Jelentem egész tisztelettel mindenrendű és rendetlen ismerősömnek és nem ismerősömnek, hogy én rám semmiféle elvégezni való dolgát ne bizza, mert azt akár a kútba dobta volna. Nálamnál jobb titkára nem lehet senkinek, mert én minden ember dolgát úgy elfelejtem, mintha sohasem hallottam volna.
Annyira még nem vittem ugyan a feledékenységet mint L. Kálmus barátom, hogy ebédre hijak magamhoz valakit, mikor Pestről elutazom; de az már megtörtént rajtam, hogy nyugtatvány helyett azt irtam a kiadónak, hogy boldog ünnepléseket kivánok.
Egyszer Komáromban járván, megkér egy ismerősőm szépen, hogy vinnék el egy levelet Pestre egy másik ügytársának, a melyben ő megirta rendén, hogy félnek az árvíztől, mert a jég még nem ment el a Dunáról; holnap iktatják be a püspököt; a felesége várandós; a nagybátyja haldoklik, siessen mentűl előbb haza. Persze, hogy a levél félesztendeig a zsebemben hevert. Úgy kánikula táján véletlenül összetalálkoztam az adresszátussal: «nini! önnek egy levele van a zsebemben, fogja; nem lesz nagyon sürgetős, elolvashatja otthon.» – Képzelem, hogy örült ez, mikor el kezdte olvasni, hogy Komáromtól még nem ment el a jég.
Annyira tehát már vittem, hogy leveleket nem küldöznek általam.
Egy időben minden héten kaptam két-három drámát, és kifejezhetlen mennyiségű novellát és verset, hogy mondjam meg felőlük a véleményemet. A hova a szerző valamelyiket letette, az azon módon ott maradt. Ebből azután ilyenforma mulatság következett: a letéteményezők mindennap meglátogattak, hogy elolvastam-e már műveiket? Engedelmet kérek, még nem. – Hát mikor? – Majd péntekre. (Pénteken el szoktam szökni hazulról.) Balgaság! Szombaton megint megcsíptek. Utoljára azt mondtam a sürgetőnek, hogy igen jó a munkája, csak vigye el ehez meg amahoz a kiadóhoz, szerkesztőhöz; míg egyszer a kiadók és szerkesztők ellenem röffentek, hogy meglőnek közköltségen, ha nekik békét nem hagyok. Némelyik szerző ugyan csóválta egy kicsit a fejét, mikor a szomorujátéka helyett egy-egy humoreszket kapott tőlem vissza; de úgy egy sem haragudott meg rám, mint nagyon tisztelt hazámfia** Lajos, a ki «Julia» novellája helyett «az Apagyilkos» czímű drámát 5 felvonásban nyerte volna cserébe. Pedig igazán mondom, ez az utolsó idegen kézirat a fiókomban, melynek öt esztendő óta nem akadt gazdája, pedig kinálom minden embernek, a ki csak eltévedt kéziratot sürget rajtam.
Volt is, van is mindig egy csomó anonym ismerősöm, a kikkel évek óta megszoktam együtt mulatni, a színházban beszélgetni, az utczán egymás hogyléte felől tudakozódni; igen sokkal még 48 óta per tu vagyok, s most már szörnyen átallom megkérdeni tőle, hogy tulajdonképen kinek híják? Egyszer többek között egy igen derék orvossal és egy jeles műértő zeneszerzővel ismerkedtem meg egy társaságban, a kikkel azután igen sokszor összejöttem. Egyszer valami boldogtalan kiadónak az a kétségbeesett gondolatja támadt, hogy lapot szerkesztessen velem. Egy hétig nagy tűzzel vittem a dolgot. Annyi munkatársat engagiroztam a laphoz, hogy a másik héten utánam következő szerkesztő egy esztendeig nem bírta őket agyon verni. Ezalatt történt, hogy a két jó barátom egyikével találkozva, nagyon szépen felkértem őt, hogy tenné meg, írna a lapunkba a nemzeti színházi operai előadásokról és hangversenyekről. A tisztelt férfiú rám mereszté szemeit s azután bocsánatot kért, hogy ő ugyan mindennapos a színházban, a kedvemért meg is tenne egyet-mást, de ezt már mégis nem vállalhatja el. Néhány nap mulva találkozom az én másik jó barátommal; valami esztergályos munkához választóvízre volt szükségem, azt pedig orvosi rendelvény nélkül nem adnak: ugyan kérem önt szépen, adjon nekem rendelvényt egy uncia választóvízre. Az én barátom nagyot nevetett rá. Hiszen nem vagyok én orvos! Hát mi? Zenész. No akkor hát tudom már, hogy az a másik miért nézett rám olyan furcsán, mikor zenebirálatokat kértem tőle!»
Az a rossz szokásom van, hogy mikor valami hosszabb munkán dolgozom: ha az utczára kimegyek, ott is folyvást dolgozom tovább; úgy, hogy mire hazaérek, az egy tárczára való holmi kész. Hanem ilyenkor aztán az szokott rajtam megtörténni, hogy nem ahoz megyek, a kihez indultam, s kénytelen vagyok azt kérdezni tőle: nem tudná ön nekem megmondani, miért jöttem én most ide? Mikor nyáron künn lakom a zöldben, persze, hogy kisebb gondom is nagyobb annál, hogy én ott a papirost bámuljam; sokkal külömb mulatság annál azt nézni, hogyan nő a lóhere, meg a spárga? mikor aztán be kell hoznom a tárczaczikkemet a városba, mert a szedő már dörömböl az ajtón: akkor még egy betű sincs belőle megírva. Azt azután az úton végig lestenografiázom s mire haza érek, a czikk kész, csak le kell irni. Útközben át kell mennem az alaguton, ott fizetni kell egy krajczárt, azután a lánczhídon, ott megint egy krajczárt. A rézmárkát eldugni a zsebbe, mikor elő kell adni, meg nem találni sehol s kétségbeesni, hogy már most nem mehetek tovább: ez igen sűrű véletlen; következik azután, hogy a fehérhajó alatt kell átmennem útrövidítése végett, ott a kapu alatt árul gyermekjátékokat egy öreg asszony, ez az öreg asszony el nem tudja gondolni, miért szokott néha korán reggel egy poros ember krajczárt nyomni a markába? Azt gondolom, ott is alagút van.
Az az egy jó van feledékenységemben, hogy ha valaki megbánt: azt úgy el tudom felejteni, mintha soha sem láttam volna. Maig is van olyan emberem, a kit évek óta kerülök, s úgy rémlik előttem, hogy nagyon haragszom rá, de már nem tudom, hogy miért?
Hanem a kit egyszer azután megszeretek, azt nem felejtem el.