«A nemes boszú», melodráma 3 felvonásban. Irta egy hires ismeretlen; egy hirtelen ismerős jutalomjátékául.
Szerkesztő úr! A mai est valódi diadalünnep volt, diadal a szinészekre és a kritikusokra, diadal a közönségre és a jegyszedőkre, diadal az egész világra nézve.
Már az előcsarnokba beléptünkkor örvendetesen lep meg bennünket a pénztárnok úr nyájas, mosolygó arcza, valamint az ácsorgó arszlánok szerény észrevételei, mikkel az előttük elhaladó delnőket kisérik. Az ajtón belül szelid nyájassággal üdvözöl minden belépőt a szinház bárója, mi nyájasan köszöntjük vissza a derék zászlós urat, s megkérdjük tőle, hogy fogja e a mai darabot hangos kommentárokkal kisérni? Igen is, a derék mylord azért eszik épen mellczukrot, hogy hangjánál legyen. A mint széttekintünk, egészen el vagyunk bájolva; a közönség mindenütt tömve van, tömve a páholyokban és a zártszékeken, és a kaszinó erkélyen hosszú sorban. A világítás hasonlit a legnagyobb északfényhez, s valami kedves exotikus illatot gerjeszt, a mit szavakkal nem lehet megnevezni. Az első meglepetést képezi mindjárt az előfüggöny, melyen pompás allegóriai képben van ábrázolva, mint jönnek a drámairók sorban a tantiémért, s kezet csókolnak egy magasan ülő primadonnának; ennek lábainál hever egy vén kritikus, a ki a Dunába hordja a vizet, mint illik paradicsomi öltözetben, elől két kis tánczosnő, az egyik fején gázvilágítási kisérlet. Ez tökéletesen elragadó. S az ember szinte sajnálja, midőn a súgó jelszavára e tünemény elragadtatik szemeink elől.
Azonban kárpótolja e veszteségünket az előadott mű, mely valódi remeke a drámairodalomnak. Én nem ismerem sem Shakspearet, sem a Touloni éjszakát, de bátran mondhatom, hogy annál egyik sem szebb.
Az alapeszme ez: Van egy derék, becsületes szinbiráló, a kit egyszer egy fiatal szinész azzal sért meg, hogy kijátszsza őt a szinpadon. A megsértett kritikus e bántalomért hogyan áll boszút? Úgy áll boszút, hogy e bántalom után elkezd drámákat irni, mikben a legjobb szerepeket megbántójának osztja, azt lapjában folyvást dicséri a darabokkal együtt; ilyen módon halálos ellenségét egy év alatt a halhatatlanság tetőpolczára emeli, nagy emberré teszi! A szinész e nagylelkű tények előtt kénytelen meghajolni. Megvallja, hogy legyőzetett, megvallja, hogy ellenfele a legnemesebb szivű kritikus, a ki valaha tollat forgatott; megvallja, hogy ő fel van olvasztva e nemeslelküség lávájában, és végre megvallja, hogy ő nem is férfi, hanem kisasszony, kezét adja a kritikusnak, összeesküsznek, férj és feleség válik belőlük, s azután kezdik el csak még egymást con amore magasztalni.
Mint látni tetszik, az eszme magasztos és emelkedett, a mellett, hogy rendkívüli merész és megragadó. Párosul benne a franczia drámák csattanóssága, az angolok lélektani mélysége, a spanyolok lovagiassága, a németek érzelmes kedélye, a magyarok hazafiui fellengése és egy pár oláh melódia. Mily lélektani erő van ezen szavakban, midőn a kritikus azt mondja: «nem! én ott leszek!» s mennyi érzelem a szinész önküzdelmében, a midőn így kiált fel: «oh, ki tudna erre felelni!» szintoly megható azon jellemző nyilatkozata a szinésznek, a midőn azt mondja: «oh, azt nagyon jól rendelte a sors, és a lánczhíd részvényes társulat, hogy Budáról Pestre balfelől, Pestről Budára jobb felől kell a lánczhidon átmenni, mert ha összetalálkoznánk, ki tudja, mi történnék velünk!» S mily szépen szelidűl át végül az ellenkező nyilatkozatra, a midőn azt mondja: «Két toll és egy kalamáris, két hirlap és egy referens, két szív és semmi dobbanás!» Ennél költőibb gondolatot gondolni is meggondolatlanság lenne! Mily remek gondolat az is, hogy a megtörtént kibékülés után bejön a szinpadra egy macska, ez által akarván jelképezni a háziasság boldog csendéletét.
A mű ugyan magában is olyan, hogy azt elrontani sem lehet, ámde az előadók személyesítő talentuma ennek értékét még tízszerezte. A kritikus páratlan volt a maga nemében; minden mozdulata, tekintete, pillantása művészi és szellemdús. A költő lelkében csak ilyen kritikusok születhetnek. Nem tudjuk a költő eszméje volt-e, vagy a szereplőé, hogy a midőn meghallja a nemes szivű kritikus bántalmaztatását, minden hosszas monolog helyett alá s fel jár a szinpadon s csizmája minden lépésnél csikorog. E csikorgás többet fejez ki egy egész Philippikánál. Benne van abban a sértett büszkeség, a támadó nagylelküség, a férfi fájdalma és a hazafi bánata. E gondolat a közönség öt és fél perczig tartó tapsaival találkozott.
Nem kevésbbé remek volt a szinész személyesítője. Csekélységet állítunk, ha azt mondjuk, hogy minden szavát, néha minden hangját külön mozdulattal kisérte, nem is említve plasztikai mozdulatai közül többet, csak, a midőn zsebkendőjét ott hagyja a szinpad közepén. Ezen elejtett zsebkendő méltó volna egy szobrász ecsetjére.
Hát még a közbeszőtt dalok! Az én nagybátyám látta Malibrant, én magam ebédeltem abban a vendéglőben, a hol Csillag Róza lakott, s az inasom jó lábon állt Lesnievska szobaleányával, de ilyen éneket nem hallottunk soha! Ez felemelt a hetedik égbe, a hova még perspektiva sem jár, ez kifordított önmagamból, mint a téli keztyűt, ez minden érzékemet elbűvölte; ezt az éneket még éneknek nevezni is megbántás, annyira szép volt.
Nem lehet csodálni, ha a közönség elragadtatásában minden felvonás után kihívta és megkoszorúzta a szereplőket és az irót, utoljára a drámabiráló választmányt is kihívta és megkoszorúzta. A hatás oly iszonyú volt, hogy minden ember a szomszédja nyakába borúlt és összeölelkezett. S a darab végeztével a páholyokból és az erkélyről, meg a zártszékekről nem akart hazamenni a közönség; erővel azt kivánták, hogy ismételjék nekik rögtön a darabot, s csak akkor engedtek, a midőn az ügyelő kijelenté, hogy a gáz nem tart tovább. Még akkor is akadtak enthuziaszták, a kik vállalkoztak, hogy ők elnézik azt sötétben is.
E mai est méltán epochát képez szinházunk történetében s életünk legszebb napjai közé sorozható éjszaka létére.
Kakas Márton.
Ime tisztelt szinbirálók, így kell kritikát irni, ha azt akarjátok, hogy hosszú éltetek legyen e földön. Ez által egyszersmind azt is bemutattuk, hogy Kakas Márton nem csak gorombáskodni tud. Oh Kakas Márton tud nyájas is lenni, ha dühbe hozzák.