(Szomorú történet.)
Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, a ki én rólam kihiresztelte, hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket!
Jó ember az, a ki megbuktatja a legjobb barátját, azért hogy az ellenségének rossz kedvet ne csináljon; jó ember az, a ki zálogba teszi a felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, a ki őt kedves barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját; jó ember az, ki az inasát, kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon, elrekommendálja a legközelebbi ismerősének; jó ember az, a kit ma pofon ütnek, s holnap ő kínálja a kibékülést: azért én előttem a «jó ember» czime a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.
Tehát már most tessék elképzelni, hogy engem valaki azzal rágalmazott, hogy én jó ember vagyok.
Mi lett belőle?
Az utczán leszorítottak a járdáról; – pénzt kértek tőlem, soha sem adták meg; – a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát; – fiatal poéták versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőknek; – a pinczérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ minden megszorúlt embere engem nézett a jótékony női egyletnek; – a koldusbörzén kész pénzen árulták az adreszemet; ágiója volt, mint a kreditakcziáknak.
Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután kettőt, azután hármat és így tovább; hiába mondtam neki, hogy tessék! szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott; utoljára is fel kellett az asztaltól kelnem s magamnak nyitnom ki az ajtót.
Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön; fején fekete selyem capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya; az egész igen tisztességes alak, a milyennek kis gyerek koromban magam is csókoltam elégszer kezet.
– Kakas Márton úrhoz van szerencsém?
– Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból, mert fűttetek.
A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.
Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették; három fia elhalt; minden vagyonát elveszté; a mi azon felyűl maradt, azzal megszökött a férje; mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza s daczára annak, hogy úgy maradt, mint az ujjom, mégis kirabolták a zsiványok! Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az nem szokása; s épen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni; de ha oda nem mehet, mindenből kitagadja, és ő e miatt kétségbe van esve, mert nincs úti költsége Zomborig.
Engem a szánalom fogott el s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a kazszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat szenvedett asszonyságnak, a ki most Zomborba megy gazdag örökséget átvenni?
Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és arczpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egy forintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok, mert valójában ez az egész pénztáram.
A jó asszonyság elfogadta mentségemet és az egy forintost, s elég kegyes volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem; a min valóban komolyan aggódtam.
Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a megátalkodott kopogtatás s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.
– Megtetszett érkezni Zomborból?
– Igen is meg.
– Életben tetszett találni urabátyját?
– Fájdalom, nem. Meghalt és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.
Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.
Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem közé, ha most csak két huszast adnék neki?
Nem vágta a szemem közé.
Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott.
Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszivű lenni! lehúzni tőle egy huszast, mikor magamnak még maradt kilencz?
Végtére mégis csak kibékűltem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem tőle.
– Mi tetszik megint?
– Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet adtak; tán csak jobbra fordul a sorsom.
Ezúttal adtam neki egy huszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki sem kisértem, hogy elment.
No ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s majd szidalmaz országszerte.
Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az én elismert nagylelküségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap óta nem evett meleg ételt.
Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.
Nem adtam többet neki ezúttal egy tizesnél.
Azért is megcsókolta a kezemet, s a mint kicsuktam az ajtón, még odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy fogadjanak szivesen, ha valaha szemük elé kerülök.
Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.
Hát ujabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.
– Mi tetszik?
– Zomborba…
– Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelmeért; maradjon itthon békével; még meghűti magát az uton, s az is csak az én bajom lesz.
– A szerencsétlenség…
– Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok; lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer előfizetőmet, a gyapjumat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden hónapban konfiskálják, a mellett el vagyok itélve három esztendei segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri bőjttel s huszonöt vers elolvasásával súlyosítva; szánjon meg engemet minden ember, és ne kivánja, hogy én szánjam.
Azt gondolják, hogy elment?
Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint előlkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg ilyen történet végett kell megjelenni. Nekem sok volt a dolgom; hogy mentűl hamarább szabaduljak tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el Zomborig?
Azt is megköszönte. Mondtam neki olyan formát is, hogy már most nem bánom ám, ha nem látom többet.
Ezt úgy látszik, hogy nem igen vette szivére, mert egy hét mulva megint megtisztelt látogatásával.
Most már nem adtam neki többet egy garasnál.
És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? ő sem mondja, hogy hidegen, vagy melegen költi-e el; megáldjuk egymást kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna iktatva.
… Ezelőtt egy pár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, a ki a külvárosok egyikében lakik, annál épen theaestély volt; az estélyen igen díszes tisztességes uri emberek voltak jelen. Ismerősöm neje karon fogott, s bemutogatott sorba a társaság minden tagjának, a kik mind igen tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak; végre azonban egy ismerős arczot is látok közöttük.
– Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!
– Oh kérem, régóta van már szerencsénk egymáshoz. Mikor méltóztatott Zomborból megérkezni?
A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rhummal iszom-e a theát, vagy arakkal?
Azután leültünk czapárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól játszik: egy garasomat sem birtam tőle visszanyerni, pedig nagyon szerettem volna.
Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?…
… Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.