E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a szinház udvarára. Torzonborz őszbevegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona holczmüczli, ahoz vászon katonakabát, magyar nadrág s arra térdig érő harisnya húzva, poros katona-bakkancsokkal.
A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járó-kelőktől bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.
Egyszer a szinészek egyike jobban a szeme közé néz s elkiáltja magát: «hisz ez te vagy!»
– Persze, hogy én vagyok, felelt a kuszált alak. De nehezen ismersz rám.
– Elhiszem azt, de te könnyebben rám ismerhettél, miért nem szólítottál meg?
– Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.
– Hisz a mi kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan jösz?
– Párisból.
– Hogyan?
– Hát csak gyalog.
– Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltüntél onnan, azt hitték elölted magadat.
– Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s haza jöttem gyalog. Két hónap óta jövök.
Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok; a ki még nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet keresni, a hol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával, mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át Párisba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen, ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig épenséggel nem. Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.
Hazajönni! annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, a kinek tele erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, a ki vagy fizetni, vagy koldulni tud, de hogy utazzék Páristól Pestig, a ki ehhez nem ért?
Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról-falura odább. Sehol sem kért semmit.
Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett meg egy nagy franczia városba s egy kávéház verandája alatt leült. A veranda alatt délczeg katonatisztek siestáztak, kiket sértett a rongyos alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?
– Ne olyan kevélyen vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr, mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.
E szóra a franczia tisztek köré telepedtek, elmondatták vele élte viszontagságait, s azután egymás között harmincz frankot gyüjtöttek össze, ezt odadták utiköltségül a messze föld árvájának.
Ez adománynyal tudott eljutni egész a határszélig. A német földön megállították. Utlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén, hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.
A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, ereszszék szabadon. Ez alatt legalább az európai diplomatia költségén élt.
Ott adtak neki útlevelet és ötven krajczárt.
Ötven krajczár nem nagy kapitális, de untig elég arra, hogy takarékos ember egy német fejedelemségen átutazzék vele; a fejedelemségben megint adtak neki más útlevelet és ötven krajczárt.
Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén; hanem a harmadik status határán megtagadták tőle az ötven krajczárt, ott bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.
Itt tehát már törni vagy szakadni kellett. Épen Németországban kezdeni el a koldulást? az nem lehet. Éhen meghalni? azt inkább lehet.
Az utolsó hat krajczárral zsebében érkezett egy német városba, mely híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, a hová pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide csak vendégek térhetnek be, a kik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend van itt!
Ekkor újra visszament az elsőhöz.
– Ez azon vendéglő, a hová lóval lehet szállni? kérdé fennyen a háziszolgától.
– Ez az.
– Mutassa, milyen az a lovak számára való szállás?
A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak lovaival, de egy hely még üresen volt, s szépen megvetve fris szalmával, a jászolban illatos széna készen.
Friss szalma! illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni! Jójczakát édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.
Reggel megy a vendéglőshöz s mondja, hogy fizetni akar az istállóért, egy lóért.
– Hát hol az a ló?
– Én vagyok magam az a ló.
Egy ilyen ötlettel valami franczia vaudevilleiró divatlionná lenne egy saisonra; no de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.
És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, a hol nem kérdezték meg, mit szenved?
A magyar határon belül ért azután tetőpontot nagy insége. Itt csak nem szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, a ki elhagyta hazáját, családját, házi tüzhelyét, a ki eltávozott fényes reményekkel, büszkén, dicsszomjasan s most hazatér rongyosan, éhesen, megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, im itt vagyok!
Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai lánczhidfőtől a pestiig. Itt mind tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, a mi azt jelenti, hogy minden átmenőnek két krajczár váltságot kell fizetni.
Két krajczár hiszen nem pénz! de hol vegye, a ki most esett le a holdból?
Végre itt is megszánta néma arczát egy emberséges fuvaros, azt mondta neki, kapjon fel üres szekerére, ha át akar jutni; s így ért el hazája fővárosába, országa szivébe, az, a ki…
Nincsen tovább.