Deczember 31-dike van. Éjfél körül jár az idő. A befagyott ablakokon szikrázik a jégvirág. Benn a fényes teremben jókedvű társaság ül együtt, hosszú terített asztalnál, kedélyesen poharazva. Az asztalfőn ül egy piros, életerős férfi, mellette egy teltarczú fekete szemű hölgy, karját annak nyaka körül fonva, s fürtös fejét vállára fektetve; köröskörül fény és bőség.
Ki ne tudná első látásra, hogy e vidám társaság itt Sylvester éjét ünnepli, a hogy szokták jámbor keresztyének; s hogy az ott a ház ura, kit Isten minden jókkal megáldott, s mellette, a ki vállára fonódik, az a hű életpár, a kedves feleség.
De ez nem igaz.
Itt nem Sylvesteréjet ülnek, hanem halotti tort; – ma temették el a ház asszonyát, tegnap halt meg, – ez a ház nem azé, ki benne dőzsöl; hanem a meghalt nő árva gyermekeié, kiket a férj elűzött a világba, – s az a némber ott, az a titkos szerető, ki miatti bánatában a nő meghalt.
Hanem azért hát mulatnak.
A szoba bútorzata ódon; bizonyosan úgy maradt ivadékról ivadékra; milyen jó lesz azt az özvegy férjnek majd elkótyavetyélni.
Van egy régi lábas óra a szögletben, fekete már a vénségtől, alakja olyan, mint egy ódon zárda tornya, bástyafokkal, szélvitorlákkal. Valaha templomos barátok refektoriumában állhatott az, s midőn a zárdát megszűntették, az is dobszóra került s most profánus társaságnak mutatja az idők mulandóságát.
De azért itt is csak teszi kötelességét. A torony aljában ül egy arasznyi kis vörös barát, csuklyája hátracsúszva nyakába; csak olyankor emeli fel fejét olvasójáról, mikor az óra üt. Mikor pedig az óra reggeli ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a háromszoros csengetéssel jelt adni a hivőknek az imára, mint tevé akkor, midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a csengetésre; – kiknek már emléke is szinét hagyta.
No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról.
Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fején; a házigazda mulatságos történetet regél.
«A mint igértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a végsőt járta, odahítt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, igérjek meg neki egyet; igérjem meg neki azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom új feleségnek a kezemet. S én azt neki megigértem.»
«Hahhahha!» hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra.
Ebben az esztendőben!
Deczember harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozatra, hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét.
Nehéz kisértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a koporsó háta mögött, tán épen a lehantolt új síron keresztül, megállhatni, hogy ne nyújtsa kezét a másiknak.
No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált ha annyian segítenek azt fogyasztani; az óra ütőgépe serken; a barát felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a határidő lejárt már.
A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet, kettőt és a többit sorba.
«S most az igéretnek vége!» kiált a házi úr, s fenékig kiivott poharát elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrálnak s zajosan összecsörrentik poharaikat az új pár egészségére; a pohárcsengés, éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését.
A hevült mennyasszony is, míg jobbját vőlegényének nyújtá, baljával poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak jókedvét akarná kihívni.
S azután, a mint poharát letette, úgy tetszék neki, mintha az a kéz, melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hideg, nehéz kő. És a mint vőlegénye arczára nézett, egy halottat látott maga előtt. De a halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig kaczagott.
A mennyasszony sikoltva rántá vissza kezét; a hulla lerogyott széke mellé: a vendégek elnémultak mind.
A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban.