E napokban volt szerencsém egy régészeti kiránduláson együtt utazhatni Petőfi egyik legrégibb és legbizalmasabb barátjával: Bathó Ferencz úrral, jelenleg gróf Károlyi Alajos stomfai uradalmának tiszttartójával, a ki a költővel, még mikor az vándor szinész volt, Váczon sokszor megosztotta kenyerét. Később a szabadságharczban mint honvéd, együtt szolgált vele Bem alatt; az orosz invázió után pedig mint menekült honvéd Szendreyhez került, Petőfi apósához, s azóta mindig a család legbizalmasabb embere volt, s később rokonságba is jött vele. Petőfivel Marosvásárhelyen találkozott legutoljára, három nappal a segesvári ütközet előtt; egész éjjel együtt volt vele s marasztotta, hogy ne menjen Bemhez vissza; de nem birt vele. Reggel 3 órakor Petőfi kocsira ült s elhajtatott. A vesztett ütközet után tudakozódott Petőfi felől, s többekkel beszélt, a kik mind azt mondták, hogy gyalog látták őt futni a kozákok elől. Hogy hová lett, azt senki sem tudta. Mikor Julia hazajött egyedül, Szendrey kétszáz aranyat adott a leányának, hogy menjen el férjét felkeresni. Az utánjárásnak az lett az eredménye, hogy Petőfiné bizonyossá lett a felől, hogy Sándor elesett, s visszatérve már új férjét mutatta be atyjának, Árpádot, kit Szendrey megkedvelt, s az új házasságba belenyugodott.
Ekkor 1850-ik ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony jött fel a mágócsi pusztára, a hol akkor Szendrey lakott, s Bathóval kivánt beszélni.
Bathó már akkor nem viselte álnevét, a mi alatt bujdosott, mert Kende tábornok a vidékbeli honvédeket, szám szerint 34-et, a maga felelősségére szabadon bocsátá.
A vásárhelyi nő azt az izenetet hozta neki egy nála lakó menekült úrtól, hogy az beszélni óhajtana vele személyesen. A vele jött kis leány meglátta a szobában Petőfi arczképét s gyermeki naiv meglepetéssel mondta: «nini, ez itt annak a bácsinak a képe, a ki nálunk lakik». Erre a szóra Bathó rögtön elhatározta magát, hogy átmegy Vásárhelyre a szállástadó nővel.
Az ott egy kis udvarszobába utasítá őt, a hol egy férfialak feküdt az ágyon, ki az ő láttára rögtön felkelt és eléje sietett.
Soha ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon arcz, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás, mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz.
És mégsem volt az.
– Mi tetszik önnek, uram? kérdezé a megérkező.
– Hát nem ismersz rám? Feri! szólt a rejtélyes alak, kezét nyujtva eléje, «én vagyok Sándor».
– Uram! szólt Bathó, az igaz, hogy ön oly bámulatosan hasonlít Petőfihez, hogy az embert zavarba hozza; de ön mégsem az. Én őt nagyon jól ismerem, ön rendkívül hasonlít hozzá, de azért mégsem ismerem el annak.
Ekkor a rejtélyes ember elkezdett beszélni mindenféle viszonyokról, a mik a Petőfi és Szendrey-család között voltak, oly körülményekről, a miket csak a beavatottak ismerhettek; Juliáról, Zoltán fiáról; a debreczeni összejövetelükről; együtt utazásukról. Mindent tudott, a mit nem tudhatott más, csak Petőfi. És mégsem volt Petőfi.
És a míg beszélt, annyira vitte Bathót, hogy az elkezdett kétségeskedni. Utoljára még a tegezést is elfogadta. Végre Bathó átadott neki húsz forintot, s azt mondta, hogy maradjon itt; ő vissza fog térni Szendreyhez, azzal közölni fogja e titkot, s ha Szendrey is elismeri őt Petőfinek, akkor majd kieszközlik, hogy külföldre kimenekülhessen, ellátják pénzzel, a mennyire csak szüksége van.
Ez az ember már azt is tudta akkor, hogy Julia férjhez ment, s ezzel indokolta, hogy nem akar Szendreyékhez elmenni.
Bathó erre visszatért Mágócsra s a szintén akkor hazatérő Szendreynek elmondta a vásárhelyi titkot, s kérte, hogy látogassa meg ő is azt az embert, a ki oly feltünő hasonmása Petőfinek, hogy az ember a saját szemei és fülei után sem mer fölötte itélni.
Akkor este volt már. Csak másnap reggel lehetett Vásárhelyre visszatérni. Mire másodszor is megérkezett a parasztlakhoz Bathó, már akkor a rejtélyes embernek csak a hülyt helyét találta ott. A szállástadó asszony értesítése szerint az, a mint megkapta a húsz forintot, rögtön egy pár új csizmát hozatott, azt felhúzta s azzal úgy elment, hogy vissza sem tért többet. Szendrey megérkeztét már nem akarta bevárni. Ezzel bizonyította be, hogy csaló volt.
De hogy veszedelmesen kellett hasonlítania Petőfihez, azt kétségtelenné teszi, hogy egy oly közelálló barátjával, mint Bathó, képes volt elfogadtatni magát, mint Petőfi.
És így már most az is megérthető, a mit Katona mérnök beszélt Hazucháról. Ugyanennek az embernek kellett lenni annak is, a ki őt Budán megszólítá, s a kit Hazucha épen úgy megemberelt, mint a többiek, a kik ez alak által magukat illuziókba hozatni engedték. Ez a legvalószinűbb megoldása a Petőfi-megjelenések legendájának.