kollegámhoz intézett, tudtam meg, hogy óhajtaná ezt a székely történetet olvasni, a mint kapható lesz. Annálfogva kedves kötelességemnek tartottam ezt a regényt a megjelenése előtt magam elvinni a főherczeghez, ki azt kegyes volt ma elfogadni, a fenséges asszony jelenlétében.
Mióta legutoljára volt szerencsém a főherczegi párral találkozni, meglepőnek kell találnom a változást, mindkettőnek alakján, arczulatán. Rezső főherczeg, a kinek a megjelenése pár év előtt, bármennyire kordiális és bizalmas volt is, valami katonás levente modort tüntetett fel, most a szivélyességnek egész addig az érzelmes fokozatáig közelít, mely elfeledteti a trónrahivatott ifjut s a bizalmat kinálja cserébe. Rezső főherczeg «ma» fiatalabb, mint két év előtt volt. Stefánia főherczegnő pedig, a ki akkor egy gyermeteg menyasszony volt, ma valódi eszményképe a nőnek. Arczáról sugárzik a boldogság.
Milyen volt az öltözete? azt nem tudom. Azt hiszem fekete, és fénytelen. Én csak az arczát tudtam meglátni. Ilyennek festené ihletett müvész a jobb idők reményének nemtőjét.
Fényes, nagyméltóságú úri tisztelkedők között, egyedül magam a hétköznapi polgári ruhában, átnyujtottam a magam fegyverét, a könyvet Magyarország egykor leendő uralkodójának, elmondva neki, hogy ez arról a népről van irva, mely a magyar földnek legrégibb lakója, a székely, s melyhez a főherczeg annyi szeretettel ragaszkodik, s mely azt a szeretetet bizony megérdemli.
Ekkor azután beszéltetett magának a főherczegi pár általam a székelyföld természeti fenséges szépségeiről, annak népéről, magas müveltségéről igen hosszasan, élénk kedvet mutatva annak színről-színre megismeréséhez.
Rezső főherczeg ekkor azt kérdezte tőlem, hogy ez a regény a székely tájszólás szerint van-e irva? Én mondám ő fenségének, hogy a magyar nyelvben nincsenek olyan idiómák, a mik irodalmi külömbséget okoznának. «De mégis vannak egyes szavak, tájszólamok, a mik sajátságosak,» mondá Rezső főherczeg.
Ekkor aztán be kellett vallanom, hogy biz ebben a Bálványos-várban is sok olyan szó és mondás fordul elő, a mi még a lexikonokban sem található, mivelhogy nekem a kor hangulatához kellett ragaszkodnom, s mellőznöm nem csak minden idegen szót, de még az ujabbkori fogalmakat is. Annálfogva ő fensége, mikor ezt a regényt olvasni fogja, erősen gyakorolhatja magát az uralkodók legfőbb erényében, a türelemben. Nekem ugyan szándékom volt ő fenségének ehez a regényhez egy extra ősmagyar vokabulariumot mellékelni, ha egyenes felségsértésnek nem tartanám, feltenni a magyar trónörökösről, hogy nem tud valamit, s a művemet «in usum delphini» előkészíteni; de ha mégis akadályokra találna benne, kegyeskedjék csak egy akkora kis Futtakit, mint a kisujjam, hozzám küldeni, rögtön menesztem fel a szittya szótáramat.
Ezután azt kérdezte a főherczeg, hogy hányadik kötet regényem ez már? Mondám, hogy a kétszázötvenedik. Óh, mi kedves volt az őszinte meglepetés hangja a bájos főherczegnő ajkain erre a szóra! «Biz ezt elolvasni is sok, nem hogy megirni.» «S ezeknek nagy része németre is le van fordítva?» «Valami százhetven kötet.» «És francziára is?» «Valami tizennégyféle nyelvre.» «E szerint ön korán reggeltől késő estig mindig dolgozik?» mondá a főherczeg. «Nem én. Csupán délelőtt irok. Minden munkámat elébb a fejemben dolgozom ki egészen, mikor már leülök azt papirra tenni, csak a készet irom le.» «De mégis sokat kell önnek kútforrások után járni, tanulmányozni, utazni. Azonkivül még az országgyülésen is van feladata.» «Most már kevesebb, mint az előtt, a szónoklatok küzdelme most már a gyakorlati feladatok megoldásának adott helyet.» Ekkor azt kérdezte ő fensége, hogy ismerem-e Brankovich magyar irót? «Igenis, ő fordította fenséged keleti utazásai leirását, ismerem a művet mind a két nyelven, jól van lefordítva.» «Brankovich tehetséges iró?» «Igenis. És hirlapszerkesztő.» «Úgy tudom, hogy szélső bali.» «Fenséges uram, mondám, nálunk még a szélsőbal is a loyalitásnak a mintaképe, s a mit minálunk szélbalnak neveznek, az Francziaországban konzervativnak is megjárná. Nálunk minden párt hű és becsülésre méltó.» «Igaz!»
Ekkor ő fensége ujra visszatért a székelyekre. Egész kedvteléssel hallgatta, a mit felőlük beszéltem.
– Ön többször járt a Székelyföldön?
– Többször bejártam azt költői tanulmányozásból. Székely leány a feleségem is. A képviselői mandátumot is egy székely kerületből nyertem, a mellettem való székely kerület választotta meg Tisza Kálmánt is képviselőnek.
Ekkor aztán beszélt a főherczeg Tisza Kálmánról.
Én sem maradtam adós a felelettel a főherczegnek, elhiheti akárki.
Azzal végezte, hogy «csak az Isten tartsa meg őt mi nekünk sokáig!»
Végül azt mondva: «igen szépen köszönöm önnek ezt a kedves ajándékot, el fogom olvasni», szivélyesen kezet szorított velem, (szegény magyar fakó poétával) a legszeretettebb, a legünnepeltebb trónörökös pár. Az Isten tartsa meg őket mi nekünk sokáig!