Az egész fejedelmi irószoba az összeállítás izlése és pompája által érdekes; de még inkább azzá lesz, ha az egyes alkatrészeknek a provenientiáit megismerjük. Mert ez a szoba nem úgy van felszerelve, a hogy azt egy udvari szőnyegész (a ki érti a szakmáját, s a kinek az az utasítása, hogy «kerüljön, a mibe kerül!») a legdrágább kereskedőktől összevásárolja; itt minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve: elkezdve a kárpitmennyezetet tartó királysastól, a melyet a trónörökös maga ejtett el. A többi is mind tanulságos és regényes útazások szerzeménye, keleti uralkodóknak, szabad nomád törzsek emirjeinek tisztelet-ajándéka, a miket pénzen meg nem lehet venni, csak kölcsönös fejedelmi munificentia árán; köztük olyan ritkaságok, a melyekhez egész magyarázat kell. Minden butordarab, fegyver, szőnyeg, edény egy-egy történetről beszél s magával hordja azt a kiterjedt horizont, a melyet a trónörökös maga előtt kibontakozni látott.
A sors a magasan született férfiaknak szokott osztogatni állásukhoz való ajándékokat: Rezső főherczegnek gondolatokat adott. Egy gondolkozó fejedelmi sarj! Nem mindennapi tünemény. És a ki a gondolatait szereti másokkal közleni és óhajt a mások gondolataival is megismerkedni. A ki akarja látni és hallani az igazat, a valót, a ki nyílt szivet tár az őszinte beszéd elé; ki az ellenvéleményt provokálni bátor, s leküzdi, ha az övé az erősebb; de enged neki, ha azt találja helyesnek.
Ott, annál a kis iróasztalnál szokott a trónörökös értekezni nagy népismei műve szerkesztőivel, mikor azok mind a ketten Bécsben vannak. (Máskor viszont Budapesten fogadja mind a kettőt.) A trónörökös semmiféle magántitkárt, irnokot nem tart: maga irja a leveleit, munkáit, és oly korrekt irálylyal, hogy azokban soha egy törlés, igazítás elő nem fordul, még ha magyarul vannak is szövegezve. Az «Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» szerkesztésénél, mondhatni, hogy a legnagyobb gond terhét a trónörökös vállalta magára. A czikkek az első fogalmazásban az ő kezébe kerülnek, s azután a felügyelő-bizottságok, az egyes szaktudósok észrevételeivel megint vissza; végre kiigazított, kiegészített alakban újra megjelenik a legfelső szerkesztő előtt, a ki aztán a legőszintébb és tárgyilagosabb birálatot gyakorolja mindannyi fölött, s a míg egyrészt meglepő szakismeretével imponál, másrészt a kettős szerkesztőség között támadható véleménykülömbségeket ritka tapintattal tudja mind a két félt megnyugtatólag kiegyenlíteni.
Ha egy költő, egy professzionátus iró előszeretettel van az iróasztala iránt: az rendes tünemény; ahhoz szokott, abból él; de a trónörökösnek egyéb hivatása, egyéb gyönyöre is van. Hivatása hadvezérré avatja; gyönyörűsége a vadászat. Mind a kettőhöz hideg vér, kemény idegzet, edzett testalkat kell. S ezekben a legjava jutott Rezső főherczegnek. Ő, a ki éjfélben fölkel és neki indul a havasoknak, nádasoknak, egy könnyű kabátban, kezében egycsövű fegyverrel, melynek lövése bizonyos halál; nem kisérve mástól, mint gyakran egy ismeretlen, vad, idegen vezetőtől, s daczolva zivatarral, leküzdve nehéz fáradalmakat; gyönyörnek találja mindazt, a mi egy közönséges tudóst menten a halhatatlanságra vezetne – a másvilágon; hogy másnap rögtön az iróasztalához űlve, legmagasabb élvezetét keresse abban, a mihez forró vér, érzékeny idegek, andalgó képzelet szükségesek: az irodalmi foglalkozásban; hogy egyik nap hadseregeket vezényeljen, másik nap a szellem táborait vezesse: ez a mi rendkivüli.