Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.
Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlen egy requizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.
Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba, onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinűleg át is ment Amerikába.
Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy héti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.
Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.
Az igazgató vállat von.
– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?
– Ki mondja azt?
– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.
– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.
– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem prætendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?
– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticzipácziót kérek.
– Micsoda posthumus czélokra?
– Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.
– No még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticzipáczió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.
– Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házi gazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.
– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.
A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztűl ment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát s odább állt vele.
Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bachus templomban rá akadhatott, már akkor az India tollatlan két lábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna præparálva.
– Nini. Az úr megette az én pulykámat! támadt rá az igazgató a szinészre.
Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot s az aláhúzott sorokra mutatott:
– Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.