Az «Üstökös» egyik számában közöltetett kuriozumképen Kérdő Márton hódmezővásárhelyi férfiú folyamodása, melynek végén az áll, hogy a míg pedig panaszló sérelmei meg nem orvosoltathatnak, addig a király megkoronáztatásába semmiképen bele nem egyezik.
Két nap múlva az Üstökös megjelenése után beállít hozzám egy öles termetű délczeg férfiú, piros, napbarnította egészséges arczczal, tisztes fehér körszakállal, sűrű hátrafésült hajjal, díszes polgári magyar öltözetben, melyet kiegészitett egy hatalmas verestoll-csokor a kalapja mellett; rengő lépteit roppant ezüst sarkantyúk pengése kisérte.
Egészen illedelmes üdvözlés után bemutatá magát a daliás alak, helyet foglalva a számára előtolt karszékben.
– Én vagyok az a Kérdő Márton, a kinek a folyamodását ki tetszett adni az Üstökösben: e végett jöttem fel Pestre.
(No itt most szük lesz a kapcza! gondolám. Kérdő Márton uram ezért bizonyosan megapprehendált.)
Hiszen ha még csak aprehenzió lett volna belőle!
Kérdő Márton uram napbarnította arczán, melynek összevont homloka emlékeztet az oroszlánra, nem harag, de bizalmas mosoly derengett.
– Azért jöttem tehát önhöz, hogy miután erről az én folyamodásomról senki sem akar tudni semmit: pedig megjárta már a törvényszéket, felküldetett a királyi táblához, beadatott az országgyüléshez: itt a vevények róla a korelnöktől, mostani elnöktől, (valóban ott voltak) még sem tudok semmi nyomára jutni, hogy mi lett vele; végre megtalálom azt önnek az újságában, szóról szóra kinyomtatva; önnek tehát tudnia kell, hogy mi lett az én dolgommal és mit határoztak benne?
– Bizony, kedves Kérdő Márton uram, én önnek nem tudok Felelő Márton lenni, ha csak el nem mondja ön, hogy mi az a bizonyos ügy, a mi az ön panaszának alapja?
– Hát az én panaszomnak az alapja az, hogy mikor 1865-ben követválasztás volt, engemet, a ki birtokos gazda vagyok, nem eresztettek be a szavazáshoz: a drabant utamat állta a városháza ajtajában s a főbiró parancsára elutasított. Panaszt tettem a választási elnöknél, a főispánnál, mind azt mondták, hogy ez nagy eset; de csak nem segítettek rajta.
– De hát mi okát adták az elutasító urak annak, hogy Kérdő Márton uramat nem bocsátották a szavazáshoz?
– Hát azt az okát adták, hogy kilencz esztendősnek irattam be magamat, s minthogy a törvény 24 esztendőn alóli embereket nem bocsát a szavazáshoz, mint kiskorút elutasítottak.
– No bizony akkor nagyon erős okuk volt rá, mert hát a törvény szava betöltendő.
(Azt hittem, hogy no most én kerültem fölül.)
– Úgy-e bár? De mikor az adót kell rajtam megvenni, akkor nem kérdik, hogy hány esztendősnek állítom magamat? Én szerintem az, a ki adót fizet, nagykorú is már, akárhány esztendős!
Ez olyan argumentum ad hominem volt, a mit nem lehetett megczáfolnom.
– De hát, az ég áldja meg, Kérdő Márton uram, ugyan minek is tréfál hát a törvénynyel? mért iratja be magát kilencz évesnek, mikor legalább is hétszer kilencznek látszik?
– Azért, mert valósággal kilencz esztendős vagyok. Ez előtt kilencz esztendővel meghaltam, két napig halva feküdtem, akkor újraszülettem, s fogadást tettem, hogy ezentúli életem napjait újjászületésemtől fogom számítani.
– De mégis törvény előtt onnan szoktuk számítani az emberi élet napjait, a midőn anyától születtünk.
Nem használt a védokom. Rögtön készen volt rá a felelettel.
– Az én anyám Magyarország, atyám az Isten; s én megfogadtam nekik, hogy újjászületésemtől számítom éveimet.
(Ezt nem lehetett megdönteni.)
– Már ez akkor vallásos kegyelet dolga, Kérdő Márton uram, s ezt nem akarom megháborítani; hanem mint törvénytudó, azt a tanácsot adom, hogy jövőre, ha választói jogát akarja gyakorolni, polgártárs, ám nevezze magát gyermeknek: de a paptól vegye ki annak a meghalt Kérdő Mártonnak a keresztlevelét s azt mutassa be az összeírásnál.
Kérdő Márton uram hitetlenűl mosolygott.
– A sem fog érni semmit, nem bocsátanak engem oda azért, mert jól tudják, hogy akkor a nép engemet fog vezetőjeül fogadni. Hisz az egész történet ezen indul meg. Mert, hogy én nem akartam megengedni a népnek, hogy földes uraival, a három K. gróffal kiegyezkedjék, azért engemet elcsuktak gyógyíttatni. Sokáig nem tudtam semmiképen kiszabadulni; utoljára 37 napig sem nem ettem, sem nem ittam, s végre meghaltam egészen. Negyven óráig voltam jéggé meredve, meghalva. Akkor a volt törvényszéki elnök, Komers kibocsátott a zár alól halva; s én Isten csodája által ismét feléledtem, ujjászülettem, megvagyok. Azért nem akarom elismerni a halálom előtti ó-emberrel való ugyanazonosságomat, mert akkor az üldözőim újra meg fognak a múltakért. Mint kilencz évest pedig nem vádolhatnak semmivel.
(Át kellett látnom, hogy ebben az eszmejárásban valóságos rendszer van.)
– Ezt nem akarják az urak átlátni. Ezért mellőzik mindenütt a folyamodásomat: jó szerencse, hogy az Üstökös végre kiadta azt; mert ha ezen a bajon nem segítenek, akkor nem lehet a királyt megkoronázni.
Már ez iránt bátorkodtam némi kétségemet kifejezni.
– Már pedig úgy van; felelt a kemény ember, mély meggyőződés tekintetét szegezve rám. Mert ha én, birtokos polgár, szavazatra nem vagyok képes, akkor adót sem fizethetek; ha adót nem fizetek, akkor azt rajtam exequálni fogják; ha exekuczióval jönnek rám, akkor én nem lehetek megelégedve; már pedig azt mi nagyon jól tudjuk odakinn, hogy ő Felsége olyan rendeletet adott ki a miniszterekhez, hogy mindaddig a koronázást végre ne hajtsák, a míg az országnak minden lakója, a legnagyobbtól a legkisebbig teljesen meg nincs elégedve.
– Hiszen azt nem vonom kétségbe, édes Kérdő Márton uram, hogy ő Felsége kegyes szivében erősen él ily boldog óhajtás; hanem hogy az valami legmagasabb rendeletben határozott kifejezést nyert volna: arról nekünk idebenn semmi tudomásunk nincsen.
– No lássa! mi odakinn pedig jól tudjuk ezt. Azért tehát kár az én folyamodásaimat az országgyülési elnök úrnak a fiókba elrakni.
Meg kellett igérnem, hogy majd előkeressük a folyamodásait a fiókból.
… A mi pedig e történetben legjellemzőbb, az: hogy a nép egy részénél Kérdő Márton uram szavai csakugyan orákulomok.