(Fürdői prédikáczió.)
Tisztelt közönség!
Azaz, hogy bocsánat!
Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos, Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű, Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim!
Ha valakinek a czímét kifelejtettem volna, méltóztassék ez iránt utólagos kárpótlást követelni.
Az előre bocsátott megszólításból is sejtheti mindenki, hogy milyen demokraták vagyunk mi.
Pedig még nem mondtam el mind. Mert nálunk még a napszámosnak is van czíme. Németben, francziában, angolban az «ihr,» a «vous,» a «you» csak megszólítás de a «kend» az már titulus.
A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem tűri minden ember, hogy «eccellenza»-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja azt a czímét, a mi épen őt megilleti.
Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belső titkos tanácsos is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a gróf; hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan vigyázzon, a ki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a czímezésbe; mert ez hiba lesz.
Azonkívül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem mikor együtt ülnek, akkor csak «tekintetes királyi tábla.»
Nagyságosok és főtisztelendők az uralkodó egyházi főméltóságok, csak főtisztelendők a más felekezetbeliek, nagytiszteletűek az esperesek, tisztelendők a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a tanító, az csak rektram.
Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nőül, mind a kettő nagyságosnak hivatik.
Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az esküdt is tens úr; de már a szolgabiró tekintetes. Jelesebb hybridumot nem csinált a tekintetes czímmel senki, mint Biharmegye vidám emlékezetben levő egykori főispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak, a mire ő megköszönő szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait: tekintetes urak; hanem a mint meglátta az ablakából azt a sok szűrös embert maga előtt, egyet változtatott a czímen s azt mondá: «tekintetes emberek!»
Nemes úr, a kinek armalisa van, és az prædikátumot is visel, a mi ősi leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.
Egyszerűen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök, pusztabiró és írnok.
Vitézlő úr a jubiláns katona.
Nagy uramnak hivatnak a borbélyok, gabonakereskedők, talpaskereskedők.
Ifju úrnak czímeztetik pedig a fűszeres és rőfös szatócs, a ki aztán megőszülhet, mégis mindig ifju úr marad.
Kegyelmed a falusi biró, kend, a mi azon alul van.
Ezekhez az újabb kor még néhány czélszerű titulust csatolt.
Tisztelt polgártárs! Nagyérdemű hazafi! Érdemdús lapszerkesztő! Tehetségteljes írótársunk! Nagymíveltségű úrhölgy! Lelkes honleány!
S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a kisebb, akár a nagyobb czímet alkalmazza az ember illetéktelenül, a megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül.
Látjuk bizony, hogy miniszterek és hétszemélynökök lemondanak hivatalaikról; de megtartják a nagyméltóságú és méltóságos czímet.
De megjárta ezzel a czímekben való válogatással egy Bach-korszakbeli hivatalnok, kit Bezirkskomissär létére a panaszos ember egyre nagyságolt. «Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.» «Már kérem szépen, mondá rá az együgyű paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk tekintetes úrnak hívni, a kiket megbecsülünk».
De még szebben járt egyike a Schmerling-korszakbeli Magyarország kanczellárjainak, kit a folyamodó polgártárs egyre kancellista úrnak czímezgetett. No no atyafi, mondá ő excellencziája, én cancellár vagyok, nem cancellista. No hiszen még erre is rásegítheti a jó Isten! fohászkodék kegyesen a paraszt. S úgy látszik, hogy a jó Isten meghallgatta a kivánságát.
A sáros vármegyei táblabiró is szabadkozott a méltóságos czím ellen, a mivel az instans paraszt illetgette, mondván: mit ér a titulus vitulus nélkül? Mire a hízelgő paraszt azt mondá: «meg van te benned uram mind a kettő!»
S a czímretartás meg van a legalsóbb rétegekig.
Mikor Talpas János uramnak elkészíti a jegyző a bizonyítványát, nagy nehezteléssel mond neki: «De már hát semmit sem tesz a nevem elébe?»
«Ugyan mit tehetnék oda?»
«Hát legalább azt tenné oda, hogy «néhai.»
Egy erdélyi méltóságos úrnak még az összes rendelkezésünkre álló titulusok sem voltak kielégítők, ő rangbeli társait úgy czímezte, hogy «mylord.» Egyszer aztán csaknem botba ütközött e czímmel; egy falusi uraság, a kit mylordnak czímezett, ráförmedt: «mért hí az úr engem bulldoggnak?» Ő persze, valahány bulldoggot látott, azt mind mylordnak hitták, s azontúl semmi mylordot nem ismert.
De hát mikor még a szellem bajnokainál is kitörnek ezek a czím utáni epekedések. Nem rég azt indítványozták a magyar lapok, hogy Liszt Ferenczet ki kell nevezni «zene-grófnak». Akkor aztán az analógia kedvéért egy festőt meg kell tenni «pemzli-bárónak» s egy írót «lúdtoll-herczegnek».
S miért ne, ha jó ötleteiért megtehette Balaton-Füred a maga tréfa-virtuózát nemzetbárójának?
A képviselőházban az a szokás, hogy ott mindenki per tu van – buffetben. Némelykor eszébe is jön az embernek Széchenyi István adomája, kinek a barátságával nagyon dicsekedett egy pesti bankár: «mi egészen frére et cochon vagyunk egymással!» «Oh igen, mondá Széchenyi, én vagyok a frére, ő meg a cochon.» Hanem benn a teremben nem járja a barátság, ott «Pinczehely képviselője» felel «Nagybarom képviselőjének» per tisztelt előttem szóló úr, ha mindjárt testvérek volnának is, s ha meg a kaszinóban jönnek össze, már nem tudnak semmit a tegezésről. Ezért újabb időben az a czímezés lett felkapva az országgyülésen, hogy ifju, öreg, mind bátyámnak hívja egymást. Eleinte furcsa, hanem aztán megszokja az ember. Külömben az alföldön régen szokásban van, s pótolja az «uram» czímet. Az «úr» és «uram» közt nagy külömbség van, mit megmagyarázott Arányi professzor a kis diáknak, kit előfogott az utczán, hogy mit visz? «Bort viszek Aszályi úrnak.» «Mondjad fiam Aszályi uramnak, mert csak neked urad az, és senkinek másnak.» Ezért az erdélyi krónikaírók együtt is használják mind a két czímet, a hol nagyon meg akarnak valakit tisztelni: «úr uram». A képviselők czímei tehát a következők: Te a buffetben, tisztelt előttem szóló a házban, bátyám a klubban, tisztelt honatyám, ha valami kollektára kell aláírni. Ha pedig a miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a czíme. De hát mi jogon vagy te nagyságos úr? förmed rám a szomszédom, a ki ezt a czímet látja. «Vannak rá igényeim. Először is most választottak meg tiszteletbeli zsidónak.» Elég volt neki; nem kivánta a többi indokokat.
Nemes faj vagyunk, valljuk meg az igazat. Demokraták vagyunk csak a nálunknál magasabbakkal szemközt: arról pedig ki tehet, ha minden emberre nézve van még egy másik ember, a kivel szemközt arisztokrata legyen.
Már mint nemzet büszkék vagyunk. A minő mellékneveket a tótnak, a németnek, az oláhnak adunk, az minden egyéb, csak nem hízelkedés. 1848. márczius 15-kén mondta Tisza Kálmánnak a házmestere azt a nevezetes észrevételt, hogy «heute hab’ ich zum erstenmal gehört Német ohne hunczut». Ez persze régen volt, s azóta a vélemények gyakran változtak; a nóta is azt mondja, hogy süvegelje meg a magyart mind a német, mind az oláh, mind a tót! Egy jó öreg táblabírónak volt az a szavajárása hajdan, hogy «szolgáljon bennünket a német!» Ugyanazt 49-ben a haditörvényszék elitélte, s aztán, mint maga mondá, hét esztendeig úgy szolgálta a német, hogy még az ajtaját is az csukta be utána, azóta nem kivánja többé ezt a tisztességet.
Az «óh nép» maga is nagy arisztokrata, a hol magánál kisebbet talál. Az egész telkes gazda mesalliancenak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez megy férjhez; a debreczeni civispolgár nem vegyül össze a kékbeli emberrel; világszerte tudva van, mily áthághatlan sorompó létezik a tanyás gazda és a gányó között, mily magas lény a pógár a pugris emberhez hasonlítva, mily megvetett embervakarcs a duhaj a redemtus szeme előtt.
A botbüntetés eltörlése fölötti vitában egy hatalmas szövetségese jelentkezett a méltsás felsőháznak; ezek a csikós- és gulyásgazdák voltak, a kik lehetetlennek tarták megélhetni ebben az országban, ha nekik a bojtárjaikat nem szabad többé megcsapatni.
Még a koldusok közt is van arisztokraczia: – «Mit? szól sértetten a vak koldus feleségéhez, mikor megtudja, hogy a leányát egy sánta koldus kéri nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?» Természetesen a vak koldus leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő partie.
Sőt még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel tekintenek alá az apró cseprő orgazda népre, csirkefogóra, kapczabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor, mint tolvajok herczege hordja fenn a fejét, s méltóságának öntudatát a törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet másként kivallatni, mintha a bíró bort hozat, leül vele, koczint vele, s aztán diskurálva kikérdezi.
Mentül feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat. Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális előtt a lótófutó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a Kurzwaarenhändler csak Pinkerljud; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a coulissier neve «Lump,» mire ez azt feleli, hogy «Sie sind auch noch kein Papier»; a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus; míg legfenn az előkelő körökben, a kékvérüek khinai falán belűl elszámlálhatatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a zászlós úrtól, az arany gyapjú, arany sarkantyú, arany kulcs, a szent István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az eltűrt lényekig, a kiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alúl kapta ki.
Sehol pedig oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a demokratikus alapokon nyugvó országgyülésen. Ott vannak először a vezérszónokok, a kik midőn felállnak, a házban senkinek piszszenni nem szabad, az elnök egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani csengetyűt hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások nem tűretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük ciceroval nyomatik a lapban. Ezek az országgyülés brahminjai. Egy fokkal alább következő szónokok, a kiknek félóráig szabad beszélni, de a beszéd alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd elolvassuk. Ezek az országgyülés ksetriái. Azután következik az a szónok, a ki azon kezdi, hogy «rövid leszek», s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig; a ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban, mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek az országgyülés szutrái. Azután következnek a szónokok, a kiknek megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztűl hangzik az ominozus bíztatás: «eláll!», míg le nem ül; ezek az országgyülés páriái. Végre azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, a kiknek nem hallani egyéb szavát, mint «igen» és «nem.» Ezek az országgyülés mamelukjai. Ime az egész indus hierarchia itt van.
És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, a mivel magunkat megkülömböztetjük, – a katona előtt.
Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, a ki nem katona, az csak paraszt! Vagy magasabb műnyelven: «so ein verfluchter Civilist».
Régi adoma, de épen ide illő, a hogy aztán a katonai rangfokozatot felállítja a huszár.
Legelső a világon az úr Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. – Azután jön a baka. – Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi parasztok?
Annyit tudok, hogy azok a parasztok, a kikhez én tartozom, az írók, azok legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Ugyan ki ne érezné magát ezzel szemközt herczegnek?
Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette szemére, mint lesújtó invektivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a politikával, mint a pálinkafőzés, a mivel Dessewffy épen akkor foglalkozott.
De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomottabb osztály szükölködik arisztokráczia nélkül. Még Khina sincs jobban ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják. Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a szomszédjától: vajjon ki légyen amaz ismeretlen fiatal ember, a ki most poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatal ember én voltam.
Azután következnek a levelező tagok; ezeknek szabad beszélni, de szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden.
Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a kívül rekedt tollviselők fölött.
Végre a hírlapírók, a kiknek a féken tartására egy külön törvényt kellett alkotni az országgyülésnek. Permanens statáriumot. Ezen partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedőlapok journalistáira, alább jönnek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki lapok; és végül a glebæ adstricti, a vidéki levelezők misera plebs contribuense.
És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per «Mi» beszélnek a közönséggel, mint ő felsége a király!
És mindannyi fölött áll, mind valamennyinek ura és réme: a kritikus; a ki elítél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben: biró, király és hóhér.
Ez a szellem arisztokracziája!
S most következik az, a mi előtt minden demokratikus elv meghiúsul: a szépség arisztokracziája.
Már Sándor czár azt mondta Magyarországról, mikor itt átutazott, hogy ez egy ország tele királynékkal.
Oh be igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz!
És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki kétségbe nem von.
Aristokraczia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat.
A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem jobbik felének nevezik őket.
A férfinem harczol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol.
A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben.
A férfinem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez jobbat?
A férfiaké a kenyérirígység, a nőké a szánalom. A nő megosztja kenyerét az éhezővel.
A síró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád; a nőnem felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét.
A férfi megtud hazájáért halni; de a nő tud érte élni. Női hazaárulót Magyarország története fel nem mutat.
A férfi hős a küzdelemben; a nő hős a szenvedésben.
Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint.
Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökön örökké fenn fog állani, a míg nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek fölött.
Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le arisztokratikus hajlamainkról.
Őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig a demokraczia nemzedéke, egész mezitlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket még a tiszteséges kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne szóljon a szép nem. Ez a mi demokratikus nézetünk.
Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek: de hogy emberek legyenek, azt nem.
Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden pályán helyt állani, a hol észszel, ügyességgel versenyezhetni a férfi-nemmel; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, a kiknél a demokrácziát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabó-mestert az ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ leghatalmasabb birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát, visszamegy szabó-műhelyébe, s varrja egykori hadserege számára a köpönyeget. Fi donc! Ennyire mi nem sülyedhetünk.
De az Isten előtt tán csak demokraták vagyunk?
Minő kérdés? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk Pestre nagybőjti prédikácziókat tartani, a kik délben prédikálnak, mikor a filiszter eszik, és olyan nyelven, a milyenből a filiszter nem eszik.
De ha már sem a hölgyek előtt, sem az Isten előtt nem vagyunk demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk? A pénz csak nem ismer rangot?
Dehogy nem. A hány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy híres országgyülési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy hirhedett tábornok szükséges. Nem azt nézzük, hogy a ki szappant, meg téglát akar gyártani, értsen hozzá, hanem, hogy nagy ember legyen, s az aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint a tégla; ha gyertyát készit, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a miniszteriumnak kell kirántani a sárból.
Egyetlen egy magyar demokratát ismertem életemben, az volt az Irinyi Józsi. Ez annyira demokrata volt, hogy Deákot csak Ferkónak, Széchényit csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a színházban? Ő felel rá: Hunyady Laczit. – Ugy-e, mondá Deák, annak a Hunyady Mukinak a fiát, a ki ország kormányzója volt ötödik Laczi idejében?
Azóta nem született demokratánk.
Valljuk meg az igazat, bizony arisztokrata nép vagyunk mi. Ebben van a fő virtusunk. Régen vigasztalom én magamat azzal, mikor nemzetem sorsa fölött elgondolkozom, hogy minden népet teremtett az Isten valami czélra: az angolt azért, hogy lássa el varrótűvel az egész világot, a francziát azért, hogy Európa el ne alugyék, az olaszt azért, hogy énekeljen, a németet azért, hogy dolgozzék; egyedűl a magyart teremtette azért, hogy benne gyönyörködjék. Nyugodjunk meg ez öntudatban, s fogadjuk el a titulusunkat.
Arra pedig bárkivel, bármekkora fogadásra késznek ajánlkozom, hogy esztendő ilyenkorra minden ember demokrata fog lenni Magyarországon. – Akkor kezdődnek el az új képviselő-választási mozgalmak. Akkor tessék majd bennünket megnézni.