Babért a múltnak!
Ha minden levelére egy hős nevét írjuk, nem koszorú: erdő lesz a neve!
A tápió-bicskei csata el volt már vesztve; az osztrák hadsereg vitézül küzdött ezen a napon. Bastich veteránjai véres tusa után vetették vissza rohamra vitt fiatal honvédeinket, a visszavonulás feltarthatatlan volt.
Hátunk megett pedig a megáradt Tápió volt s annak egyetlen egy hídja, melyhez összetolongva sietett a megzavart sereg.
Az osztrák lovasság üldözésre rohant.
Dipold ágyúi meg-megállíták őket, kartácscsal üdvözölve a közeledő báni huszárokat. Végre az ágyúk is ott vesztek.
A hadtest vezérei feladták a csatát, s gázlókon menekültek keresztül, a hídról leszorítva.
Elveszett az ütközet, elvesztek az ágyúk, elveszett a nap dicsősége, s még jött egy új csapás, hogy az egész hadtest oda veszszen; az ágyúszóra Nagy-Káta felől elősietett Sternberg dandára, s oldalt fogta a menekülő magyar hadtestet.
Nyolcz század osztrák lovasság jött egy tömegben a homokhalmokról alá; ha ez a felzavart had derekába csap, az egész hadtest veszve van.
Csak hat század tartalékhuszár volt, a mit ellenük lehetett küldeni: azok is lehangolva, elkedvetlenítve a vesztett csata miatt. De vezérük volt Sebő őrnagy.
Csak egy ember, csak egy kard.
De egy ember, egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a történelem folyamába, mely azt mondja: «itt most megállj, más fejezet kezdődik».
Sebes ügetéssel közeledett az osztrák lovasság, s messze előtte lovagolt vezére, Riedesel ezredes.
Egy athleta, egy óriás; teljes hat láb magasságú férfi, herkulesi vállakkal, száz lépésnyire előtte járt ezredének, s kardját villogtatva, messziről hívta ki a magyar huszárokat: van-e közöttük is olyan vitéz, ki a hadsort el meri hagyni, s egyedül előre vágtatva a sík középre, szemébe mer nézni az osztrák hadsereg legdélczegebb lovagjának?
Akadt olyan vitéz.
A büszke kihívásra a magyar huszárok őrnagya, Sebő előrenyargalt a bajnoki találkozásra.
Kemény vitéz volt ő is, kinek mindig volt bátorsága a halál kaszáját csorbára verni kardjával.
Miként a hajdani hős lovagkorban, a hol a csata előtt a vezérek keltek vitézi párharczra: a Zalán futásának jelenetei látszottak megelevenülni a lovagtornában, melyre a magyar és osztrák lovasság két legjobb bajnoka egymás ellen rontott.
A két ellenséges hadcsapat között is szabad téren találkoztak össze, egyedül, ezredeiket elhagyva, s ott szóváltás nélkül összecsaptak.
Csak egyszer villant mind a két kard, s azzal mind a kettő kihullott vitéze kezéből.
Mindketten ugyanazon összecsapással lefegyverző sebet ejtettek egymáson; a magyar vitéz kardja az osztrák óriás kezét csuklóban vágta tönkre, míg ő maga az ellenfél ádáz csapásától hüvelykujját veszté.
De ez nem volt a párharcz vége.
A mint a két dalia egyszerre egy pillanatban kiejté jobbjából a kardot, hirtelen megragadta egymást mind a kettő, s elkezdődött a tusa puszta kézzel, balog kézzel.
Riedesel magasabb volt, de Sebő ügyesebb; gyorsan torkon ragadta ellenfelét, azzal sarkantyúját paripája oldalába vágta, a két mén megfordult egymásnak feszített oldallal, s azzal mind a két lovag lezuhant a földre.
Erre vágtatva rohant a két ellenséges lovasság vezérei segélyére.
Mire oda értek, a földön dulakodó két vitéz közül csak az egyik kelt föl: az Sebő volt; Riedesel halva maradt.
Mint hajdan Goliáth esése Izrael táborát, úgy lelkesíté új hősi elszántságra e hősi jelenet a magyar huszárságot: visszaverték a Sternberg-féle lovas-ezredet, s míg ők az első rohamot felfogták kardjaikkal, azalatt megérkeztek a vörös sipkások, a 3-ik és 9-ik zászlóalj törhetlen vitézei; azok aztán megmutatták, hogyan kell szuronyszegezve ellenséget látogatni; délután öt órára vissza lett nyerve az ütközet, az elveszett ágyúk, az elhagyott csatatér s a nap dicsősége.
*
Ugyanazon huszárezred augusztus első napjaiban a Berettyó partjain táborozott. Hanyatlóban, lemenőben volt már dicsőségünk napja. Csak az okos paripák érzik talán, mit beszélnek az emberek: kihallgatják az őrtüzek mellett gazdáik tépelödéseit s tovább adják, a mit hallottak, egymás között. Egy éjszaka, mikor czövekeikhez voltak kötözve, mintegy összebeszélésre, a legcsendesebb időben, elkezdettek nyeríteni, tombolni; összetépték pányváikat, s nekiszilajultan törtek keresztül a táborvonalon, s lovagjaikat elhagyva rohantak el a pusztába. Felét sem sikerült összefogni: nagy része világgá futott.
Talán előre érezték, a mi következik?