Engem is meglepett egyszer a világfájdalom.
Én bizony nem is tudom már, mit vétettek az emberek, mit a világ, mit az egész áldott természet nekem? elég az hozzá, hogy abban az állapotban éreztem magamat, a mikor a vad poéta azt kivánja, hogy omoljanak össze a csillagok, nyiljék ketté a föld s nyeljék el, temessék el őt közköltségen.
A gazember! hát nem elég magas neki a kútágas? okvetlen a hold szarva kell neki, hogy arra akaszsza fel magát?
Azt hiszem, tartoztam nehány száz forint adóssággal hitelezőimnek s nehány kötet regénynyel kiadóimnak, a mikből nem tudtam hogyan szabadulni; ez volt minden bajom. Oh, ez más embernél is így van; ne higyjétek, hogy a Byron-utódok sötét haragja onnan származik, mert megbomlott az emberiségbeni hitük; legfeljebb a csizmájuk talpa szakadt le s nincs bizalmuk a vargaczéhben, hogy találnak-e abban embert és hazafit, a ki elég keresztyén és felvilágosult lesz azt újra megtalpalni, jobb időkben bizván?
Kivételt teszek azon nemesebb keblekért, a kik magasabb okoknál fogva gyűlölik a világot minden bennelevőkkel egyben; tudniillik máj- és lépfájdalmak s hæmorrhoidalis szenvedések miatt; már ezeknek több okuk van szidni az emberiséget, mert a beteg ember méltán úgy tekinthet minden nem szenvedőt, mint a ki az ő elvesztett egészségét megtalálta és bitorul használja.
Nekem nem volt a májammal semmi bajom és mégis olyan csúfnak, oly utálatosnak találtam ezt az egész világot; miért a fák, meg a békák olyan zöldek, az emberek meg oly pirosak, a tinta olyan fekete, a papiros meg oly fehér? miért nem feketék inkább a fák, fehérek a békák és zöldek az emberek?
Mit tud nevetni két bolond, mikor úgy összejön egymással? Mit tudnak olvasni ezeken az ujságokon, a mikbe én is annyi ostobaságot irok? miért nem hajigálnak ki a szerkesztők engem az ablakon? és a publikum a szerkesztőket utánam? és a világ maga magát szinte azon ablakon keresztül?
Hogy van kedve valakinek egy fát ültetni, mikor úgy is tudja, hogy ellopják a gyümölcsét? hogy van kedve valakinek házasodni, mikor gondolhatja, hogy majd fia s lánya lesz, mennyi boszúsága lesz velök? Hogy tud valaki Pestre kivánkozni, mikor ennél unalmasabb fészek nincs a világon? s hogy tud valaki Pestről kimozdulni, a ki már egyszer beleesett, mikor a vidéken egyebet se lát, mint nyomoruságot?
És az emberek is milyen haszontalanok mind! A város egyik végén temetnek, a másikon tánczolnak. Mikor valaki jól lakik, sirnia kellene, arra gondolva, hogy mások hogy éheznek. A ki jól alszik, fel kellene minden perczben ébrednie, és arra gondolnia, hogy hányan vannak, a kik most nem tudnak aludni, és sirni fölöttük! Teszi ezt valaki? Senki, senki. Önzők, szivtelenek az emberek! megérett, megrohadt gyümölcs a világ. Hol az a magnus annus Platonis! hol az az itélet napja! hol az az üstökös, a ki véget vessen már egyszer mindnyájunknak! s legyen valahára általános quitt a világgal.
Ilyen csunya, sáros kedélylyel azután kikóboroltam a hegyek közé, az erdőkbe; s olyan jól esett, hogy ha egy-egy nagy pöffeszkedő gombát találtam az útamban, azt felrughattam. Ah, milyen édes boszút állni magamért a sorson, az ő kegyenczeiben, a gombákban. A gomba a szerencse közvetlen gyermeke, mert semmiből terem, véletlen alapon; azért édesen esett benne a szerencsét meggázolnom.
Hogy is nem írtam én azt meg akkor versekben?
Ilyen úttalan, czéltalan bolyongásaim közt egyszer az erdők mélyéből egy hathatós kardal zendül fel előttem, melynek dallama nagyon is jól ismeretes volt előttem.
Hm. Vajjon ki lehet az, a ki olyan vígan tud lenni most?… Derék dolog ez a hymnus, a kinek kedve van hozzá… No, csak rajta. Danoljon, a ki még szeret danolni. Én ugyan nem akkompanyirozok neki.
Azonban a dal mindig erősebben hangzott és nem akart megszünni. Úgy látszott, hogy az éneklők végtől-végig el akarják énekelni Kölcsey versét.
Sokáig gondolkoztam rajta, hogy neki vágtassak-e egy tüskebozótnak s félkabátom hátrahagyásával kikerüljem az éneklőket, vagy a rövidebb utat választva, elmenjek mellettük és ha lehet, sötét arczommal megrontsam jó kedvüket?
Az irigység ez utóbbit választatá velem.
Egy kis csalit választa el csak a danolóktól, annak zöld ágbogain keresztül fúrva magamat, egy sík mezőre értem, melynek közepén állt egy nagy terepély bükkfa.
Ott a bükkfa alatt ült a zöld pázsiton tizenkét ember; a gyermekkortól kezdve, a husz évesig.
Azok danolták ott a hymnust.
Az a tizenkét alak ott mind vak volt.
Szegény árva fiúk mind. Kik nem látnak sem eget, sem földet többé.
Behunyt szemekkel, égnek emelt arczczal, lelkesült ajakkal úgy éneklék ott a kerekfa tövében: «Isten áldd meg a magyart!» hogy a köny kicsordult szememből.
Ha még tinéktek is drága név a haza, ha még a ti szivetek is örül a jövőnek, ha még a ti ajkaitokon is van áldás a nemzetre, az emberiségre, mit szóljak akkor én, kinek mindent adott Isten, a mi örülni, remélni jogosít!…
Ott maradtam sokáig; elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek a jámbor fiúk, el kezdettek játszadozni, körbe fogott kezekkel pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül s úgy nevettek, úgy örültek mindenféle apró tréfán.
Széjjel mentek a mezőkön, keresgéltek virágokat, kötöttek azokból bokrétákat, koszorúkat, feltették a fejükre, odatűzték gomblyukaikba, kalapjaik mellé; milyen szép lehet ez annak, a ki látja!
S ismét hozzá kezdtek valami víg dalhoz, a mi az életet dicséré és mind azt, a mi az életben szép, a szép eget, a közös szeretetet, a boldog ifjúságot, s a mindent áldó Istent.
Azon vettem észre magamat, hogy kezeim össze voltak kulcsolódva.
«Bocsáss meg nekem Istenem, hogy eddig nem láttalak!»
Vége volt nálam a világfájdalomnak, eldobtam magamtól az esztelen embergyűlöletet, messze a bozót közé hajítottam; meg sem mondom hova? mert volnának bolondok, a kik érte mennének és felkeresnék.
Hazamentem. Leültem dolgozni; kielégítettem hitelezőimet, kiadóimat és azóta sem világfájdalom, sem embergyűlölet nem kerülgetett soha.
És még most is, midőn meggyógyult kedélylyel bolyongok ugyanazon erdőkben, ha véletlenül az ismerős nagy bükkfa elé jutok, visszagondolok ama jelenetre, s ha valami bántó gondolat üldözött, mindig elmarad ott tőlem.