A végzetes szeptember 15-ike közelit, naponkint Csimboraszóit a bőröndöknek és kalapskatulyáknak szállítja a Kisfaludy a Balatonon át; a vendégek, koleracseppekkel a zsebükben, távoznak a világ minden része felé, a boltosok szegezik a ferslagokat; minden arra mutat, hogy az idény vége felé jár.
Csak nehány megátalkodott jó kedvű vendég daczol még a naptárral, s moratoriumot mutat az idénynek. Magyarország egyik hajdani tisztelt kormányférfia, azután a Klapka-invázió egyik vezénylő tisztje, egy ifjú gróf, Z. ügyvéd barátom, azután az én hajdani kedves pápai tudós tanárom, T...y, bájos hölgyeikkel, kedves családjaikkal, azután jóságáért köztisztelt Sz.-né nagynéném a sárgaházban, gr. R.-né, néhány pesti kereskedő, pápai tanár, az idény legkitartóbb híve, a hevesi földesúr, A-y, az orvosok, a szolgabiró, járásbiró, a katonai térparancsnok; aztán meg mink. Vakmerő vállalkozók: meghosszabbítani az idényt.
Az idő pedig olyan szép, a Balaton oly kellemes, mint nyár derekáig soha sem volt. A hölgyek bátran szelik a hullámokat; köztük legkitartóbbak a hajdani tárnokmester bájos neje és tündérszép sógorasszonyai, kiknek eleven kedélye új életet önt a haldokló idénybe; egy-egy reggel felöltöznek parasztnőknek, gyümölcsös kosárral a fejükön, s elmennek szőlőt-körtét árulni a sétányra Rókánéval. A vendégek nem bírják Rókánéval kivallatni, hol vette ezt a két szép parasztleányt? Máskor meg apáczának öltöznek fel, sorra látogatják ismerőseiket; azok nem ismernek rájuk, konverzálnak velük francziául, s csak akkor hüledeznek, mikor a távozó apáczák kaczagva mondják a búcsúszót magyarul. Esténkint összekerül a társaság a mi udvarunkon, a nagy tubuson át holdat, Saturnust és Marst vizsgálni.
Egy napon aztán a fürdő kedvenczeit is hirtelen elszólítja valami családi ügy. Az Écsi-villa üres marad. Erre egy kétségbeesett levelező búvában megirja a F. L.-nak, hogy üres már a fürdő, csak néhány lézengő beteg maradt még itt. Általános elszörnyedés a még itt maradt hölgyek között! Mi «lézengő betegek!» Au contraire.
Most járnak még csak a hölgyek össze s kezdődik az egész idény alatt szerzett tapasztalások kölcsönös kicserélése. Melyik családnak mi jövedelme van? mit költ? hogyan fizet? honnan hozatja a ruháit? hogyan él odahaza? mi baja van? Ez az úr mért volt itt? Mért ment haza időközben? Mért jött vissza? Meddig tart még, ha így viszi?
A jó sors gondoskodik új táplálékról. A visszatérő gőzös vőlegényt hoz a füredi legszebb leánynak, az igazgató kedves unokahugának. Az idény végére a mi mindennapi kenyerünk! És jó, hogy ez a kenyerünk van, mert a pék úgy is azzal fenyeget, hogy 15-ikén túl nem süt zsemlyét. Ez a vőlegény két napig eltart nekünk. Akkor megifjítja a haldokló idényt egy szép zsidó leány. Igen is, egy holt zsidó leány. Szép derék leány volt. Egy csunya rossz legény rágalmazta a szép leányt. Akkor a szép leány magához hivatta a csunya legényt, és megverte kegyetlenűl. A csunya legény nem hogy elhallgatta volna e szomorú légyottot, de még inkább szaladt vele a biróhoz, megmutogatta a hátán a kék foltokat, igazságot követelt, s a biró aztán elitélte a hős leányt két napi fogságra. A szép leány appellált, de nem a szolgabiróhoz, hanem az úr Istenhez, s azon való szégyenében, hogy őt tömlöczre itélték, megszakadt a szive. Még az nap el is temették. A halálhírre megint elsuntyolodik néhány vendég, s a társaság ismét kevesebb lesz. A napok rövidülnek már, hanem az esthajnal és a szürkület gyönyörű. Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a Balaton mellett, a mit «a föld árnyékának» neveznek. Egy méla szélcsendes alkonyatkor, midőn a nagy tó tükre oly sima, mint az ég, a mint nyugaton leszáll a nap, az átelleni láhatáron az ellentét jelenik meg, az árny. Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy fekete nap hajnala volna, három széles világos kék küllő szeli keresztűl egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszinű mezőre osztva azt fel; a világos kék küllők, a középső épen a zenithen, egész az alkonyégig húzódnak, s ott is hasonló legyező idomban futnak össze; az ember mintha a feje fölött elfutó délkörök gerezdjeit látná.
A folyvást élesebbé váló ellentét az égen átvonuló sávok között addig tart, míg fény van az alkonyégen, s a kék sávokon már keresztűl ragyognak a csillagok, míg az opálsárga égmezők folyvást nappali köd félderűjét mutatják. A tüneményt bevégzi egy gyönyörű meteortűz végig futása a keleti égtől a nyugoti felé, szokatlan ragyogású csillag fejével, láng uszályával.
A kék küllőkön majd sötétebb kék vonalak húzódnak végig, mig az opálszinű alapot hajnalpiros és aranysárga csíkok hasogatják végig, szivárványként ívezve át az egész égboltot négyszeresen.
De mi ez mind a gardasütéshez képest!
Este későn hat, állig begombolkozott férfi toppan be szobánkba s jelenti, hogy fogva van már a garda. De nem csak fogva, sőt száz vágással kivégezve, sőt nyársra húzva és kegyetlenűl megpaprikázva. A tűz is ég már a garda számára. Erre aztán a fürdősereg egész maradványa, férfi, asszony mind megindul a gardasütés szinhelyére, fegyverkezve késekkel és pisztolyokkal (mikben bor van).
De hát mi az a garda?
Az a Balaton heringje. A tábor számra költöző hal, melynek vándorlását messziről meglátni a víz szine fölött, a hogy a hátaik csillámlanak; úgy hogy mikor vasárnap délelőtt Tihanyban legjobban tartja a misét a pap a kéttornyú templomban, s a kiállitott őr elrivallja magát: jön a garda! ott hagy minden ember misét, papot, templomot, s szalad a csónakokhoz a gardát fogadni.
Hanem hát a gardát nem mesterség megfogni, de mesterség megsütni. Ahoz okos ember kell! mondja T-y. tanár. A szolgabiró és vén pandurja vállalkoznak erre. A gardát csak cserepcsikon lehet sütni. Egy szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsikon sütés? Megrakják a nagy tüzet künn a Balaton parton, egy szép szabad tarlón, azt hagyják parázszsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a máglya széléhez tüzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom határán, s az eként felnyársaltak kisérteties süstörgéssel pirulnak ott körben; mikor az egyik felük megsült, a nyárs a másik oldalára csavartatik. Nagy tudomány kell ehez a szakácsnak, aztán meg egy jó barát, a kitől a keztyűjét elkérje kölcsön, hogy a kezét össze ne égesse. Mikor aztán vége az autodafének, a körülálló társaság minden tagja kap egy nyársra húzott gardát nyelestűl s eszi, a míg fát nem talál. A végrehajtó közeg, a pandur, töltögeti közben az olvasatlan poharakat.
Még ezzel sincs kimerítve az idény. Vannak, a kik telhetetlenek a fürdőélvezetben s nem akarnak megmozdulni. Pedig a hajóskapitány is elbúcsúzott már, nem tesz semmit, itt van helyette az ellenőr, kapitány lesz az, és tovább jár a hajó. A czigányok is elköltöztek melegebb éghajlat alá. Helyettesíti őket egy rögtönzött vokálquartett, mely éjente az igazgató ablakai alatt produkálja magát. A telegráfos is elköltözött, s a betűörlő masinát is elvitte magával. Nekem azért csak egyre klavirozzák ott Pesten a telegrammokat, mikor már nincs húr a zongorán nálunk.
S még mindig vannak, a kik nem akarnak megmozdulni. Már a hideg fürdős szobaleányok, s a melegfürdős szobalegények is elköltöztek. Mindegy. Itt maradt a hideg fürdő, meleg fürdő, s úszunk tovább. A katonai térparancsnok, ki az egész idény alatt nem fürdött a Balatonban, ma kezdte el a hideg vízben úszást.
Azután itt vannak a szőlőkúrások. Hiszen a Balaton melléke egyetlen szőllőskert. A szőlőkúrások között legbuzgóbb patiens az én kedves barátom T-y tanár. Igen derék, kedélyes férfi – esti hat óráig. Akkor eltünik az erdő magányában, s mikor hét órára előkerül, már akkor egy morosus, lehangolt ember. E titokteljes magányban ez alatt három font szőlőt pusztit el kúrából, s mikor előjön, az a csendes lelkiismeretmardosás látszik az arczán, mintha arra gondolna, hogy vajjon a szőlő pusztítás által nem egy imputáczió alá hozta-e magát az Oidium Tuckeriival és a Philloxera vastatixszal? Vannak itt egyébiránt többen is, a kik a szőlőkúrát használják, csakhogy azok nem pilula alakban szedik be az orvosságot, hanem megvárják, míg decoctum lesz belőle, s így még jobban használ.
Ne de ma már a pék is bezárja a boltot, s több zsemlye nem születik; a vendéglős bezárja a traiteuriet, s több birkát nem sütnek meg őzpecsenyének, a kávéházat is bezárják; a hátramaradt vendégek nem kapnak se kávét, se kártyát, se asztalt, se szivart. Még a szegeket is leszedték a falról, hogy ne legyen hová felakasztani a kabátjaikat.
Még ez sem használ. Ha nincs zsemlye, van kenyér, ha nincs mészárszék, van csirke, pulyka; a kártyázók összetalálkoznak nálam, játszunk krajczárban. (Talán azért irták rólam, hogy kilépek a baloldali körből.) S ha mindenki szétszalad is, végig itt maradunk mi hárman, az igazgató, T-y tanár, meg az én népem.
Az az, hogy négyen: hát a Jakli!
Nagy urak, excellentiás úrnők számítják magukat barátai közé.
Híremnek javát a Jaklinak köszönhetem.
A Jakli az idén is geniális szarka maradt.
Nem ereszkedett le többé a nagy közönség mulatságai közé, hanem annál sokkal mélyebb kedélyhangulatai voltak. Naponkint eltávozott nehány órára a háztól s ez időt arra használta fel, hogy ismeretséget kötött a ligetben egy szarka-szívéhez méltó szarkanővel, mely ismeretség később egész komoly viszonynyá izmosodott. A Jakli kihordta félretett falatjait, kalács és sült darabkákat, választottjának a pagonyba, s megosztá vele szerzeményét. Gyakorta elcsalogatta magával szarkaszépét egész a házunk lépcsőzetéig, sőt néha a templom csarnokáig is, a hol szarkanyelven élénk eszmecseréket folytattak, de az illető szarkahölgy soha sem volt rávehető, hogy a Jaklival szárnyöltve besétáljon. Úgy látszik, polgári házasságot kötöttek. S már most engem kínoz az a gondolat, hogy e hazánkban el nem ismert viszonynál fogva hogyan fog már most a Balaton környéke benépesülni törvénytelen szarkákkal.
Megint egy új nap!
Reggel négy órakor, még sötét van, már kopognak az ablakomon. «Nézzük meg a tubuson a hajnalcsillagot!» Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, előhozzuk a teleskopot, s nézzük a ragyogó mennyei brilliántot, a Siriust, s a Vénusok legszebbikét, a hajnalcsillagot, mely olyan most, a távcsövön át, mint egy teli hold, s világít, mikor már egészen világos nappal van, s aztán a pompásan derülő hajnalt.
Ez az utolsó mulatsága az idénynek.
Publikum már nincs, czigány nincs, theatrum nincs, sétány nincs, vendéglő nincs, kávé nincs, pék nincs, telegráf nincs, mészárszék nincs, bolt nincs, savó nincs, a tarokpartie leolvadt piquetpartiera, még a savanyúvíz sem savanyú már, de mi azért még is helyt állunk és folytatjuk az idényt.
Hanem aztán este, mikor a veranda alatt elkezdünk vacsorálni, egyszer csak megzendül valami a fejünk fölött, mintha egy szál bőgőhúr dudolna a magasban, s egyszerre csak lecsap valami az asztalunkra, a tál közepébe, a gyertya világába; egy repülő szörnyeteg: egy poloska.
Egy repülő poloska!
Poloska, a ki repül. Nem vár az àèrodromon feltalálására, már feltalálta. Repül maga.
Ez rettenetes állat.
Megfogni nem lehet, mert a ki hozzányult, az a kezével egy szobában nem hálhat. Ha megölik, abban a szobában ember meg nem maradhat a bűztől. A hol eltapossák, olajfolt támad a padlón. S az első után jön tiz, jön száz, jön ezer!
Mikor reggel az igazgatónak e szót említjük: «repülő poloska!» elsápad: s így szól: «hát már megérkeztek?»
Mert ezek zárják be a füredi idényt. Mikor a repülő poloska megjön, akkor megtelik villa, fürdőház, templom a szörnyeteggel, melyet megölni lehetetlen, mert büdös. Akkor egyszerre vége van minden idénynek: a fürdőt bezárják, a gőzhajó katlanát kioltják; a plébános hóna alá csapja a breviáriumot, s több misét nem mond; az elkésett vendégek menekülnek, a merre utat látnak; repülő poloska ellen nincs oltalom: az felhatol még a tihanyi kolostorba is, s tizennégy napig purgatoriummá változtatja a refektoriumot.
Csupán a Jakli boldog. Rá nézve a szobákba tolakodó büdös fenevadak sokasága valóságos embarras de richesses: neki ez a bűz «haut gout.» Nem győzi őket felvillázni. Ezek az ő kanaháni fürjei! Minket is megszabadít tőlük ekép. Duplex libelli dos est.
S igy végződik be az idény. Hideg, zivataros este berekeszti a jó kedv napjait: búcsúzunk, összecsókolózunk; a Kisfaludy utolsót füttyent, s a füredi sétány most már igazán üresen marad.