Talfájay úr igen jó ember volt.
Még pénze is volt sok.
Ebből gondolható, hogy minden ember igen nagyon is szerette.
Azok között, a kik igen nagyon szerették, volt két unokaöcscse is; az egyiket hivták Endrének, a másikat Kristófnak.
Kristóf idősebb volt Endrénél tiz esztendővel; Endre pedig akkor járt juratériára Pesten.
A két unokaöcs természete merőben ellenkező volt egymással; különösen a legfőbb pontban, a pénz dolgában.
Talfájay úr volt mind a kettő gondnoka; legjobban ismerte körülményeiket. Az a Kristóf, az csupa magasztalni való fiú volt; az Endre pedig nagy széltoló, pénzpazarló, a ki mindig ruha nélkül jött haza Pestről a terminus végén.
– Nézd a Kristóf bátyádat, te korhely! te naplopó; szokta ilyenkor mondani Talfájay úr a tékozló fiúnak: az az ember. Neki alig maradt egy pár ezer forint értéke a szülőiről; mégis milyen rendesen meg tudott belőle élni, s a mióta maga átvette a vagyonát, legalább is megtizszerezte: olyan lennél! úgy tudnál gazdálkodni! De nem ám korhelykedni; a makaóasztalnál ülni, a biliárdot nyúzni, dominus frater. Ohó! Meg aztán a tánczosnéknak koszorúkat hajigálni, meg pezsgőt inni és fehér keztyűben járni, öcsém! Ha! Meg nem ám ismeretséget kötni uzsorásokkal, a kik százat iratnak ötven helyett, gavallér! Biz úgy! Neked tudom, a mint nagykorúvá lész, egyszerre füstöt vet a vagyonod, pedig szépen örököltél apádról, anyádról; a sok adósságban majd mind lefoglalják.
Pedig már csak egy esztendő volt hátra a nagykorúságig.
– Pedig az én vagyonomra ne sokat számolj. Én ki nem tagadlak semmiházi, én tovább elélek mint te; mert nem éjszakázom, nem iszom rumot theával, sem stb. Addig pedig, a míg élek, én ugyan egy garast sem adok.
Szép tanácsok, fenyegetések mind nem használtak Endre úrfinak; a legközelebbi terminus végén megint olyan képpel jött haza, a miből azt lehetett kiolvasni, hogy ennek pénz kell.
Nem is hagyta sokáig találgatni baját, nagy hamar előállt vele.
– Kedves urambátyám, adjon nekem kölcsön egy kis pénzt.
– Kölcsön? hogy adnék kölcsön? Hát nem tudod, hogy még kiskorú vagy?
– Adjon hát ajándékba.
– Tudod, pénzt nem adok. Ha ruha kell, megvarratom, a kosztodat kifizetem; ha bor kell, adok hordóval.
– No ne tréfáljon, nekem kész pénz kell, még pedig kétszáz forint.
– Kétszáz forint! Tudod-e, hogy mennyi az a kétszáz forint? Törvényes ember vagy, most tanulod a just, jól tudhatod, hogy kétszáz forint egy nemes ember fejváltsága, kétszáz forint egy nemes asszony törvényes moringja, s te csak úgy mondod azt, hogy «kétszáz forint.» Sipkát kell akkor emelni öcsém, mikor az ember azt mondja, hogy kétszáz forint, mert az nagy úr.
– No hát tísztelem alássan a tekintetes kétszáz forint urat; kivántam nála tiszteletemet tenni.
– Nem beszélsz vele öcsém. Nem kapsz. Nem adhatok.
– Nekem pedig okvetlen kell.
– Mire kell? Adós vagy? Tartozol vele?
– Igen is.
– Csak azért sem adok. Ha pénzt vettél fel s nem tudsz fizetni: csukjanak be, azt akarom, hogy csukjanak be.
– Nem fognak érte becsukni, mert ez becsületbeli adósság; becsületszóra vettem fel, ha nem fizetek, csak a becsületemet vesztem.
– No akkor se baj. Főbe lövöd magadat s punktum.
Endre öcsém látva, hogy nagybátyja könnyen veszi a dolgot, ő is könnyen fogta.
– Biz én nem lövöm magam főbe, hanem majd keresek valami becsületes uzsorást, a ki százas kamatra előteremti azt a kis pénzt, úgy is csak egy évig kell neki utána várakozni.
Azzal fütyörészve odább ment.
Egy óra mulva Talfájay bácsit Kristóf öcscse látogatta meg. Oh az egészen más ember volt ám. Ez szépen megkérdezte, hogy érzi magát a bácsi? elmondta, mi van az újságban, hogy kel a zab, meg a gyapjú; dicsekedett, hogy milyen jó nyereségei voltak, itt vett, ott eladott valamit; árverésen potom áron jutott ehez, ahoz, a mit már nagy nyereséggel kérnek tőle. Most is egy igen jó üzlet kinálkozik a számára; csak kétszáz forint kellene rá, egy év alatt száz perczentet lehetne rajta nyerni, de most neki nincs, mert mind kukoriczába ölte, azt pedig nem akarja elprédálni, mert most leszállt az ára, de tavaszra megint felmegy; pedig sajnálja, hogy elszalasztja az alkalmat.
– Hiszen, öcsém, adok én kölcsön egy esztendőre.
– Lenne olyan jó kedves bátyám? szólt Kristóf, kapva a véletlen szerencsén.
– Hogy ne adnék? Mindig visszafizetted pontosan.
– Egyébiránt én nem kivánom haszon nélkül. Minthogy magam bizonyos százat nyerek rajta, kedves urambátyámnak ajánlok belőle tizenötöt.
– Nem öcsém, világért sem veszem el a szerencsédet. A mi után te fáradsz, annak te vedd a hasznát; nekem ne adj többet, mint a törvényes hat kamatot. Ha nyersz rajta, megérdemled, mert derék, életre való fiú vagy.
Azzal nyitotta a ládáját az öreg úr s kivett belőle két csomag bankjegyet, mind újdonatúj ötforintosok voltak, azon módon, a hogy a bankból kikerültek; azokat az öreg úr mind szépen száz forintnyi összegekben osztályozta, körül kötve aranyczifrás zöld papiros szalaggal. Úgy adta át Kristóf öcscsének.
Nem volt kétsége benne, hogy az jó hasznát fogja venni.
Délután megint eléje került az a másik; fütyörészve jött, a hogy elment.
– No, megvan már a kétszáz forint, mondá nagybátyjának durczásan.
– Hol vetted? Kit öltél meg érte?
– Hát a hogy mondtam. Kerestem valami uzsorást, a ki adott.
– Micsoda kamatra?
– Száz perczentre.
– S ki volt az a semmirekellő gazember?
– Már azt nem szokás megmondani.
– Nem is hiszem, hogy kaptál pénzt.
– Biz az pedig itt van a zsebemben; tessék megnézni.
Endre úrfi kivett a zsebéből két csomag bankjegyet, s Talfájay bácsi nagy hüledezve ismeré fel bennök saját újdonatúj ötforintos bankóit, aranyczifrás zöld papirszalaggal keresztül kötve. Kristóf öcscse élelmes ember volt, az ő tulajdon pénzét adta Endrének kölcsön százas kamatra.
Egy kicsit megvakarta a füle környékét s felhúzta rá az orrát, de nem szólt semmit, hanem azontúl soha sem mondta Endrének: «olyan lennél, mint Kristóf bátyád.»