Éj volt, sötét volt, petroleum még a világon sem volt; a retek-utcza 212. számú ajtaján egy köpenyegbe burkolt férfiú surrant be, ki ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8. számú pinczeszobába lebotorkázott.
– Hah! ki az? kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem lehete egymástól megkülönböztetni.
– Én gróf Karthagoi Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét keresem, a kitünő tekintélyű Knödlfressert.
– Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejű alak, gyanus léptekkel mozdulva előre.
– Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni, szólt a gróf; én egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak nyilni az előkelő világ krémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek kiállítása az én feladatom lenne.
– És mi lenne a mi feladatunk?
– Semmi egyéb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azokat nekem átszolgáltatni, a mi pénznemű, azt maguknak megtartani.
– Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.
Gróf Karthagoi Hannibál nem szorított ugyan kezet Knödlfresser úrral, hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.
*
Karthagoi Didonia egyike azon hölgyeknek, a kik szépek.
Didonia grófné a szó szoros értelmében nő volt, mert hiszen ha férfi lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.
Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi, hanem azt nem sugták meg, hogy kinek hiják azt a férfit?
Karthagoi Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja díszes kőnyomatu betükkel szerkesztett jegyekkel ismerősei fényes koszorúját, különösen pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy valamelyikhez a felesége levelet irt.
Az ilyen levelet gavallér ember mindig tárczájában szokta hordani, mint valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságíró a belépti jegyet. Azon estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most érkezett porosz kreuzjunkerek, lesznek bemutatva, minden embernek el fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a kérdéses levél.
El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.
*
Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és kollégái, kegyetlenűl felfodorított hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.
Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai gentlemanek úgy viselték magukat comme il faut.
Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó volna egy kis écarté, mindenki úgy vevé észre, hogy tárczája távolléte által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.
Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszítésében reggelig.
Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő saját tárczáját is ellopták.
*
Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a… az az, hogy nem csengetnek, mert a grófnak portása van, hanem hát hoz a komornyik egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czímezve.
Hannibál sejtette már a nagy fokhagyma szagról, hogy honnan jön e küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.
Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és hímzett hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, s ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.
Ott voltak Arthur, Eduárd, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket gyanuba vett.
Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg Didonia szerelmes levelét?
És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.
Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!