Annyi ismeretlen kincse van dugaszban a mi rejtélyes hazánknak! Rajta járunk a gyémánton, s kendert áztatunk Hygaeia forrásában, zsírt használunk tüzelőnek s kapálni hagyjuk a lángészt.
Nem hivatásom e lapokon a kőszén míveléseért szót emelni, miket méltán neveznek fekete gyémántnak; kincsfakasztó gyógyforrásaink sem nyernének az én jajveszékeléseimmel; valamint azt is érzem, hogy a gazdászatban sem fogok új korszakot előidézni, ha még eddig nem cselekedtem; de feladatomul ismerem napvilágra hozni azon ismeretlen nagy szellemeket, kik itt-ott elrejtőzve hamvadoznak, – véka alá rejtett világok, – s kiknek lételéről senkinek sincs módjában annyira tudomást szerezhetni, mint ki sokáig volt egyik vagy másik lapnál szerkesztői minőségben.
A természettől csodára született tátos, ki soha sem tanult semmit, mégis mindent tud; a világnyelv feltalálója, ki ötven év óta foliántokat írt össze egymáshoz hasonlító szavakból; az önképezte gépész, ki minden esztendőben előáll egy örök mozdonynyal; a természetbuvár, ki a bölcsek kövét, a háromszinű macskát, a kék georginát keresi angol társaságok számára; a nagy hadviselő, kit ha meghallgatnának, három nap alatt bevégezhetnék a mostani háborút, eltörölhetnének minden várat, elseperhetnének minden hadsereget a föld szinéről; a tisztán látó kritikus, ki régóta meggyőződött arról, hogy minden eddig leirt betű ostobaság, és nem méltó arra, hogy olvastassék; a hatalmas családok ivadéka, ki fél Magyarország birtokáért pöröl, stb. Nem is említve azok légióit, kik titokban, elrejtőzve drámákat és verseket írnak, s koronkénti megjelenésükkel félelmet és ijedtséget gerjesztenek a szerkesztők szivében.
Mindezek rejtett nagy emberei hálátlan korunknak, kiknek neveiket, ha nem adhatom is át a halhatatlanságnak, de alakjaikat megmentem az enyészettől, ide rakva egymás mellé tiszteletet érdemlő múmiáikat, e nagyságukhoz bár nem eléggé érdemes papiros-mauzoleumba…
Mikor a három esztendős gyerek, a kiről még senki sem teszi fel, hogy valamire figyelmez, beleszól az öregek beszédébe, s váratlanul valami okosat mond, azt mondják rá:
«Nézd, a tátos!»
Vagy ha magától elkezd a gyerek képeket festeni, a nélkül, hogy valaki tanítaná rá; ha még csepp korában megtanul tánczolni, hegedülni, számokat kivetni, akkor mindig azt mondják rá, hogy ebből tátos lesz.
Ezt a sok kis hegedű-, zongora-, melophon-virtuózt, csodaszámvetőt, apró tánczművészt, jól-őrzött-leányt s több eféle csodagyermeket, a ki itt Pesten produkálja magát, kinn a falun mind kis tátosoknak neveznék, s félre vernék eléjük a harangot.
De van ennél még egy sokkal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék, a másik fekete, vagy tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s több eféle szokatlanságok abba a gyanuba hozzák a szülöttet a köznép előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen: ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyű szerrel, a mi másnak erejébe kerül.
Az ilyen beszédekhez hozzá szokta mindenki tenni, hogy ez mind tréfa és ezt okos ember nem hiszi, de azért a sok mindenki között akad elég akárki, a ki mégis hisz belőle valamit.
Legnagyobb azonban a baj, ha maga az illető az a nem okos ember, a ki ezeket a mondákat elhiszi, s fejébe veszi, hogy ő már most tehát csakugyan tátos.
A Jászságban volt egy ilyen példánya a rendkívüliségnek, a kit tátosnak neveztek.
Oka volt neki a tátosságra az, hogy három sor foggal birt kettő helyett; az alsó állkapczájában a külfogsor mögött egy tökéletesen kifejlődött belső fogsor képződék, a mi természettudományilag eléggé érdekes tünemény. Azonban a szokatlan fogsor, valamint nem gátolta őt az evésben és beszédben, hasonlólag nem lett volna akadály a gondolatok egészséges folyamatára is, ha már gyermek korában tele nem beszélik a füleit azzal, hogy ő tátos, a kinek tanulni sem kell, mégis mindent fog tudni, dolgozni sem kell, mégis mindennel fog birni.
Növelte az ismerősök e hitét még az is, hogy hét esztendős korában e kis tátos már le tudta írni nevét és olvasott rendre; pedig soha sem járt iskolába.
A kis tátosnak tetszett, hogy úgy bámulják s elhallgatta, miszerint otthon a nénjeitől tanult írni és olvasni.
A minden tudományok ingyen megszerzése tehát már megkezdődött hét éves korában; hanem az ismét kicsinált dolog, hogy a tátosi hatalom gyakorlása csak hétszer-hét esztendő mulva kezdődik meg; hétszer-hét pedig annyi mint negyvenkilencz; addig az ideig a rendkívüli ember meghalhat éhen a várakozásban, hacsak mindennapi emberek nincsenek hozzá közel, a kik gondoskodjanak földi szükségeiről.
A míg férfivá nőtt, addig apja, anyja terített számára; hogy azok elhaltak, akkor keresett magának feleséget, s minthogy őt magát Ádámnak hítták, addig keresett leányt, a míg olyat talált, a kit Évának neveztek, egyebet nem kivánt tőle, csakhogy Éva legyen, s hogy még bővebben utánozza az első paradicsomi embereket, két első szülöttét Kainnak és Ábelnek keresztelteté.
A paraszt-munkával soha sem foglalkozott és a paraszt emberekkel nem beszélt, hanem minduntalan a város olvasott uraival társalgott: a lelkészszel, a rektorral, a jegyzővel és a furfangos ügyvéddel; azokkal beszélt bölcs, fejtöréses dolgokról, világ keletkezéséről, az azelőtt történhetett dolgokról, csillagokban lakozó emberekről, utolsó itélet napjáról, emberi léleknek hol lakozásáról, s más eféle tárgyakról, a mikről senki sem tud semmit.
Eleinte zúgolódtak a tisztelt urak az ilyen értekezések ellen: hanem utoljára kénytelenek voltak mulatságot csinálni belőle; különösen a furfangos ügyvéd még tódította is a balgaságokat, a mik a tátos agyában rendre születtek, s egy bohóságból csinált neki kettőt.
Egyszer az a bizarr eszméje támadt a tátosnak, hogy ő az egész bibliát versben kidolgozza. Látta ugyanis, hogy ott minden fejezet versekre van felosztva. Ő előtte vers csak az lehetett, a miben rímek vannak. Gondolá: a legelső fordítók bizonyosan nem birtak elég költői ihlettel, hogy azokat igazi versekbe foglalják; ez a nagy feladat ő rá várakozik: neki ült tehát és dolgozott e roppant munkán tizenöt egész esztendeig!
Ez a fáradatlan kitartás valóban tiszteletreméltóvá teszi.
A tisztelendők, a rektorok ugyan fejet csóváltak e munkára, de ő meg volt győződve, hogy ez neki világhírt fog szerezni. Amazok ugyan mondták neki, hogy verseit nem lehet érteni, de ő azt felelte arra, hogy épen azért versek; a furfangos ügyvéd pedig azzal biztatta, hogy ne féljen, csak végezze be óriási művét, ne riadjon vissza az irigység ármányaitól; ha készen lesz, vigye fel a tudóstársaságnak, rögtön megválasztják érte akadémiai taggá.
Az óriási munka véget ért: a tátos szekeret fogadott neki, s felhozta magával Pestre, s itt nyalábra fogta s vitte magával a magyar tudós-társaság akkori boldog emlékezetű elnökéhez.
A finom gróf megértve, hogy a derék hazafi valamit hozott a tudós-társaság számára, leülteté őt maga mellé, s várta, hogy beszéljen.
A rendkívüli férfiú azonnal megismerteté magát, mondván, hogy ő ilyen meg ilyen Ádám, a kinek felesége Éva, két fia pedig Káin és Ábel.
A nemes gróf már itt kezdett dolgozni históriai szemöldökeivel, hol lehúzta, hol felvonta; az ismeretlen nagy férfi pedig folytatá, hogy ő azonkívül tátos is, mert három sor foga van; nyuljon csak be a nagyságos gróf úr a szájába s tapintsa meg, hogy igaz.
A gróf már ekkor kezdte odább húzni a székét az ember mellől.
A tátos ekkor felmutatá neki tizenöt évi fáradságos nagy munkáját, a bibliát versbe alakítva, melyből még csak a geneologiai táblák sem voltak prózának hagyva, s előadván a maga dolgát, követelte, hogy már most ezért őtet aztán nevezzék ki tudós-társasági tagnak.
A nemes gróf felállt ezeknél a szóknál, s azt mondá neki szeliden: hogy csak vegye a hóna alá még egyszer azt a munkát, és kocsikázzék vele vissza a Jászságba. Más országban vannak ugyan már olyan intézetek, hová hasonló dicséretes törekvésekért befogadják az embert; Magyarországon még nincsen; de mihelyt lenni fog, biztosíthatja felőle, hogy ő lesz az első, a ki abba rendes taggá ki fog neveztetni. Addig legyen jó reménységben.
A nagy férfiú teljes megvigasztalódással tért vissza hazájába, elbeszélve mindenkinek, mily örömmel fogadta őt a tudós-társaság elnöke, hogy bíztatta, miszerint a tudóstársaság nem elég nagy arra, hogy őt elfogadhassa, hanem majd egy másik intézetbe kinevezik, milyen már más országban is van, meg is mondta a gróf úr a nevét, de elfelejtette hazáig.
«Nem a Bedlám?» kérdezé a furfangos ügyvéd.
«De, olyan formán hangzott.»
Egy csunya esős, sáros, zivataros reggelen, mikor minden jó lélek örül, ha otthon ülhet, beáll hozzám egy csinos külsejű fiatal ember, okos értelmes ábrázattal, a kiről az ember legalább is azt teszi fel, hogy előfizetni jött valami divatlapra.
– Jó napot kivánok.
– Hasonlóképen kivánom.
– Legyen ön szives nekem megmondani, hol kapom én meg azt az egy millió forintot.
– Olyan tájékot magam is szeretnék ismerni, – azt hiszem: Kaliforniában.
– Kérem; nem tréfálni jöttem. Talán nem tetszik ismerni? Én vagyok az a * *, a ki feltalálta a kör négyszögítését.
– Hogyan?…
– A circuli quadraturát.
– Tudom, hogy úgy híják deákul.
– No hát azt én találtam fel. Benne van az ujságokban is.
– Igen, emlékszem rá. Nagyon örülök rajta; de egy millióról tetszett kérdezősködni.
– Azt Angliában tűzték a kör négyszögítés feltalálására.
– Azt hát csak fel kell venni.
– Természetesen, de nem tudom hogy hol?
– Ebben a tudatlanságban én is szenvedek.
– De önnek pedig tudnia kell, mert imhol van az ön újságjában megírva szép világos nyomtatással.
S azzal elővesz egy számot abból a lapból, a minek akkor épen én voltam a szerkesztője, s melybe évek előtt valami szerencsétlen újdondász szorúltságból valami egyvelegféle pótló czikket tolt be, átcsenvén azt, ki tudná miféle külföldi lapból, miszerint egy gazdag angol egy millió jutalmat, és még talán épen egy millió font sterlinget tűzött ki annak, ki a kör négyszögítését föltalálja s most imhol egy ember egész komolysággal nekem áll, hogy adjam elő azt a millió izét!
S erről a millióról csak úgy beszélt, mintha más ember azt mondja: tíz garas.
– Igazán feltalálta ön azt a kör négyszögítést?
– Már az újságok is hirdetik.
– Óhajtanék tapasztalatilag meggyőződni felőle.
Az ember megijedt tőlem. Úgy lépett hátra, mintha kést tartottam volna a torkára, hogy adja ide azt a milliót.
– Megbocsát uram; de a hol egy millióról van szó, ott az ember nem lehet bizalmával nagyon pazar.
– Vagy úgy? ön fél, hogy titkával visszaélek.
– Hja uram, egy millió forog kérdésben…
– Sajnálom, hogy nem igazíthatom önt útba, de a mikor ez a lap kijött, még én akkor Kecskeméten voltam jurista, s ezt más szerkesztette.
Az ember türelmetlenűl vetett fittyet az ujjával.
– S hol lakik ez a más, ez a volt szerkesztő?
– Úgy hiszem ahhoz is hijába fog menni, mert ezt valószínűleg az újdondász írta.
– Hogy híják azt az újdondászt?
– Sz… úrnak.
– Hol lakik?
– Nincs Pesten; elvitték valahova valami kis városba hivatalnoknak, a helység nevét nem tudom.
Az ember kapta kalapját, meg sem köszönte, hogy ilyen jól útba igazítottam, kirohant az ajtón.
Ez órától számított hat hét alatt legalább hat rendbeli levelet kaptam különféle városokban lakó Sz… uraktól, a kik mind az egekre kértek, hogy ne uszítsak én ő rájuk több ilyen veszett embert, a ki a millióját keresi rajtuk.
A szerencsétlen utoljára sem talált rá az igazi Sz… úrra.
Végre a hírlapokban kezdé el hirdetni:
«Azon bizonyos Sz… úr, ki 184* évben a ** lap újdonság írója volt, fedezze fel tartózkodása helyét előttem. Igen fontos ügyről van szó, melyben ő is nyerhet százezer forintot.»
Valaki bizonyosan megírhatta Sz**nak, hogy «meg ne mukkanj!» mert a hirdetmények sokáig ismétlődtek.
Azóta nem tudom, megkapta-e már azt az angolt, a ki neki egy millióval tartozik a kör négyszögítéséért, a min Pythagorász óta hiába törték a bölcsek az eszöket.
Kevésbbé szerencsés volt a kör négyszögítőnél az, a kiről most akarok beszélni. Amaz legalább elment odáig, a honnan nem mehetett tovább, de ez mindig változatlan távolban látta maga előtt kitüzött czélját. Amaz csak azzal bajlódott, hogy keresett egy millió forintot és nem talált; de emez elveszté azt is, a mie volt.
Még igen fiatal koromban ismertem őt meg. Fiával együtt jártam iskolába, s az igen jó, derék fiú volt.
Egyszer ünnepi szünnapok alatt elhítt magával falura, s ott ismertem meg az öreg Macskait.
Nem ez volt az igazi neve; de minthogy azt nem akarom előhozni, csak e néven ismertetem őt meg. Annyiból igazam is van, hogy szokás volt őt ezen a néven csufolni, hogy mi okból? majd az is kiderül.
Az öreg Macskainak szép úri birtoka volt e hazában; pompás kastélya, melyben lakott, gazdasága szerencsés, ő maga takarékos, nem pazarló, minél fogva a legtehetősebb embernek tartatott a környékben.
Ész szerint is volt elég tekintélye, a zöld asztaloknál szívesen hallgatták, a mit beszélt, s a közéletben nem látszott rajta semmi rendkívüliség.
Iskolatársamon kívül még egy leánygyermeke volt, akkor még alig tíz éves. E két gyermekét valódi gyöngédséggel szerette. Egész ott létem alatt csupa nyájasság és szívesség volt, eltréfált, enyelgett velünk s mindenben kedvünket kereste.
Csupán egyet nem bírtam megmagyarázni magamnak házánál; azt az irtóztató sok macskát. Hiszen más ember is szereti a macskát, – ha szereti; ötöt-hatot egy rakáson nem ritkaság látni; szép állatok is, mikor úgy esznek egy közös tálból, hegyes piros nyelvecskéiket mártogatva a tejbe, s finom selymes talpacskáikat nyalogatva s mosakodva a napon, vagy kedélyesen dorombolva a kemencze párkányon; de ennél a háznál nem öt-hat, hanem egy pár száz macska volt; külön konyhán főztek számukra, s egész nyáj volt együtt, mikor ebédre csengettek nekik.
A környék ezért csúfolta az öreget Macskainak s én nem mertem megkérdezni e sok macskatartás okait.
Egy este azonban szokatlanúl jó kedvében volt az öreg úr, s miután gyermekei lefeküdtek, nevelőjük és nevelőnéjökkel, engem behítt dolgozó szobájába, melybe már az előtt is vetettem néha-néha egy-egy kiváncsi pillantást, a képzerőt ingerlő csodás tárgyak közé, mikkel az tele volt, s mikről azután órákig el tudtam ámolyogni.
A természettudományi műtermek akkor sem voltak már ritkaság előttem, de hasonló fantasztikus összehányásvetésben még egyet sem láttam, s a legtöbb tárgynak minden utána emlékezés mellett sem bírtam valószínű rendeltetését kitalálni.
Láttam elzárható légmentes retortákat, öntött rézből, mikbe több helyen kristály golyók voltak alkalmazva; némelyik a levegőben függött két sodronyra akasztva; roppant csavarokkal ellátott gépeket, roppant nagyságú volta-féle villanytelepeket; azután megfoghatlan óraműveket, mik üveg prizmákat forgattak, előttem ismeretlen czélokból; rejtélyes optikai készleteket, egészen szokatlan idomokban; s a tudományos készletek között viszont cserépkádakban őrzött nagy dahlia bokrokat, magas üveg harangokkal leborítva, közben ismét egyszerűbb mezei növényeket, miket nálunk katángnak (cichorium) neveznek. A falak teli voltak háromszínű macskák képeivel, ugyanolyanok álltak mindenütt kitömve, s hasonlók járkáltak elevenen e sok nem nekik való tárgy között.
Tudtam, hogy ezek kedvencz tárgyai a derék úrnak, de hogy mi szándéka velök, arról sejtelmem sem volt.
A mondott estén szokatlanúl felhevűlt arczczal hítt be magához, s kérdezte, hogy vajjon kitalálom-e, hogy ezen tárgyak mire valók?
Gondolkoztam, feleltem is valamit, de nem találtam el.
– Ha megigéri ön, hogy a míg én élek, senkinek sem szól felőle, megismertetem velök.
Szavamat adtam, hogy hallgatni fogok felfedezéseiről, még tulajdon gyermekei előtt is.
Azzal bezárta szobája ajtaját, s elkezde nekem annyi sajátságos furcsaságot beszélni, természeti és természeten kívüli dolgokról, hogy felére sem emlékezem többé.
A teremtő erő titkait fürkészte; azt az átláthatlan rejtélyt, mely fát és virágot teremt a földből, tarka szineket virágszirmok, állatok számára, szivárványt a napsugárból, érczet a kőből, levegőt az érczből, villámot a légből.
Miért ne tehetné mind ez erőket az ember is szolgáivá? A villámot el tudja már fogni, s előállítja, a midőn akarja, a napsugárt szétosztja szineire, a léget alkatrészeire, s kényszeríti azt tűzzé, vagy vízzé alakulni; mi lehetne hát rá nézve titok?
Ha az ember ily mélyen haladhatott a teremtés titkaiba, miért ne haladhatna még mélyebben?
Miért ne leshetné el, mint alakul sötét szénanyagból a ragyogó gyémánt? föld sötét gyomrában az arany? állatok és növények alakulatának természeti rendét, hogy lehet egy még hatalmasabb emberi erőnek alávetni?
Az arany előállítása régi chimærája az emberi észnek; a gyémánt önkénytes alakítását is szeretik lehetőnek hinni; e régi merész eszméknek az újabb kor két parodiáját találta fel, a kék dahlia, és a háromszínű kandur létrejöttét.
Most kaczagok, midőn ezt leírom; de akkor midőn legelőször tudomásomra esett, nagy áhitattal hallgatám, hogy vannak külföldi természettudományi társulatok által roppant jutalmak kitűzve arra, hogy ki tud kék dahliát és háromszínű kandurt bemutatni.
Igen okos emberek foglalkoztak e kérdéssel.
A dahliák minden színben állíttattak elő; a minő színváltozatok a sötétpiros, lilaszín, sárga és fehér keverékeiből előállíthatók, azokat mind ezer számra jegyezték fel a műkertészek lajstromai; csupán az égszínkék volt előállíthatlan.
Ezt megtagadta tőle a természet szeszélye.
A szenvedélyes kertészek megpróbálták e szenvedély leküzdését, s a miket nekem Macskai e tusakodásról beszélt, az más vállalatnál valóban tiszteletreméltó fáradság lett volna. Azon növényrendben, melyhez a dahliák tartoznak, csupán csak egy virágfaj van, mely kékkel virul, s ez a katáng; megkisérlék tehát a dahliát katánggal párosítani, és megfordítani, egyiket a másik szárába, gyökerébe oltva, himporaikat összevegyítve. Azután azt próbálták, hogy a lilaszínnel viruló dahliát megfoszszák a színkeverékét alkotó pirostól, melynek elvételével csak a kék maradna ott; majd a fehér dahliára iparkodtak a napsugarak prizmán megtört szivárvány fényével hatni; majd ismét a földeket vegyíteni szalmiákkal, kénnel és timsóval.
E kisérleteket mind kicsinylő mosolylyal mondá el előttem Macskai. Kisszerű tapogatózások. Rendesen semmi sikerük sem lett.
– Egyetlen hatalom van a természetben, mely mindent alakít, ront és újra teremt; ez a hatalom a delej, magnetizmus.
Az öreg oly lelkesülten, s helyenkint oly tárgyavatottan szólt a delejről, annyi tényt, annyi kisérletet tudott előttem felmutatni e tárgyról, hogy én még azután is sok ideig valódi tudós természetbuvárt véltem benne megismerni.
Saját tudatlanságom kimenti e hibámat. Később átláttam, hogy azok mind csalékony ál-okoskodások voltak, miket én akkor új felfedezéseknek hittem, s az a mi tudományos szenvedélynek látszott, nem volt egyéb, mint egy kártyás kapzsisága.
Ő is gyémántokat akart jegőczíteni, higanyt verhető érczczé változtatni, aranyat előállítani, a mikben annyi bölcs megbolondult már; méltó büntetésűl, hogy a tudomány égi titkait üzér gondolatokkal fürkészte. Az égiek nem hagynak magukon ily gúnyt elkövetni.
Ő is angolok által kitűzött jutalmakat akart megnyerni a kék dahliával, s a háromszínű kandúrral; innen az a mértékletlenűl sok macska a háznál.
Nehány év múlva már valódi őrültséggé vált benne e rendkívüli szenvedély; elhanyagolta egész gazdaságát, mindene veszendőnek indult; nem törődött senkijével és semmijével; gyermekeitől elvonta a nevelésükre szükséges összeget, hogy bolondos gépeket, folyadékokat szerezzen össze; adósságokat szedett fel bárminő kamatra, eladogatta a jószágmíveléshez szükséges barmokat s midőn egy ízben derék becsületes kasznárja e rendetlenségek miatt szót emelt, elkergette őt jószágából.
Később azután a gyermekeit is elkergette. A leányát szerencsére hajdani kasznárja megszánta és nőül vevé; hanem a fia szomorú véget ért. A derék, nemesszívű ifjú, kire oly szép jövendő várt, elkeserültében szinészszé lett; úgy vetődött fel Pestre betegen, nyomorultan és elaljasodva: mikor már én találkoztam vele itt, oly állapotban volt, hogy ő szégyelt rám ismerni. Rossz társaságok egészen tönkre tették. Talán még ha visszatért volna falusi magányukba, ember lehetett volna belőle. E végett írtam atyjának, érzékenyen szívére beszélve, hogy fia milyen állapotban van itt, mentse meg, a míg teheti.
Nem is válaszolt levelemre.
A fiú azután elbujdosott valamerre, s utóbb mint nyomorék halt meg testvére házánál.
Csak később, néhány év után, keresett meg bizodalmas levéllel az öreg Macskai. Már akkor olyan szomorú állapotban volt, hogy mentegetnie kellett magát, a miért levelét nem bérmentesíté.
Tudtomra adá, hogy sikerült már annyira haladnia, miszerint a szénenyt folyó testté bírja összesajtolni, és így csak egy lépés van hátra a gyémántalkotástól. Az aranyelőhozás processusa is az utolsó szakában áll már, s a kék georgina esztendőre bizonyosan sikerülni fog. De már ő neki nincsen módjában nagyszerű vállalatait bevégezhetni, anyagi akadályok miatt: szóljak tehát e végett Nendtvich tanárral és Encz tudorral, az egyik vegyész, a másik nagy kertész; vállalkozzanak vele közös erővel e nagyszerű kisérletek folytatására, ő szivesen felezi velök a hasznot, s eddigi költségeit nem kivánja a nyerendő jutalomból megtéríteni. Nekem is igért mellesleg egy pár ezer forintot: – mintha én alkusz volnék, a ki zabot meg lovat ád el.
Én aztán megírtam neki, hogy tisztelik Nendtvich és Encz urak, és azt a tanácsot adják, hogy semmiből sem lehet olyan könnyen és gyorsan aranyat csinálni, mint a trágyából; ha nem ismerné a módját, utasítom Schlipf mezőgazdasági kézi könyvére.
Ezért azután megharagudott rám, s több hasonló megbizásával nem tisztelt meg.
Én azonban híven megőrzém titkát halála órájáig, adott szavam szerint.
Ő maga ugyan rég felfedezte azt már, mert midőn hitelezői sarkalták, midőn ismerői dorgálták, elmondta nekik mind azon fényes reményeket, mik tudományos fürkészéseihez voltak kötve, megmutogatta nekik előmeneteleit, bebizonyítá csalhatatlan haladását, s csak arra kérte őket, hogy várjanak, míg egy utolsó kisérletet tesz a villanyossággal, és egy általa újon feltalált gáz nemével, mely egy percz alatt nem csak olvadt állapotba helyez bárminő érczet, de gőzzé is alakítja azt.
Egy napon azután a szomszédok csodálkozva látták, hogy az öreg macskái hogy hagyogatják el a házat, nyugtalan nyivákolással idegen házakba szökdösve, mintha sokásuk szerint előre megéreznék a rosszat.
Egyszerre roppant csattanás ijeszté fel a környéket; mire az emberek kiszaladtak az utczára, az öreg Macskai kastélyának csak a féloldala állott, a másik fele össze volt omolva. Ott találták a romok között ismerhetlen tömeggé zúzott hulláját összetört gépek és dahliák közepett, a macskák veszettül futottak az egész faluban szerteszét, egyik háztetőről a másikra szökve.
Volt egy sajátságos egyéniség; – sőt még most is megvan; – a kivel legalább hat külömböző részében az országnak találkoztam, a nélkül, hogy tudnám, kicsoda. Pedig a mellett oly kiváló volt egész alakja, hogy a ki egyszer meglátta, soha nem felejtheté el.
Egy irtóztató posztószél tarisznya volt nyakában, melynek súlya alatt hosszú termete már egészen összegörnyedt, nagy szemei, éles sasorra úgy látszottak valamit keresni a világban, a mit talán neki eresztett bajusza nem engedett meglátni, mely egész álláig lejárt.
Rongyos volt és csatakos mindig; s a mellett mindig az előkelő urakat kereste az utczákon, hogy velök szóba eredjen.
Így találtam őt Pesten a personálissal beszélve, Komáromban az alispán előtt, Erdélyben a helytartósági titkárt üldözve, s megvallom, hogy mindig nagyon megnéztem.
Ugyanazon rongyos mente volt mindig rajta, kalapja mindig konyultabb, arcza soványabb, orra vékonyabb, csupán az emlékezetes tarisznya látszott mindig terjedelmében szaporodni, mintha viselője arra volna elboszorkányozva, hogy egész életében ezt a nyakába akasztott dæmont hizlalja.
Egyszer Pesten, a mint a magyarutcza szegletén befordulok, mint a kisértet szemközt toppan velem. Én nem mertem ránézni, attól tartva, hogy rossz néven veszi hivatlan figyelmemet; azonban nagy meglepetésemre ő fogott meg.
– Álljunk meg egy szóra.
Nem mertem elszaladni.
– Az úr Tóth Kálmán ugyé?
– Még nem vagyok az; de azért parancsoljon velem.
– Hát nem az? Hm, hm. Ez baj.
Azzal kinyitá rejtélyes tarisznyáját s elkezde benne könyökig turkálni, valamit keresve. Az alatt belepillanték, hogy mi van benne? Csupa merő papiros, beírt, piszkos, elsárgult akták, csomagokba kötve, penésznek vált pergamentdarabok, pecsétek kapszulákba rejtve s más efféle életveszedelmes tárgyak.
Végre megtalálta a mit keresett: egy kis verses kötet, melyben Kinizsi Pál hőskölteményre ismertem.
– Hát nem az úr írta ezt ni?
– Nem. Tetszik talán?
– Elhiszem; viszonza büszkén féloldalra vetve tarisznyáját, én vagyok annak a Kinizsi Pálnak az unokája.
– Nagyon bizony. Híres nevezetes familia volt az, de ki is keresem én annak az örökségét, most épen abban járok itten.
– Kinizsi Pálnak a birtokáért?
– Hát! – Bizony nem is hagyom ám, hogy mások duskálkodjanak az én ősöm vérrel szerzett vagyonában. Nemes Kinizsi Péter az én nevem, ármálisom is van; egyenes ágból származtam attól a nagy Kinizsi Páltól, a ki két kézzel hadakozott a háborúban; első felesége volt nemes Lórándfy Kata, ettől nem volt semmi gyermeke, a második volt nemes Kokányi Böske, ettől volt egy leánya, Susa, azt elvette Laczfy Dénes főispán, ez kiforgatta a harmadik feleségét fiú gyermekével együtt a jussából, s maga foglalta el Kinizsi Pálnak mind a hatvankét faluját; de megvan minden írás: itt van a táskámban, kikeresem én azt, a míg élek, s kiturom a határból az egész Bánffy, Kendeffy, Kornis familiákat, meg a Dessewffyeket, a kik most az én törvényes birtokomban uraskodnak.
Ez alatt mentünk végig az utczán, én már örömest szabadultam volna tőle, de elkisért a szállásomig, feljött velem a szobámba, ott letelepedett, elmondta nekem kilenczven családnak a geneologiai összeköttetéseit, az egész per folyamát, nagy urak és fő-fő bírák, hogy és mi oknál fogva szövetkeztek ellene? hányszor volt már audienczián; hogy felvilágosítá az udvari ágenseket; ezek, meg ezek a nagy urak, hogy iparkodtak vele kiegyezni, ha keresetéről letesz. Kaphatott volna már négy falut erdőstül, de neki mind a hatvankettő kell: és azzal elszámlálta névszerint mind azon falvakat, minden benne levő birtokosokkal együtt, a kiknek természetesen mind takarodni kell azokból.
Ott beszélt késő estig, a míg azt nem mondtam neki, hogy el kell mennem a színházba, akkor azután összerakta ismét a tarisznyáját, de még egyszer megállított az ajtóban, hogy tudtomra adja, a Pesten lakó táblai ügyvédek fejenkint mivel biztatták, mit mondtak neki?
Az egészben bizonyosan egy szó sem volt igaz; – és ő azt mind komolyan hitte, a mit csak képzelete talált fel.
– Hanem hát hol lakik Tóth Kálmán? kérdé utamat állva az ajtóban.
A keresztyéni szeretet azt mondatta velem, hogy elutazott bizonytalan időre.
– Hová? mert utána megyek ám én, ha Horvátországba utazott is. Jártam én már messzebb is az ügyemben. Okvetlenűl beszélnem kell vele, mert sokat írt az ősömről, ő tudni fogja: s ez már azután hiteles, mert nyomtatva van!
Valóban nem tudtam neki megmondani, hogy hova utazott.
Félesztendő múlva megint belátogatott hozzám.
– Kezemben van már! mondta diadalmas arczczal. Kezemben van!
– Mi van a kezében?
– Mind a hatvankét falu, most csak utiköltség kell még, mert nagyon kiköltekeztem a peremre; de legalább megnyertem valahára. No iszen szepeghettek most ti Bánffyak, Kendeffyek, meg te is Kornis. – Itt a parancsolat nálam.
S azzal előhúzott a tarisznyájából egy még egészen új írást.
– Rajta van a pecsét is; maga a fő-fő itélőmester ütötte rá a saját kezével.
Kértem, hogy mutassa meg, hadd nézzek bele.
Oda nyújtotta, de úgy, hogy az egyik végét a kezében tartotta; mintha attól tartana, hogy a Bánffyak és Kendeffyek kedvéért kitalálok vele ugrani az ablakon, s elszaladok az igazságával.
– Ez aztán a végső itélet; diákul van irva.
Hát azon irat «testimonium paupertatis» szegénységi bizonyitvány volt, melyben felszólittatnak a hatóságok, hogy e szegény ügyefogyottat gyámolitsák és engedjék akadálytalan haza menni.
– No, úgye hogy jól van? mondá diadalmas arczczal tekintve rám.
– Nagyon jól van, mondám, kezébe nyomva egy forintot, melyet Kinizsi Pál præsumtiv örököse nem utasitott vissza, hanem megigérte, hogy mihelyt helybe fog vergődhetni az uradalmaiba, rögtön küld a számomra – egy süldő malaczot.
Nem tudom, eljutott-e már oda?