Herczeg *** magyar előkelő mágnás Angliában utaztakor meglátogatta a baathi hirhedett fürdőket, a hol Ó-Anglia főnemessége szokott nyaranta összegyülni.
Ugyanakkor a jelenlevő gazdag vendégeknek eszökbe jutott, hogy a fürdői évszak idejére maguknak egy operatársaságot hozassanak; még pedig nem kell hinni, hogy tán egyet azon százra menő kóbor signorik és signorinák közül, kik a világ minden részeiből összegyülnek, hogy sub titulo olasz operatársaság systematizált népvándorlást intézzenek a művelt Európa fővárosai ellen; hanem az akkor leghirhedettebbnek tartott európai művészeket gyűjteték össze egy arra rendelt impreszárió által, a kinek magának is csak kellett valamit nyerni a vállalaton.
Ilyen tréfa sok pénzbe kerül, s annak kivitelét csupán a főrangú vendégek bőkezűsége tette kivihetővé. E czélra önkénytes adakozás nyittatott, s az aláírók nevei és czímei nem engedék, hogy a kitett összegekben egymástól meszsze maradjanak. Az angol büszkeségét az is eléggé tanúsíthatja, hogy ő tízszerte nagyobb pénzben beszél, mint mi, huszonötször nagyobban, mint a franczia, és százszorta nagyobban, mint a jámbor török atyafiak. (Egy font sterling nálunk 10 frt, Francziaországban 25 frank s Törökországban száz piaszter.)
Midőn az említett magyar lordhoz került az aláirási ív, már akkor hosszú lajstrom volt arra feljegyezve, s a mi őt különösen megbotránkoztatá, nemcsak rangjához illő herczegek és marquis-k, hanem simplex Earlek és Lordok, sőt imitt-amott még egy-egy konfidens miszter is, minden «of» nélkül a neve előtt.
Ilyenkor adni az aláirási ívet egy magyar főúr elé, ha készakarva történt, megbocsáthatlan bántalom, ha pedig figyelmetlenségből esett, igen nagy szórakozottság.
Boszút is állt érte. Megfelelően. Jellemzetesen.
Maga elé vette az egész aláirási ívet, s a mi számok fel voltak rá jegyezve hosszában, azokat mind összeadta, s ezt az egész összeget írta saját neve után.
Az Earlek és Lordok és mindenféle miszterek meg voltak szégyenítve. Igaz ugyan, hogy azzal vigasztalták magukat, miszerint herczeg *** ezáltal csak azt mutatta meg, mint lehet valakinek rongyos másfél millió évi jövedelemből meg nem élni?
A múlt évben történt, hogy báró Rothschild, a pénzek nagy fejedelme itt járt Pesten, s mindenütt a merre járt, nagy kitüntetéssel fogadtatott.
Megmutogattunk neki mindent, a mink van, s örömünk határtalan volt, ha azon férfiu, ki ha akarná, megvehetne minden buzát a világon, s ha nem akarná, nem adna nekünk belőle, és akkor mit csinálnánk? – néha-néha kegyeskedett egyet és mást megdicsérni abból, a mit itt nálunk meglátott.
Tetszettek neki boraink, kilátásunk a budai hegyekre, Dunánk, mely nem a mi érdemünk, s minden kétségen kívül szép hölgyeink is. Mint udvarias férfiu, ezt még csak nem is tagadhatja el.
Ámde hogy engedhettük volna őt elmenni Pestről a nélkül, hogy a mi itt legnevezetesebb, a mi igazán leginkább a mienk, azt meg ne ismertessük vele?
Természetesen a czigány zenét értettem alatta.
A pesti czigány zenészek egyik bandáját felszólítók, hogy produkálja magát a világhírű férfiú előtt.
A barna zenészek felvidulának e szóra, mert hiszen Rothschild neve előttük is ismeretes; megszűnt az tulajdonnév lenni, s rég fogalomnévvé vált, mint Julius Cæsaré.
Húztak is neki olyan dalokat, minőktől még a félholt is felelevenül, a miket nem bír utánozni külföldi zenész, ha körülrakja is magát hangjegyekkel.
A pénzfejedelemnek igen tetszett a zene. E kifejezést világosan lehetett arczán látni, már pedig a czigány szeme mindig annak az arczán függ, a kinek muzsikál, mintha arra volnának a hangjegyek felirva; ha az lelkesűlt lesz, ő is tűzbe jön, ha az elábrándozik, az ő nyirettyűje is méla hangot ád; hát még ha az a tárczáját kezdi keresni!
Rothschild elővette tárczáját lelkesülése és elragadtatása pillanatában. Most egyszerre minden szem e tárczához fordult.
Ez hát azon tárcza, melyben milliók pihentek már, mely rejtve tartja az országok fennállhatásának titkát, a világ harmoniáját, a századok jövendőjét, háború és béke titokteljes sorsát; ez a fantáziateljes tárcza, a melyben minden van, mint a bagdadi biró utitáskájában; egész városok és hadseregek, hajóhadak és énekesnők; az ember lélekzete eláll, midőn a nagy pénznimródot ezen ezeregy éji barlangjába látja nyulni.
És Rothschild belenyulván tárczájába, kivett abból egy egy forintos bankót és megajándékozá vele a boldog zenészeket, megveregeté az ő vállaikat s elégült arczczal távozott onnan.
A czigányok ugyan azt mondták rá a maguk nyelvén, hogy «kánápé»; hanem az okosabb emberek azt jegyezék meg, hogy Rothschild bölcs férfiu, ki felfedé előttünk a titkot, mint kell milliomossá lenni?