A humor csak szabadelmű és felvilágosúlt népek tulajdona.
Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot, mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon önállóságra jutott, a honnan a jót a rossztól nem csupán a hagyományos hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülömböztetni, a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.
Khinában nincs nyoma a humornak.
Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, melyek khinai népmondákból gyűjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában egy kútat, melyből, szomjas levén, inni akart, de miután megtudá, hogy azt zsiványok kútjának hívják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt a khinai bálványisten hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint útálja a tengeri szellem a pecsenyeszagot; – hogy készített Kao Ti császár kövekből hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek elpusztíták; – hogy viszik fel a khinait halála után hosszú varkocsánál fogva az égbe; – hogy veri meg a házi bálványistent a khinai kereskedő, midőn veszteségben van, – mindezek nekünk elég humorisztikus dolgok, de ott egész komolysággal vannak följegyezve, s nincsenek igényeik a kedvderítésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy misszionáriusnak e kérdésére: «ismerted-e a derék páter Barnabot?» azt felelelé: ismertem, ettem belőle.
Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tűnik fel humorisztikus alapgondolat, mentűl közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként enyészik el e szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjához. Az arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.
De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél; ezredek óta fenmaradt egyes ötletek, mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel; Leonidás válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett, hogy nyilai elsötétitik a napot: «akkor árnyékban fogunk harczolni»; a perzsa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban, bizonyítják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán Demokrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes iskolája volt az, a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt elszívelni Fileptől azt a bonmot-t hogy «bölcsnek igen nagy bolond, bolondnak igen nagy bölcs». Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság istenasszonyának serpenyőjén súlyt nem vetnek, vagy olyan magasan vannak, hogy az úgynevezett istennő pallosával odáig el nem ér.
Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás: mint Jupiternek még nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: «Ego vero Carthaginem delendam esse censeo!» – «Caesarem vehis!» – «Miles, faciem feri!» – «Sit divus, dum non sit vivus!» – s a nagy jelenetekre, mikhez azoknak emlékei kötvék; ki ne ismerné az adomát, mely a «Hannibal ante portas» czímét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte azt a tért, melyen győztes ellensége állt; ki ne tudná a Caracalla Geticus szójáték siralmas büntetését?
A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak. Olyan idők következtek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem volt helye semmi kétkedésnek, a gúnynak, satyrának meg kelle némulni, az ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a szem.
Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen nyilait hegyezhesse, egy új, még eddig nem bolygatott hatalmas nagy urat: őt magát, az ördögöt.
A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az ördögöt az algarbi királyleányból egy rossz asszonynyal ijesztgetve? hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt, midőn a lelkész ezt éneklé: «Hanc ego diem gloriosam feci!» visszafelelve: «hanc ego diem cruentam feci!» Hogy vitte el az ördög a rossz mértéket adó kocsmárosnét lóvá alakítva, útközben hogy veretett egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara fenekén az ördögöt; hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske, lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat egyenesítsen ki; ezt a sötét kedélyű urat épen úgy üldözték azon időben az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat, s más gyűlöletes karaktereket.
Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismatikus szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával trónja elé lépett, s mély tisztelettel meghajtá magát, míg mellette ülő fiát csak úgy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár, s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert; mire Amphilochius hozzá fordulva szólt: Látod, uram, így jár az a mennyországban is, a ki csak az atyát tiszteli és a fiát nem.
Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde túltengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák; gúnyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang abból a trombitaszóból, a mitől Jerikó falai ledültek, üvegbe pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, úgynevezett bolus Damascena; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a miket a kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum devotione venerabant; Belzebubnak a szakálla, Mózsesnek egyik szarva; a sánta Mefibozeth csizmája, öt szem Ezsau lencséjéből, artocreas ex chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk burnótszelenczéje; item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány tehén körmeiből; két akó az özönvízből; Góliáth kézikönyve a hadviselésről; arany mondások, a miket Balám szamara még azután is egész kötet számra enunciált; gúnyiratok az akkori casuisták kitünőleg rossz latin verselése ellen; például egy, mely állítólag a norinbergai szent Kristóf szobra alá volt írva:
Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, a ki azon időben, hogy a király hat új törvényczikket hozatott a papok házasodása ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a papoknak, hogy feleségük legyen, viszonzá rá: «de nincs megtiltva az asszonyoknak, hogy papjuk legyen». Majd, hogy a reformáczió korszakot kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az ezen korból ránk maradt adomákból felemlítem a legszebbet:
1560-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt, saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni:
A komédiások emelvényén (még akkor nem hítták szinpadnak) megjelenik egy vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név írva: Reichlin. A fát lelöki a földre, s némán odább megy.
Jő egy másik, annak gallérjára e szó van írva: Erasmus Rotterodamus, az a szétszort hasáb fákat halomra rakja s eltávozik.
Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meglehete ismerni, hogy Luthert képviseli; az fáklyát hoz, s a máglyát meggyújtva, ott hagyja.
Akkor jő a negyedik, kinek czíme X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy veder vízzel, de víz helyett olajat tölt rá, s még nagyobb lesz az égés.
Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve, véres pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen egészen elterjeszté.
És azt a gúnyjátékot maga a császár is végig nézte.
Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyeiben, mikbe olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökítve, néha nem is igen nagyon aesthetikusok. Némelyeknek egész folytatólagos története van, mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat; alá írva e mondást: «Les français prendront Arras, quand çe chat prendra çe rat»; a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát mívelték, hogy a «prendre»-ből lefaragták az első betűt, akkor aztán így hangzott a mondás: «Les français rendront Arras, quand çe chat rendra çe rat.»
Ide tartoznak a gúnyemlékek, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót szoptat; a prágai torony négy főutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt volna az, de a ki nem igazi fia az apjának csak négyet lát belőle; meg kell itt emlékeznünk a Pasquino szoborról is, melyet az olasz nép hatalmasai ellen írt gúnyiratok felragasztására használt, s a melyről aztán a személyeskedő gúnykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.
A humorizálás kiterjedt még a sírkövekre is, mikre némelykor egész betűtalányokat véstek vagy nevettető képtelenségeket írtak rájuk; sőt a gúnymondatok, emblematikus betűösszeállítások emlékpénzeken is örökítve vannak.
Majd ismét a papi szószékre került fel a néphumor, a midőn divatos bűnöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos prédikácziókat találunk még régebben, mint Ábrahám a Santa Clara adomás beszédei, a széles szoknyák és hosszú férficzopfok idejéből. Ez utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak, «de caudis rationalibus, et irrationalibus.» Persze a caudae irrationales mindazok, a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban, bármilyen nevetséges volt legyen is, küzdeni soha sem lehetett, a varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent filozófok egy keserű epigrammal sújták a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.
Legalább nevettek rajta.
Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen tisztességes nevök volt – «a bolond». A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik: «egyszer volt egy bolond». Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket magok körűl s ma is irígylendő szabadalommal ruházták fel őket: keserű igazságot mondani a fejedelmek szemébe, miknek rossz következésétől a csörgő sipka sokkal jobban évdelmezte a kimondó fejét, mint a sisak vagy akár az infula.
A középkor leghíresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: azt Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori idők szájízéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül – épen egy kolostor tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szívós szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az apát úr rábízta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére elmennek-e mind a fráterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jönniök, kivette egy fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztűl buktak rajta. Ő aztán a meleg szobában csak azt számlálta, hogy hányat puffan oda künn?
Később a piaczra szorúlt ki a humor, talált önálló hajlékot magának a vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek között a franczia Mondor és Tabarinét méltán emlegeti művészete csarnokaival egy sorban.
És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gúnyt maguk körűl tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később kizárták az igazmondást a vár kapuján, a bolond a nép között beszélt.
A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve. Csalán hegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a gazdagok pazarlását, az urfiak könnyű erkölcseit, majd a papság tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron keresztűl is csíptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái, néha elég merészséggel bírtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is csiklandozni; mindig pedig és mindenütt lázadásban találjuk a humort azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.
Már a jámbor asceták celláira fel volt írva a kettős verssorozat:
Qui caretpit uxorerem litetem caretpit atque dolorerem
Egész könyvek irattak ily czímek alatt: «az asszonyok csalfaságairól», «litánia az asszonyokról», «asszonyok privilégiumaik», «szent Dávidné zsoltárai.»
Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó zsarnokság elleni merényletek; újabb időkben egy franczia épen egész foliantot gyűjtött össze azon gúnyversekből, a miket minden idők költői, sziveik megkönnyebbítésére elmondtak az asszonyokról: «le mal, qu’on dit sur les femmes», s ez bizonyosan igen kis része az egésznek.
A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint Francziaországban a hugonották elleni processziók alatt; a farsang utolsó napján a «bolondok pápájának» nevezett alakjátékban; mindezek valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az előidéző kor jellemezésére.
Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek győzelmeinek híre alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek, kik azokat kivívni segítének, de a mi jót tettek, a mi jót mondtak, azt megörökíté a népadoma; s a nagy Fritz, első Napoleon, Péter czár s a mi Hunyady Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermekek szívében is élnek.
Tekintetes Akadémia! igen tisztelt, tudós uraink!
A midőn e jelen tárgyat választám székfoglaló értekezésem alapjául, nem volt szándékom csupán egy tréfás estét szerezni magasra becsült tudós férfiainknak; hanem óhajtám a tudományos világ figyelmét felhívni egy eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, minden esetre kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a búvárlatot épen úgy megérdemli, mint hazánk geognoziája és régiségtana; értem a nép adomáit.
Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok összegyűjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság, felfedezetlen szépségek, új formák, ezerszínű változat tárult elénk, s a gyűjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén, a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az érzésekhez az alakot; éreztetni a rímmel az eszmét, zengést adni a gondolatnak.
Hasonló fontossággal bírnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleírás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.
Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez, annyira, hogy akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy az más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni; igen nehéz pedig újat teremteni, a mi meg nem történt.
Csak két nemzet adomakörét hasonlítsuk össze, a németét a magyaréval, hogy ez éles külömbségekről meggyőződjünk.
A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagy becsű nyűjteménynyel bírhatni, minő a «Fliegende Blätter,» melynek adataiban a német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hívebben látjuk lefestve, mint azt bármely «gründlich» tudós doktor ethnografiája elénk bírná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldalúság mellett néha csak helyhez és időhöz alkamazott humorral táplálkoznak, – hanem ezt az egész német nemzet elménczei segítik összeállítani élethű daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autografizált.
Midőn aztán az élethű, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő adomákat sajátjainkkal, a mik szintén nem gyártva, de gyűjtve vannak, összehasonlítjuk: akkor tűnik fel a kiegyenlíthetlen külömbség a német és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmények között, melyek egymás mellett igen, de egymás helyén soha nem fognak állani.
Német törvénykönyv paragrafusait lehet magyarra fordítani, és viszont, de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.
A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődőtt, mint más mívelt nemzeté. Már Priscus Rhétor Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun király lakomáján az egybegyűlt vendégeket jó kedvre deríték; sőt, hogy maga Etele sem volt a humorisztikus ötletektől idegen, arról elég adatot szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun eredetéből az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is, máig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.
Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik közül nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét; Beczkót, Mátyás királyét; Apaffi Mihályét, Birót; és Teleki Mihályét, sőt Markalfot is nekünk tulajdonítják, rossz hangzású neve mellett, mint a ki Salamon király híres bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg azzal a palesztinaival. Szintén nagy híre volt Mária Therézia udvari bohóczának is, kit egy elmés kálvinista diák képviselt, s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket tartogatott fenn, minők a «Fiat voluntas tua,» s az INRI-betűk megfordított tételének magyarázata; Insula Raczkeviensis Non datur Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg káposztásnak azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint Reuss-Schleuss herczegség.
Ilyen formáknak tekintették egy időben a hegedősöket is; ezek gyakran tréfás dalokat zengedeztek hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő, Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt el, hogy midőn hajlott korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: «Bizony, kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,» ezt felelheté vissza: «De ám kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hús!»
Szintén az ős hagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör. Galeotti is sokat feljegyezett róla, még többet tud a köznép; a czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés, mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem leltem pendantjait semmi más nyelvű gyűjteményekben, és így bízvást eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velük egykoru más nyelvűeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju skurrilitásoktól.
Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma a székelyről, kit az ördög visz a hátán; kérdi tőle a szemközt találkozó társa: komé, hová? «Visz az ördög a pokolba.» «A bizony rossz.» «De még rosszabb lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!» Ez czélzatul volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegődjék a magyar?
Ugyane korból való egy magyar főúr emlékverse bátyjához, ki az ellenpárthoz szított.
Legrégibb kezdeményei bizonyosan a néphumornak azon gúnyadomák, mik egy-egy veszetthírű falura költettek. A németeknél a schildaiak, a lalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak, tehát a polgári osztály: nálunk e helyett a közrendűek osztoztak a kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb. hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő, s a fatális lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe foglalva is lehete hallani.
A magyar népadomák gyűjteményei közt legrégibbnek tartom «Világbencze nevetséges történeteit», a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg fordítva van német és latin anthologiákból; helyenkint ilyen kifejezéseket is találni benne, mint: «kereste őt kibékíteni» (suchte ihn zu besänftigen), azonban egynehány mégis magán viseli a kor és faj bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária Terézia koronázási ünnepélyére s az ajtónál őrt álló két granátos, kiknek utasításul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok cselédjeit bocsássák a terembe, megállíták, kérdve, ki szolgája? – Én a Zebaoth szolgája vagyok, felelé a kandidátus.
Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve van; ereszszük be hozzá. Ugyanebben találni a «ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes», később politikai mottóvá is alakult történetet.
Később igen becses gyűjteményt birunk e nemben: gróf Szirmay «Hungaria in parabolis»-ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé gúnydalokat, mint szintén Erdélyi János a maga népdal-gyüjteményébe. Jellemzetes pedig, hogy ez a humorisztikus mű latin nyelven van írva.
Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós palócz s valamennyi naptár-készítő.
Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége most már bámulatra ragad bennünket.
Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiratban és egy másfél íves hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam közrebocsátani.9) Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kelett tennem.
Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedüs és Garaméi, az országgyülési adomák szintén ezeren túl szaporítják e számokat, és mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép humorának felhivatlan nyilatkozványa.
Oly gazdag és oly kiválólag saját adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak.
A mezei munkás azzal rövidíti munka-idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles ítélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyöngeségeit, s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. A középosztály kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan lánczolatban, s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgálnak a leghumorosabb adomák eredeteül.
Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki az adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni, annak rossz a szive.
A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes, megszokott idomtalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek mulatságosabb részét filisztereknek csúfolják.
Nálunk a filiszterről nincs fogalom. A magyar kézműves, mesterember, a kik között a néphumor különös kedvenczeiül tűzte a derék csizmadiákat, épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma ráragadt, az épen ebből származott.
Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az úgynevezett paukereiok, virtuozítások a sörivásban, szabadabb közéletök, apró sipkájuk, ágyúszerű czizmáik, földig érő pipaszáruk, vajmi más alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu togáikban, háromszögű kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a kiknek legácziókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet mindjárt éles schlagerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el kell hordani, míg alkalom nyílik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb megtorlásra.
A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék hivatalnok, jámbor lelkész, úr, doktor és többnyire szentimentális ember.
A magyar diák azután lesz jurátus, szolgabiró, tábla, biró és valamennyi minőségben mezei gazda.
Jurátusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai, összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akadémiai élet adomáiért, a mik nálunk idegenek.
Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény túlsúlyát, úgy nálunk a táblabiró.
Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.
Nálunk a doktor beteget gyógyít, s nagy tiszteletben részesül. Amott a doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e tárgyból támad.
A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen komolyan beszélnek; később elnevezik: staatshæmorrhoidariusnak, az övé minden penészszagú, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával együtt kerül napvilágra; nálunk a táblabiró egész középosztály, mely nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.
Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiái másutt, mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve, a tisztújítások kortesi gúnydalsorozatáig, egy históriai képét alkotják azok a magyar nemzet közéletének, s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről, mely egymaga még az, a ki csatát nem veszített nálunk soha.
A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaújonczok nehéz idomíthatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De kifogyhatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről, csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról s czifra ötleteiről. Huszárja más nemzetnek is van, de huszáradomája nincs. Cserében aztán nekünk meg vannak inzurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német Nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé útitársakul.
Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a jókedvű, a sokattűrő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok rossz nap alatt a szegény czigány! – –
Annak a humorisztikus szegénysége, annak a tréfás nyomorúsága, annak a gúnynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága, kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei, mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb fele volt a nép életének.
A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról-szájra nálunk, azok bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra sok revancheot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak bennünket úgy első kézből, mint mi őket.
Egészen külömbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más világnézletéből eredő humora.
A magyar pór együgyűsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a német köznép humorát saját népének válfajain élesíti, (a szász, a bajor, a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai költöttek, s némely közülök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláírt részvényeit Hirsch Jakabnak eladta: «Nem venné-e meg Jakab még az adónkat is? Jó olcsón odadnók!»
Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is külömbözők; a magyar proletár és a német egészen más légkörben élnek: emez a városi nép ravasz zsebmetszője, furcsa cynizmusával, obligát rongyosságával, sajátságos egyenlősége utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen szomoru.
Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték; a mit egy talpra esett mondás így indokol: «a magyar nem szokott a szavával játszani».
A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a híres bécsi bonmot-k nálunk egészen idegenek, nagy ritkaságként van gyüjteményemben feljegyezve egy pár, mi a néptől ered; de azok is csak tréfák, mélyebb értelem és magasabb czélzat nélkül, minők a németekéi és francziákéi, hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól (Eötvös József) eredett; egy franczia diplomata ugyan is azt veté fel, hogy Francziaországnak Angliát megrohanni «il n’y a q’un pas», – a magyar erre azt felelte: oui, le pas de Calais.
A mit humorisztikus íróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a néphumorral összezavarni, mely egymástól független; hiszen a világirodalom legszarkasztikusabb humoristáját, Cervantest, a világ legpathetikusabb nemzete, a spanyol, birja sajátjául.
Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások: virágos arabeszkjeiben hasonlítnak a keleti népek, törökök, perzsák adomáihoz, de gúnyoros kifejezéseik azoktól külömbözőkké teszik. Igen sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szó szerint lefordítani egyiket sem tanácsos; ebben is független egymástól a két nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimerítő gyüjteményekben vannak összeszedve.
Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben; az utóbbiak közt különösen egyben, melyet Csalóka Péter czím alatt hallottam még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja Eulenspiegel csinjainak, a nélkül, hogy azokból fordítva, másolva lenne, sőt népszokásainkkal annyira egyöntetű, hogy eredetiségére bizvást lehet hivatkozni, s a mellett oly naiv fantáziával van elmesélve, hogy én nem mernék hasonló alkotására vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; azt még a tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a ki sokkal nyílt szeműbb, sem hogy akár a griffmadár, akár a rézkirály, akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.
A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék.
Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy ime írtam kilenczvenegy kötet (azóta 250) regényt és egyebet, mert azok valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon korszakban közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; – de fogom mondani azt: «ím e kötetekben gyüjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; – az pedig él, – míg a világ áll.»