A mai kor írói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben szökhetik elő apja fejéből, a milyenben kigondolták. A régibb időkben úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, a hogy a cenzura uniformirozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon éles volt, s pajzsán a Meduzafőnek kellemetes arczjátékot kellett mutatnia, hogy senkit meg ne ijeszszen.
A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról említést sem volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharczok eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket szelidítgetve s a nagyoknak hízelkedve.
Gyakran jött azután az író abba a helyzetbe, hogy a kegyetlen cenzorral elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a «typis admittitur»-t.
A «gonosz barát» adomája historicum. A cenzor kiigazította azt «gonosz prédikátorra». A «barát» ugyan azt jelenté, hogy «amicus», de hijába! a közönség azt is érthetné alatta, hogy «monachus». S az nem lehet gonosz: a prédikátor az lehet.
Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:
A cenzor is ember volt, s ezt a kollektiv nótát az emberiség nevében sehogy sem akarta elfogadni.
Kuthy Lajos sok tekintetben geniális «Hazai rejtelmei» el voltak tiltva a kinyomatástól e phrasis miatt: «Ha a bibliaként Isten azt mondta az embernek, hogy: «Arczod verítékével szerezd kenyeredet», az még csak embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: «Arczod verítékével szerezd a más kenyerét», az már istentelenség». A cenzura blasphemiát talált benne – alkalmasint abban, a mi az emberről volt mondva – s Kuthynak más phrasist kellett helyébe tenni.
Vörösmarty egyik legszebb költeménye: «Egy rabszolga keserve Pompejus sírján», eredetileg: «Mikes keserve Rákóczy sírján»; de napvilágot csak ily etiquette mellett láthatott.
Lisznyay török-tatár versei mind a magyar-osztrák thémáról vannak írva, fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik.
Magam is tudnék a hamisításról egyet-mást bevallani. Két novellámat kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba, s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszínű indiánokat csinálni, a kikre azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképen. Sőt megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még egy vég jelenést csinált neki.
Be is fűtöttem vele.
Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! még most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segített ki Róma és Graecia, ha egy kis szabadság-eszmére kellett hivatkoznom; s hányszor laktam meg azt a jó Chinát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.
Hiszen tudjuk, hogy egyidőben a «Pesti Napló» hirdetett (FK) vezérczikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.
A cenzura kényszeríté az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.
Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.
Az a Csokonai, a kit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy korszakában pathetikus filozóf; és mind ez egyesült is benne, kivált élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja hol maradt.
A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? nem rajongtak-e korukat messze meghaladó eszmékért? Oh igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzura koppantója szép óvatosan eloltogatta.
Hanem a hová azután a cenzura veres ónja el nem hathatott, a magánosok írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit a magok eredetiségében, a hogy azok a költő meleg szivéből születtek.
Mily kicsinyes volt az akkori cenzura akadékoskodásaival!
A Béka-egérharczban például a nyomtatásban ez van:
A kéziratban pedig ez:
Másutt ugyanazon költeményben a cenzor «egy ott hevert ladikot» markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: «egy rozzant Nepomukot». Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazítva; de Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a cenzor megtartotta magának.
Erős világot vet Csokonai egyéniségére a «Konstantinápoly» czímű költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul elő; az utóbbinak czíme «A vallás». Ez is a törökkel takarózik a nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatira, emez pedig egy emelkedett philosophi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.
S a mi fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a stropha, mely kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik. Az egész így szól:3)
Ez magyarázza meg azt az üldöztetést, a miben Csokonainak a saját felei által is részesülnie kellett; azért maradt örökké vesztett híre: mert hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé dühíteni.
Egészen nagynak és fenköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a verse, melyet a «hadról» ír. Ime a kézirat szerint annak befejezése. Az eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:
Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben, midőn minden nép ittas volt a vértől s harczi dicsőségtől, egy költő így arczába merje vágni a világ hatalmasainak az ő megérdemlett itéletöket.
De nem is olvasható ez az itélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így végződik a vers:
Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze, verébnéje előtt fetrengve a porban.
A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn lánczok nem terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az által, hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben s mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.