Minthogy ez az elbeszélés kissé borzalmas természetű, előre is figyelmeztetek minden gyöngébb szivű olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt egészen olvasatlanúl; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes felelősséget vállalni.
Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog, s hogy ilyen sokáig eltudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik becsületére.
Még akkor fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként nyomtatásban kijött bűneim tanúskodnak róla, nagyon hajlandó a földfeletti mystikus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, mint most: és ez akkor úgy volt jól, most meg igy van jól.
Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez mivelt főurainknak, kit ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor úrnak fogok nevezni.
Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő pedig házi gazda, és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat beszállásoljam hozzá, ki is igen szivesen fogadott; külömben is a vendég nem volt nála nagy ritkaság.
Gábor úr egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak szánva; például, hogy az ajtóban álló vas ember, a mint valaki az ajtót kinyitja, rögtön felemelje fegyverét, s a mint beteszi, ismét tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivű látogatót majd a nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, úgy megfogták.
Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni, s készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor úr nem is produkálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, könyvtárába vezetett, megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsű kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsétgyüjteményét, mikhez igen érdekes históriai adatokat tudott elregélni; én megkértem, hogy engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.
– Szivesen, csak tessék: mondá ő egész udvariassággal s gyönyörűséget látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg az a félczipő, a mi itt előttünk áll.
Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy idejöttem.
Gábor úr kűlönösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott adatai irányában tanúsíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes történetkék elbeszélésében.
Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.
Vacsora fölött magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor úrral egyedül maradtunk.
Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.
A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon bútorairól nyerte ezt a nevezetet, s egy pár középkori fülkéről, a mik valami góth idomzatot képviseltek.
A középen tágas kandalló volt, megrakva pattogó hasábfákkal, mellette kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen szürcsölgetve a füszerillatú pekko nedvét.
A kandalló melege, késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből, s fejem határozottan a pamlag vánkosa felé húzódik.
Gábor úr észrevette ezt az állapotomat, s mosolyogva mondá:
– Ön, úgy látom, hogy álmos is már.
Nem volt okom őszintének nem lenni.
– Bizony én akár itt e helyben elalugyam.
– Azt pedig nem tanácsolnám, szólt Gábor úr komoly arczczal; ez a szoba nem igen jó hirrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.
Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.
– Tán kisértetek látogatják?
– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel-nappal.
A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széjjel tekinteni.
– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó lánczos rémet; a mi itt van, az igen egyszerű és kézzel megfogható tárgy. Van kedve talán megnézni?
Hogy lehet ilyet még kérdezni is!
Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.
Gábor úr egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, melyek egy gömbölyű üveggel voltak betakarva, s elég csudálatosan egymásnak háttal fordulva.
Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami kisértetszerűt elismerni. Emberi csont maradványok; csak annyira félelmesek, mint egy kihúzott fog, a mitől senkinek sem jut eszébe megijedni.
– Ez két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is építették. Nagyon tragikus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással, s czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés szine alatt meghivta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg most is ott van. Később egy szolgája, ki részes volt a bűntudatban, elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a családi sirbolta, hova a sirboltőr az orozva meggyilkolt testvér csontjait is eltakarítá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két testvéri főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha sem türhették egymást, arczczal egymás felé forditva. Egyszer azonban, a mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve látta, hogy a két testvér feje egymásnak visszásan van fordulva. Az ember nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a koponyákban, s ismét összefordította őket arczczal. Másnap újra lement őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva tarkóval egymás felé.
Ez így tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztaták helyzetűket; utoljára a sirboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a szivét?
A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt már maga is csaknem kisértetté változott egészen.
A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a sírboltba, az állított csodát megtekintendő.
A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött rá, hogy ő tegnap estve is megfordítva helyezé őket egymás mellé.
– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata. Ez nem más, mint két csont darab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától nem mozdulhat.
S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az csakugyan mozgásra képtelen tömeg.
Abban a pillanatban úgy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy az alig bírta azt fogai közül kiszabadítani.
A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset után, a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis újján.
Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint midőn én ez uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leírta, azzal végezve a mystikus regét, hogy az elhagyott sirbolt ajtaja itt meg itt van – befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá, s a helyiség egészen feledésbe ment.
Mindjárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyű volt rátalálnom a leirás után, kibontattam azt, s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a két ellenséges koponyát, miként állítva volt, egymástól elfordulva.
Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém, s úgy hozattam fel e szobába.
Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot, midőn erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök időkre melankolikussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt ebben a szobában, s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este arczczal összefordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek egymásnak fordulva.
Rendesen úgy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a titokteljes tényről, s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte többé megczáfolni.
Gábor úr szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e csodás titokról szemlátomást meggyőződni.
Melyik huszonkétéves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna érdekelni?
Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak, s fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.
Gábor úr nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a gömbölyű üveget felemelte, a két halálfőt nagy óvatosan egymásnak arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.
Azzal megmutatta az alkovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát kivánt és egyedül hagyott.
A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főúr pitvarnokával. Cselédsége mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája között három kisebb-nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden emberi lehellettől.
Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi filozófiát tartottam meg magamnak, hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót bezártam retesszel, s még azon felül a pamlagot is eléje huztam, s arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.
Azontúl még egy biztosítékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői redőzeteket képezett.
Elővettem utitárczámat, s a függönyt legkisebb redőivel együtt lerajzoltam abba.
Ez igen furfangos ötlet volt.
Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre úgy elfognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem hasonlíthat.
Azután új hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a karos gyertyatartót a kis egylábú asztalra, s ledültem a pamlagra azzal az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.
Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren tartja; újra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé. Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van feltéve. Gábor úr kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen különös, hogy most úgy óhajtom ezeket az erős szeszeket.
Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt; csészémbe töltöttem belőle, s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem vissza a thea asztalhoz.
Szép meglepetés várt rám.
Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda, két úri ember ült, a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehajú, hosszú lelógó bajuszszal, símára borotvált állal, a feje tetején egy kerek kopaszság volt látható.
Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben; az utóbbi barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.
Ez a két úri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit én magam számára elkészítettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.
Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájuk közelíteni, leültem egy sötét szögletbe, s onnan néztem, hogy mit csinálnak?
A két úr sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben beszélgettek is egymással.
– Jó estét öcs.
– Jó estét bátya.
– Itt vagy megint öcs?
– Itt is maradok bátya.
– Szűk kettőnknek ez a kastély.
– Tágas volna, ha egyikünk odaalant laknék.
– Hol odaalant? A pinczében?
– Még alantabb: a sírboltban.
– Ezt elkellene végeznünk egymással öcsém.
– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.
– Pisztolyt szeretsz-e jobban vagy kardot?
– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.
– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.
– Méreg pohár volna jó, és sorshúzás bátya.
– Nem volna rossz, de meglátszik a hulla arczán.
– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le egymást.
– Hát azután?
– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. Itt egy hosszú szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki sem tud meg róla semmit.
– Igazad van, kivált tenálad kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold van a fejem tetején.
– Ne félts te engem!
Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és pamlagot.
Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, színültig egészen, hogy a nedv színe a csésze szélén fölül lebegett.
– Egészségedre bátya.
– Egészségedre öcs.
A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá ezt mindig, midőn a lenyelt kábító nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott előre-hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.
«Igyál öcs, igyál bátya».
E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb lilaszínbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre jobban szédelgett; vajjon melyik fog elébb ledülni?
A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem bírtak már egymáshoz beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra, s kínálták némán a kábító italt.
Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltűnt egyszerre.
Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül voltam a szobában.
Álmodtam, ezt mondám magamban, és nevettem rajta és a fogaim úgy vaczogtak. Álom volt, álom volt, bizonyítgatám; most már megyek lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.
A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt szükségem gyertyára, a miket úgy sem gyujthattam volna meg, mert csutakig leégtek. Az ágyat így is megtalálom. Levetkőztem nyugodtan, az órámat felhúztam, azzal félre vontam az alkoven függönyeit az ágy elől, hogy majd bele fekszem.
Az irtózat fogta el minden érzékemet.
A vetett ágyban ott feküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan eléktelenült két hulla. Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje; a másik pedig mellette feküdt mellére fordítva, s a feje szemközt az égfelé.
A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát, s rettenetes kínnal kiáltottam valami szót, a mire azután – felébredtem.
A kik rossz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kínba kerül az embernek akkor egyet kiálthatni.
Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül. Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem magamban, hogy nem fogok elaludni.
A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt. Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.
Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.
Hát a fülkében mi történt ez alatt?
A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske sem változott el rajta.
Ehez tehát nem nyulhatott senki.
Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól léptem a titokteljes fülke felé, s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.
És ime… a két halálos ellenség koponyája háttal volt egymásnak fordulva.
Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül; mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.
Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek, zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a legrejtélyesebb fantomot.
Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen tudomásuk.
Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és gyűlöl és elfordul egymástól.
Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.
Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.
Igaz, de még sem hiszem.
Eszembe jutott a lelkész története, ki szinte tagadta e földfeletti csodát, s rá merte tenni kezét a kisértet fejére, s azután holtig viselte annak harapását.
Nem bánom.
Hadd harapjon meg engem is.
Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott. Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és megfordítottam.
Ha!
Mi történt? megharapott-e?
Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem, miszerint valami furfangos óramű van belsejében alkalmazva, mely azt egy rúgó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.
A reggelinél találkoztunk Gábor úrral. Ő szokása szerint komoly volt, én is.
– Hogy aludt ön? – kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.
– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet üldözött tőle.
– Hát a koponyák mit csinálnak?
– Úgy látszik, hogy engem nagy kitüntetésben részesítettek, mert nemcsak hogy hátat fordítottak egymásnak, de még fejtetőre is álltak.
Gábor úr nagyot nevetett e szóra.
– Ön megnézte, hogy mi van bennök?
– Azt tettem.
– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs e valami a koponyákban?
– Féltek, hogy úgy járnak, mint az ördögűző lelkész.
– S ön nem félt?
– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom, s most már nagyon sajnálom, hogy azt tettem.
– Miért?
– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.
Gábor úr még jobban kaczagott.
– Még egyet szabad legyen kérdenem. Vajjon a többi históriai adatok is mind ilyen érvényesek, miket én tegnap feljegyezgettem?
A főúr mosolyogva monda:
– Bátran pipára gyujhat ön velök.
Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.
Csak arra kért Gábor úr, hogy ha tehetem, ne szóljak e felfedezésemről senkinek, hadd szerezzen általa ezentúl is másoknak üdvös ijedelmet.
Megigértem, hogy tíz esztendeig titokban fogom tartani.
A tíz esztendő épen a múlt héten telt le; a két kisértetes koponya története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.