Ketten találkoztak a mezőn: a muzulmán és a gyaúr.
A muzulmán igaz hősök sarjadéka, kinek atyái kalifák és nagyvezérek voltak, a próféta családjából származva le egyenesen, kinek kertjeiben rózsák és cziprusok közt sétálnak kelet szép hölgyei, kiknek homlokát más szem nem érinté, mint a férj és a nap szeme.
A gyaúr koldus ivadék, koldus volt apja, anyja, egész nemzetsége, ki soha életében jól nem lakott, s egész hazaföldén nem találna semmit, a mit megkivánjon.
Mi hozta a gyaúrt a harczba? Az éhség!
Mi hozta a csatába a muzulmánt? A dicsvágy!
Kenyér kellett a gyaúrnak és hús; olcsó arany, ezüst; kopott ruha helyébe új, tarló helyett jó legelő; a muzulmánnak volt mindene: gyümölcse zamatos, virága illatos, ruhája hímezett, országa viruló, kedvese gyönyörű; csak egy zöld levél kellett még neki: egy zöld babérlevél; azért jött el a csatamezőre, azért kereste fel ellenét, a moszkót.
Moszkó harczos, ozman vitéz egyedül találkoztak a rónán. Senki sem volt tanujok, egyedül a vándor madarak, mik lekiáltottak reájok az égből búsan, midőn elrepültek fölöttük, és a lengő szellő, mely átkaikat felfogta, és viharrá lett tőlük.
Az oroszlán és a tigris, ha találkoznak a pusztában, így törnek azok egymásra.
Nem fáj a seb azon perczben, melyben azt adják, veszik; igaz vitéz nem érzi azt, hogy szivéből kifoly a vér, hogy hull köröskörül róla a sok piros gyöngycsepp a földre, mintha rózsalevelek hullanának a fáról, mikor azt a szél paskolja.
A lóról lehullott egyszerre a két harczos férfi, a két megriadt paripa elszáguldott erre-arra, ők ketten maradtak együtt, tört fegyverek markolatai kezeikben.
Még egy lélekzet volt a moszkó mellében, még egy mozdulat volt az ozman karjában, oda vonszolták magukat egymás közelébe; az ozmán lenyomta kezével a gyaúr szemeit, hogy ne lássa az a napot és az eget halála perczében; a gyaúr fogait meríté a muzulmán testébe, hogy végső csepp vérét ne a föld igya meg, hanem ő.
Még órák múlva is, midőn minden nesz elült a tájon, s egyedül járt a borongó szél a rónán, egy-egy mozdulással megrándult a halottak hült tagja, mint a ki álmodik s meg-megrobban reá, mint a megölt kígyó, mely ketté vágva is vonaglik, míg a nap le nem megy: emitt a fej ott a törzsök; az fulánkot lüktet, szemeit nyitogatja, ez farkával csapkod, gyűrűkbe csavarog.
Azután elcsendesültek lassan.
Szél befútta őket lágy fehér homokkal, föld benőtte őket sűrű zöld bokorral, tavaszszal két halom volt a rónán egymás közelében.
Nőttek a két halomból tövises virágok, – hosszu éles tüskék, minden virágtalan a moszkó hamvából; – piros rózsabokrok a muzulmán sirján; s naponta éjente, ha délről, északról jött süvöltve a szél, a két ellenséges bokor úgy harczolt egymással, úgy szaggatták egymást éles tövisekkel, tépett leveleik, lefacsart gallyaik csak úgy repültek a szélben, a zúgó viharban.
S mikor meleg délben kisütött a napfény, mélyen átmelegítve a földet, és a mi a füvek gyökerei alatt lakik, akkor a két sirból, mint egy ösztönszóra, harczvágyó rovarok jöttek elő: – sötét rút bogarak a moszkó sirjából, – aranyos szárnyuak a muzulmánéból; – azok is harczoltak, verekedtek ottan késő alkonyatig, a míg visszatértek újra poraikba.
S ha gonosz napokon délről és északról száguldó viharok találkozót adtak egymásnak a rónán, s összecsapva ott a két porló sir fölött, összeölelkeztek, átkozott forgóvá támadva egymástól, mely fákat kiszakgat és felkap az égbe: hah! a két elhamvadt hős sirjának pora hogy indult e harcznak, porszem porszem ellen; a legkisebb atóm ellenére ismert és még por képében is folytatta a tusát, a mit itt elkezdett!…
… Csak lelkeik nem harczolhattak egymással a túlvilágon.
A muzulmán lelke felszállt a paradicsomba, a hetedik égbe.
A gyaúr lelke elment másfelé.
És ez Mahomedtől – kinek neve áldva legyen – roszszul van intézve: hogy moszkó és ozman ott össze nem jöhettek.
Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen?
Mit csinálhatnak ők odafenn harcz nélkül? Mit ér a paradicsom, ha nincs benn dicsőség?
Ha kérdezik tőled, milyenek a dzsinek? könnyü rá felelned.
Rövid veres haj borítja koponyájukat, ellenkezően az igaz hivőkkel, kiknél a fő szép simára van borotválva. Ellenben a szakáll és bajusz le van koppasztva arczukról, az oly diszes szakáll és bajusz! Viselnek szűk feszes ruhát, mit Allah büntetésül szabott rájuk, kemény örvet, mely állukat mozdulni ne engedje, s hegyes füleket vászonból, a mit csúfságból hordanak.
Beszédük nem szép zengő és nyugodt, miként a hivők szavai, hanem olyan, a mely kínnal jön ki a szájból, s facsarja a nyelvet. Nyilván ez is büntetésül van reájuk mérve Allahtól.
Italuk sem olyan mint a mienk; nem tiszta hűs víz, hanem pokolbeli égető nedv, mely lángolva ömlik alá a belekbe. Allah a kínzást mérte rájuk gonoszságaikért. Legyen áldva az, a ki egyedül itélhet.
Ha még nem láttál ilyen dzsint soha, jere Sztambulba és fogsz látni eleget. Ott járnak az utczán fényes nappal, hallhatod őket beszélni, és megtépheted ruháidat, kérdezve Allahtól: miért van ez?…
… Több száz év előtt, midőn az ozmanok legdicsőbb uralkodója meghódítá a büszke Byzanczot, s adott neki áldottabb, magasabb nevet, történt, hogy egy napon az ulémák vénje Al Faraby, a ki nagy és híres tudós volt, s ismerte mindazokat, a mik a föld fölött és a föld alatt laknak, összehivatta az imámokat és dervisheket, a kik Sztambulban laktak mind, és azt mondá nekik:
– Ime a hivők birodalma elfoglalta a hitlenek világrészének sarkát és nagy leend, a míg innen ki nem mozdítják őt.
– Ám lássátok, hogy most engemet eltemessetek a földbe, mert elakarok én utazni innen ama tudás hazájába, a hol szinre látni mindent.
– Visszajövök pedig ötöd nap elmultával, és akkor ismét vegyetek fel a sírból, hogy elmondjam nektek azokat, a miket láttam és hallottam.
Ezt mondá, és az imámokkal megmosatva testét, lezáratva szemeit, elhagyá magát temetni a városon kívül a cziprusok ligetébe, arczczal Mekka felé fordulva.
Öt nap és öt éjjel ott őrködtek sírja mellett a dervisek és imámok: ötöd nap felbontották sírját, kiemelék belőle a holttestet, megmosták szemeit, arczát, és ime feléledt az, a szíve elkezdett dobogni, és szemei felnyiltak, mint a ki csak aludt és fölébredt.
Akkor elmondá az imámoknak, a mi öt napig történt vele a túlvilágon.
Ott járt a hatodik égben, egészen a hetedik ég kapujáig, hol az Al Siráth hídja van, a honnan vissza nem lehet térni többé.
A hatodik ég pedig a zsidók paradicsoma: ott ül ezüst trónusában az idegen népek prófétája, Szalómon; a kinek a földön lakozó minden szellemek szolgálnak, a ki érti a madarak nyelvét, s parancsol minden dzsineknek.
Al Faraby odajárult a bűvész királyhoz, és elmondá neki, miért jött? Hogy megtudja, mint lehetne megőrizni a szép és hatalmas ozman birodalmat az enyészettől.
És ekkor azt mondá neki a bölcs király, földig rezegvén ezüst szakálla:
– A mely napon a zsidók meghintik a páskha vérével küszöbeiket, az nap a dzsinek, a mik a világot lakják, mind összegyülekeznek a Horeb hegyen, egy nagy és mély kút öblében, s abban tartózkodnak, míg a hajnalcsillag fel nem jő.
– Te akkor eredj oda a Horeb hegyére, a mély kúthoz. Vidd magaddal azt a harangot, mely Sztambulban legutoljára kongott a szultán bevonulása előtt, s midőn a dzsinek mind együtt lesznek ott a mély kútban, fedd be őket ama haranggal, s hogy fel ne emelhessék azt valaha, pecsételd le a harangot négy oldalról az én pecsétnyomó gyűrűmmel.
– Meghagyd azonban a te utódaidnak és a kalifáknak rendben, a kik egymás után fognak következni Omár khán trónjára: hogy soha Sztambul falain belől harangot ne engedjenek megkondulni, mert ez a hang muzulmánok veszedelme; ezen hangra feltörik a pecsét a horebi kútról s kijönnek a dzsinek, szétbomlik az ország.
Ezt beszélte az imámoknak Al Faraby, és mindenki bámulatára most is ott volt balkezének mutatóujján a gyűrű, a mit Szalómon adott neki a hatodik égben. Pedig ott őrzék őt az imámok éjjel és nappal.
A bölcs uléma úgy tőn, a hogy parancsoltatott neki. Elment a Hóreb hegyére, a Sztambulból vitt haranggal lezárta a mély kútat, midőn legjobban zúgtak abban az összeszorult dzsinek, s akkor lepecsételé őket mind a négy oldalról feltörhetlen erejű pecséttel.
Ismét visszajött azután, ismét eltemetteté magát, hogy Szalómonnak vissza vigye a szent gyűrűt. Öt nap újra virasztottak sírja mellett, s midőn másodszor felbonták az üreget, melyben feküdt, újra életre tért az uléma. Csak a gyűrű hiányzott ujjáról, mely az alatt tűnt el onnan, míg ő a sírban feküvék.
És azután még elélt Al Faraby húsz évig és két hónapig. (Áldassék az, a ki örökkön él!) Akkor halt meg és bizonyosan átment az Al Siráth hidján, mert vissza nem tére többet.
Azóta pedig sok száz esztendő lejárt. Avagy hány birodalom van a gyaúrok földén, mely meg ne bomlott volna az alatt? Azt csak azok tudnák megmondani, kiknek ily hasztalanságokra is van gondjuk.
Sztambulban nem volt harangszó mind ez ideig.
Az ulémák, a kalifák megőrzék jól a hagyományt, s nem engedték ez érczeket megszólalni fejük fölött.
Közeledik pedig az idők teljessége reánk.
Ime születik az omárok vánkosain egy padisah, a ki hasonló akar lenni a gyaúrok fejedelmeihez, ki velük enyeleg, hozzájok folyamodik, velük öltözködik, nyelvüket beszéli és elfordul atyái sírjától.
A padisah megengedé, hogy a hitetlenek építsenek tornyokat maguknak Sztambul városában és harangokat húzzanak fel azokba.
Hallgassátok, mit beszélnek e harangok!
– Romlik bomlik ozmán ország! hullong, ödöng rendje rangja. Hajdan félték, mostan szánják. Omár harcza bolond kaland. A múltak híre balga hang!… Bilim, balam!!…
A dzsinek elszabadultak!