Ezer novella.
Érdemes munkatársunk, Kakas Mártontól e czím alatt ezer novellából álló gyűjtemény kezdetik meg, melyek mind ilyen rövidek lesznek; a mely lapon megkezdetnek, azon be is végeztetnek. Kivétel nélkül a Nagy Tükörben adatnak, s ekként száz esztendő lefolyása alatt épen elkészíttetnek; s 1957-ben egy csomóban kiadattatnak.
Cserhalmi Betti legszebb leány volt egész X. vármegyében ezelőtt huszonnégy esztendővel, ezt mindenki elismeri, a ki akkor látta.
Dombi Gabi pedig a legszegényebb legény volt ugyanabban az X vármegyében. Ezt is elismeri minden ember, a kinek valaha adósa volt.
Hanem azért Dombi Gabi igen derék, nyalka fiú volt, hétköznap szorgalmatos, vasárnap mulatságos; irt kalligraphice, tánczolt magnifice; prókátor volt; tudott olajat sajtolni a kőből; jókedvű virgoncz gyerek volt, a kinek annyi volt nyolcz-kilencz dámát egyszerre mulattatni, mint kilencz replikát egyszerre lediktálni.
Egyszer Dombi Gabinak az az ideája támadt, hogy ő Cserhalmi Bettibe belészeressen.
De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Bettibe belészeretni?
Sőt nemcsak belészeretett, hanem el is kezdett a házához járni.
De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Betti házához járni?
Még azt sem volt elég, hanem meg is kérte feleségül.
Azzal aztán azt nyerte, hogy kosarat kapott.
Hallatlan vakmerőség! Egy Dombi Gabinak megkérni egy Cserhalmi Bettit!
De kosarat is kapott. Úgy kell neki.
Cserhalmi Betti azután férjhez ment valami más hivatalbeli úrhoz, a ki rangjához illett, attól született is neki egy kis leánykája: megint Betti. A férje egyszer csak meghalt, s ő belőle lett özvegy asszony.
Dombi Gabi pedig neki adta magát bújában az ügyvédkedésnek, lett belőle híres ügyvéd, a ki megperelt számtalan uradalmakat; szerzett házat és jószágot; tartott kocsit, lovat, inast és traktálta úri vendégeit.
Huszonnégy év mult el azon nap óta, a melyen Dombi Gabi hátához vágták a kosarat Cserhalmi Betti házánál válogatatlan szavakkal; azóta Bettinek szép nagy eladó leánya van, olyan szép, a milyen ő volt valaha; talán tizennyolcz esztendős lehet. Azt mondják, hogy X vármegyében nincs szebb leány a szőke Bettinél.
Dombi Gabi pedig elhízott, elpotrohosodott azóta; a ragya is megverte a képét, azt mondják, hogy hetenkint csak egyszer beretválkozik, s a kezeit soha sem mossa. A mellett goromba, dühödt vadállat lett belőle, a kivel félelem egy födél alatt lakni. Éjjel horkol, nappal krákog: iszik, pipázik és tubákol; egy szóval a legfurcsább kis szörnyeteg, a kit csak ingyen lehet látni.
Egy napon Dombi Gabinak az jut eszébe, hogy Cserhalmi Betti házánál újra mint kérő lépjen fel.
Talán a tisztes özvegy kezéért?
De nem biz az, hanem annak a leányáért.
S a jámbor özvegy, ki azelőtt huszonnégy évvel a csinos, kedves Dombi Gabihoz nem akart nőül menni maga, most a goromba, potrohos Dombi Gabihoz – nőül adta a leányát.
Ilyen a világ sorja – angyalom.
Kopogtatnak a fiatal ember ajtaján s odakinn a nagynéne szava hangzik:
– Nyisd ki Józsi, nyisd ki.
Józsi orvosjelölt volt; nagynénje költségén tanult Pesten; a nagynéne látogatni jött be faluról.
Józsi soká nyitotta ki az ajtót, s a nagynénének úgy tetszett, mintha valakivel beszélne odabenn.
A nagynéne igen szigorú volt erkölcs tekintetében; a mi igenis rendén van.
Azonban Józsi felnyitotta az ajtót s bebocsátá a kellemes látogatót, kezet csókolt, bevezette a szobába, engedelmet kért, hogy egy kissé várakoztatta; de elébb sietett holmi boncztani készleteket eltakarítani az asztalról, mint a miknek látása a nagynéne idegeire kellemetlenül hatott volna: mindenféle levágott kezek és lábak.
– Jaj, ne is mondd, mert mindjárt elájulok.
Mégis csak jó figyelmes fiú ez a Józsi.
– De mintha beszédet hallottam volna idebenn?
– Igenis. Fennhangon tanultam. Készülök a rigorozumra.
Milyen jó szorgalmas fiú ez a Józsi.
A nagynéne szétnézegetett a szobában nagynénék szokása szerint, lerakva asztalra és pamlagra zacskóját, napernyőjét s egyéb műmellékleteit. Egyszer meglát a szögletben a szekrény mellett valami embermagasságú alakot, fehér lepedővel leterítve.
– Nini, mi van ottan? kérdi, rámutatva a hosszú napernyővel.
– Az ottan – egy igen szép csontváz; – meg akarja nézni kedves nénikém?
– Mit? micsoda? csontváz? Le ne takard! fel ne takard! mert mindjárt meghalok ijedtemben. Szentséges Isten! Miért nem mondtad mindjárt, hogy csontváz van a szobádban? be nem tettem volna a lábamat. Jujujuj. Az éjjel bizonyosan vele álmodom. Jaj csak ide ne jöttem volna.
A jó néne kapta vette napernyőjét, tarisznyáját s futott ki a kisértetes szobából; hiába magyarázta neki Józsi öcsém, hogy ez tudományos tárgy; neki szüksége van arra a tanulmányok végett; az minden doktornak van; a nagynéni azt mondta rá, hogy bizony utálatos mesterség az az övé; s hogy ő nem lenne doktor, ha fél Pestet neki adnák is.
Józsi öcsém azután elvégezte a kurzust s letevén a vizsgálatokat, a mint diplomáját megkapta, legelébb is sietett kedves nagynénjének bemutatni friss baccalaureatus fejét, s megköszönni szives segedelmét, szóközben azután megkérte, hegy látogassa meg mentől elébb majd Pesten.
– Ott van-e még szobádban a csontváz? kérdé a jó néni nagy aggodalommal.
– Nincsen már, kiadtam rajta.
– Mi a kő. Hát miért?
– Nagyon sokba került.
A néni nagyon ránézett. «Sokba került? A csontváz? Ugyan mi kell egy csontváznak?»
– Hát először is igen sok selyemruha kellett neki.
A néni még most sem értette a dolgot, s egyik ámulásból a másikba esett.
– Selyemruha kellett neki?
– Azután meg nem győztem fagylalttal.
– Micsoda? Te nekem azt mondtad, hogy ott a lepedő alatt egy csontváz van.
– Hiszen az is volt; de olyan csontváz, a min még a hús is rajta van, s a mi még a fogainak nagyon tudja hasznát venni.
– Oh te semmirekellő gaz kópé.
Józsi öcsém nevetett. Nevethetett már, mert a zsebében volt a diploma.
Távol nyugoti partokról, az oly tudós, mint mélyérzelmű franczia nép fiai közül megindula nemrég egy férfiú, ismeretlen országokat felfedezni s bejöve Magyarországba.
A míg Pestig ért, sok degoutant dolgot talált rajtunk; nem tetszettek neki gőzhajóink, meprisálta hoteleinket, piquirozta víseletünk, s tökéletesen embêtirozta, hogy a magyar nyelv annyira külömbözik a némettől, pedig a francziához sem hasonlít. Ő eddig tökéletesen azt hitte, hogy minden emberi nyelvnek vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kell hasonlítani.
Fel is jegyzett rólunk olyan csoda dolgokat, hogy itt az emberek a csizmaszárba húzzák a nadrágot, s egy gatyához annyi gyolcsot vesznek, a mennyiből három is kitelnék és hogy a szalonnát nyersen megeszik.
Azután bátorságot vett magának még tovább is utazni; hősi elszántsággal helyet váltott magának Biasini gyorsszekerére, megmutatandó a világnak, hogy ő bátor volt keresztül törni az oly félelmes mystérekkel teljes alföldi pusztaságon, a hol a benszülöttek tán most is emberhússal élnek.
A mint Mező-Túron túl a rónára kiértek, valami porczikája eltört a szekérnek, s a passageuröknek az lőn tanácsolva, hogy szálljanak ki egy kicsinyt addig a hintóból, míg a bajt ismét összekötözik.
Routiére-ünk nem volt gyáva ember; látva maga előtt a következő város tornyát, s tudván, hogy odáig el nem lehet tévedni, nem akarta magát addig ott únni a szekér mellett, a míg azt kigyógyítják, s neki indult gyalog az útnak előre.
Egyszerre kutyaugatás állítja meg menését, a kutyaugatást parancsoló fütty csitítja el; utasunk egy juhnyáj közelében látja magát; a juhászbojtár pörge kalapjában, tulipános szürében a felröffent kuvaszokat terelte hátrafelé, barátságosan intve az utasnak, hogy ne féljen semmit, nem bántják a kutyák.
A franczia nem is engedte magáról azt hitetni, hogy ő félhet valamitől, hanem megállt, s gavallérosan köszönt a juhásznak a tanusított szivességért, természetesen francziául, mert magyarul nem tudott.
– Merci, mon cher, merci.
A juhász szép becsülettel visszafelelt neki francziául.
– Il n’y a rien a remercier (nincs mit köszönni).
A franczia elbámult; alig hitt füleinek.
– Ön tán franczia? kérdezé kétkedve.
– Nem biz én, felelt a juhász ismét francziául; mert én magyar vagyok.
– De hát talán lakott Francziaországban?
– Nem biz én: soha sem voltam ott.
– Hát hogyan ismeri ezt a nyelvet?
– Megtanultam.
– Merveilleux! Hát szokták ezt itt tanulni?
– Hogy ne szoknák.
– De vajjon mi czélra?
– Hát hogy az ember olvashasson francziául.
– Ön tán még olvas is franczia könyveket?
– Mais oui: voilà, most is itt egy a szűröm ujjában.
A franczia bámulva látta a juhász szűre ujjából előkerülni Jean Jacques Rousseau «Vallomásait».
– Ciel! Ez Rousseau! S érti ön ezt?
A juhász igen csinosan felelt rá, elmondta, hol egyeznek, hol térnek el saját nézetei Rousseauétól; mi tetszett benne neki leginkább, és mindezt a legértelmesebb észrevételekkel kisérve.
A franczia oda volt bámulatában; utoljára a juhász még olyan udvarias volt, hogy egy csomó szivart vett ki mándlija zsebéből s megkinálta belőle az utast. Valóságos Havannah volt. Azután adieut mondott neki s búcsút vett tőle, mert a kolompos félrevezette a birkákat, azok után kellett szaladnia, hogy ismét visszaterelje őket a messziről látszó gémes kút felé.
A franczia szemeit dörzsölte, ha nem álom-e ez? és bámulva nézett utána sokáig.
A dolognak igen egyszerű magyarázata pedig az, hogy a szomszéd pusztán gazdálkodó fiatal birtokos, ki igen derék művelt ember, kisétálván a pusztára, repczéjét megtekinteni, csak úgy ostorral kezében: ott hirtelen legelésző túzokokat vett észre. Közelben legeltető juhászát rögtön beküldé tanyájára a puskáért s maga addig felvette a juhásznak könnyebb haladás kedvéért hátrahagyott gunyáját s vigyázott a juhokra, magával hordott olvasmányával töltve a közbeeső időt. Ő volt az, a kivel a jámbor franczia Rousseauról vitázott.
Ez meg aztán nekiült az úti-naplójának s megirta benne az egész olvasó világ csodájára, hogy Magyarország Pestig ugyan eléggé czivilizálatlan, hanem Tiszán túl, ott kezdődik a legnagyobbnak képzelhető műveltség, elannyira, hogy ott a juhászbojtárok is francziául, angolul beszélnek, Jean Jacques Rousseau munkáit olvassák, s az utasokat Havannah szivarokkal regalirozzák.
Pocski Pista igen jó, kedves ember volt.
Sokra kiterjedő jósága közül csak azt az egyet hozom fel, hogy mikor a feleségének szeretője volt, annak ő mindig maga szokott névnapot és újesztendőt köszönteni; ő vitt neki orvost, ha beteg volt; rekkomendált neki szabót, ha rosszúl állt rajta a ruha, s elvezette a vendéglőbe, kávéházakba, ha még nem tudta volna ott a járást, s abonirozott neki a szinházba, hogy mulathassa magát szegény.
Igaz, hogy azután a névnapi és újeszendei ajándékot nem vetette meg, saját patikakontóját amazéhoz iratta, elrontott ruháit elviselte maga, vacsoráját kifizetteté vele, s szinházi jegyével maga járt be; hanem bizony mondom, hogy ez is csupa jóságból történt rajta.
A feleségét Petronellának hívták; szép asszony volt: tavaly a kánikulától a szüretig volt neki egy választottja, a kit Ottokár grófnak neveztek; volt több választottja is, hanem azok ez alatt fürdeni jártak Helgolandba, meg Ischlbe, meg ki tudná még hova?
Hát az asszonynak ez idő alatt születésnapja fordult; – szokott több születésnapja is lenni egy esztendőben, – erre a sokszor felemlegetett alkalomra Ottokár egy újdonat új ezüst theafőző ibrikkel lepte meg az áldott asszonyságot, hódolata és figyelme jeléül.
A derék menyecske otthon nem látta czélszerünek férje előtt bevallani, hogy a theásibrik hogyan született vele egy napon? hanem elhitette vele, hogy azt ő vette férjének Istvánnapi ajándékul, következvén István király napja, a minek Pocski Pista persze, hogy nagyon örült.
Annyira örült neki, hogy mindjárt fogta az ibriket, a mint a felesége elment hazulról, s katulyába tette, sietett vele a zálogházba, s kért rá kétszáz forintot konvencziós monétában.
Ott megnézték az ibriket okos műértő emberek, s azt mondták neki, hogy nem adnak rá kétszáz forintot jó pénzben, hanem kerek summában két huszast, minthogy vagyon az készítve khina ezüstből.
Az ily rútul megcsalt férj rohant rögtön haza ibrikestől, tele haraggal és méltatlankodással: ott találta épen felségét és Ottokárt, a grófot.
Petronella és Ottokár gróf érdekes beszélgetésben valának elmerülve, Pocski Pista nem engedte azt bevégezni, hanem maga kezdett újat.
– Nézze a gróf, milyen infámis a világ. Csalnak a mesteremberek mind, nem lehet rájuk bízni semmit. Itt van ni: most vettem a feleségmnek nevenapjára én magam egy ezüst theás ibriket a leghitelesebb aranymívesnél, mint tizenhat próbás ezüstöt, kifizettem becsülettel, s mikor haza hozom, akkor veszem észre, hogy khinaezüst. Gyalázat! alávalóság; így megcsalni az embert. De megyek azonnal és beperlem a semmirevalót. Khinaezüstöt adni igazi helyett!
Petronella Ottokárra nézett, Ottokár Petronellára; nem tudom, a kettő közül melyik lehetett nagyobb zavarban. A harmadik, a férj bizonyosan nem. Ő a legnagyobb lélekjelenléttel állítá, hogy azok a mesteremberek őt mennyire megcsalták!