(Siralmas történet egy levélben.)
Uram!
Háromszor kerestem az urat a lakásán, mindig azt mondták, hogy nincsen odahaza, többször nem mászok fel azon a hetvenöt lépcsőn, hanem itt hagyom ezt a levelet, olvassa el.
Én magam megyek haza holnap borjukat nevelni.
Nevemre bizonyosan fog ön emlékezni. Én vagyok az a Kis Endymion Száldobágyról, a ki egykor a Divatlapban X betű alatt, a Honderűben pedig a bakkecske jegy alatt azokat a közelismerést kivívott levelezéseket és báli tudósításokat irtam. Akkor nagyon jártak utána, hogy megtudják ki vagyok? most bevallom. Úgy sem veszek több tollat a kezembe! még fogpiszkáló formában sem…
… Van annak nyolcz esztendeje, hogy legelőször feljöttem Pestre. Hoztam magammal egy nagyszerű munkát. Egy szekérderékra menő hőskölteményt hexa- és pentaméterekben, ez volt a czime, hogy «Egy század»! Csak száz esztendőcske volt benne feldolgozva a magyar históriából. Kútforrásaim voltak: Fessler, a hármas kis tükör, és a mágusok története. Kilencz esztendeig dolgoztam rajta. Ennyi időt úgy hiszem elég koczkáztatni a halhatatlanságért. Valóságos hazárd játék.
Pestre felérvén, a mint kiléptem a Vörös ökörből, első dolgom volt szellemi áldozatomat, mielőtt azt a múzsák oltárára letenném, az irodalmi táltosok egyikének bemutatni. Nem azért, hogy megbirálja, hanem azért, hogy rekomendálja el valami kiadónak. Kikerestem a legszelídebbet, a legjámborabbat, ahoz vittem el. Először megörült, azt gondolta laptölteléket hozok. Jó is volna. Eltartott volna neki három esztendeig szakadatlanul. Magasabb czéljaim voltak. Megismertetém velök. Megigérte, hogy két nap alatt elolvassa művemet.
Már az nagy szeget ütött a fejembe. Ha azt mondta volna, hogy jőjjek vissza a jövő pesti vásárkor, vagy egy év mulva, vagy egy olympiád után, nem zavart volna meg; de két nap alatt el akarni olvasni azt, a mit én kilencz esztendő alatt irtam, még is keserű megbántás.
Két nehéz nap mulva megjelenek nála. Összeszedtem minden szerénységemet, hogy elbirjam viselni mindazon magasztalást, a mivel személyem el fog halmoztatni, úgy léptem hozzá.
A táltos karszékében ült, s nem kevés meglepetésemre szolgált, hogy asztalán kiterített munkám fölött oly nyugodt lélekkel pipázik, mintha hőseimnek valami szükségök volna a felfüstöltetésre, s nem csak hogy nyakamba nem borúl, de még meg sem illetődik, a hogy meglát.
Azt hittem, hogy nem ismert rám. Tán rövidet lát?
Én vagyok Kis Endymion.
– Tudom, felelte egykedvüen az egyfejű sárkány, s azzal pipáját kiverte a szegletbe. Önnek a munkáját áttekintettem.
Én jónak láttam fülig elpirulni.
– A versek nem érnek benne semmit.
Ha látott valaki maga mellett mennykövet leütni, az képzelheti, hogy mit éreztem e pillanatban! Hiszen egyéb sincs benne, mint vers! Arczom kérdezni látszott a statariális itélet indokait.
– Először azért, mert nem csak öt és hatlábuak vannak köztük, hanem pláne tarantulák és emlős állatok, nyolcz és négy lábakon járók.
– Hiszen, ha csak az a baj, felelém, segíthetek rajta, a melyiknek sok van, amputálom, a melyiké kevés, mankót kap.
– Másodszor, folytatá gyilkos hidegséggel a Minotaurus, mértéknek híre sincs benne, a versek döczögnek, mint a fakó szekér a fagyon, az ember nyelve bennereked a kátyuban, forspontot kell az olvasónak maga elé fogatni, hogy keresztül vontathassa magát rajta.
De már ez veszett állapot. Hát én már most mi tévő legyek? A Dunába ugorjam?
– Azzal ugyan ne boldogítsa az újdondászokat, hanem tudja mit? A hősköltemények úgy is kimentek már a divatból, dolgozza át ön e költeményt regénynek, úgy hamarább elcsúszik a sok között.
– Újra kilencz esztendő! sóhajték fenhangon.
– Soha se kell arra annyi idő. Irassa ön le újra, a sorokat egymás után, senki sem fog rájok ismerni, hogy valaha versek voltak. A kész liktáriumot szeldelje fel szakaszokra, adjon a szakaszoknak mottókat Bulwerből, Dumasból, Homérból, Békásiból s egyéb nevezetes külföldi írókból, s nevezze regénynek.
A tanács megtetszett. Megigértem, hogy szót fogadok s azzal takarodtam. A mint behúztam az ajtót, jól hallottam, hogy lármázott odabenn az a kannibal az inasára, hogy máskor be ne ereszszen senkit ennyi papirossal a hóna alatt.
Két hónap alatt újra volt írva az «Egy század», s jött velem a legelső könyvnyomtatóhoz, a kinek a firmáját megpillantottam az utczán.
Belépek hozzá, mutatom neki a nyalábot s mondom, hogy én vagyok az a Kis Endymion, a ki mind ezt kilencz esztendő alatt összeírta, volna-e kedve kinyomtatni?
Az ember nagyon galant lett e szóra, kért, hogy hagyjam ott délutánig, addig majd átnézi.
Szinte elsülyedtem. Ez pláne délutánig akarja az egészet átnézni!
No de csak azt akarta belőle megtudni, hogy hány ivet ad ki nyomtatásban? a szerződvényt ahoz alkalmazandó.
Tehát a munka belbecséről nem is kételkedett, miután nevemet hallá, s engemet reményemen felül talált azon nyilatkozata, hogy rögtön szerződést köt velem.
Generozus akartam lenni. Elmondám, hogy én alkudni nem szándékozom, a minő díjt szaband beleegyezem, munkámat nem akarom túl becsülni. Mire a szellemi petrefaktor még nyájasabb képet mutatott, s biztosított, hogy meg leszek vele elégedve.
Az nap nem ebédeltem örömömben,
Pontban, a mint a három órát ütötte az invalidus kaszárnyán, ott voltam a betűk feldmarsalánál, a legelégültebb, legvidámabb képet tolva be hozzá. Kezeit dörzsölve lépett elém a derék férfiú, megkinált egy szivarral, s előmutatta a már elkészített szerződvényt.
Alig mertem belepillantani.
Tán jó volna látatlanba aláirni? gondolám magamban.
– Méltóztassék elolvasni, szólt azonban Guttenberg pereputyja, ha tán valami kimaradt volna belőle.
Olvasni kezdém.
A munka 80 ivet teendett ki. Híztam.
Az ivenkénti díj 22 forint 45 krajczárra volt szabva pengő pénzben.
A világ keringett velem.
Ily jutalmaztatást legmerészebb képzeletemben sem tigértem magamnak. Össze akartam számitani magamban mennyire megy az 80 ivvel sokszorozva? A világért sem udtam kihozni. Annyit bizonyosan sejtettem, hogy azi, igen nagy somma lesz.
Tovább olvastam, ha vajjon nem találok-e még valam, új meglepetést számomra? Igen is találtam. Azt a 22 frt 45 krt. p. pénzben minden ivtől nem a könyvárus volt nekem fizetendő, hanem én ő neki a miért munkámat kinyomatja.
Én láttam Levassort, de nem látott Levassor engem arczomnak annyira el kelle változni e váratlan felfedezés alatt, hogy a könyvnyomtató azt kérdezte egyik faktorától, hogy hová lett az az úr, a ki az elébb itt állt?
Ha látott ön már valakit, a ki szilvórium helyett faolajat ivott, s ezt titkolni akarja, akkor lehet önnek valami fogalma arról, hogy milyen képekkel álltam én ott?
Szerencsémre teremtő géniusom kisegített a zavarból.
– Valamit akarok javítani munkámon, hebegém, mi előtt sajtó alá bocsájtanám, egy kicsinyt hazaviszem, majd azután megint visszahozom.
– A mint tetszik, mondá a főtipográfus, s elbocsátott szine elől.
Az nap nem vacsoráltam búbánatomban.
Az éjszaka nekem jó gondolatokat szokott hozni. Úgy lőn. Reggelre kialudtam a kudarczot, s a mint megvirradt, újult erővel indulék neki, szülöttének szellemem keresztapát találandó.
Sok járás-kelés után elcsíptem vele egy könyvárust. Megemeltetém vele munkámat, s kérdeztem, hogy mit ád érte?
Ő meg azt kérdezte tőlem, hogy «van-e politikai tendencziája?»
– Nincs, egy csepp sincs, biztosítám megnyugtató hangon. Csupa költészet, romantika és klasszicitás az egész.
– Úgy sajnálom, felele ő fancsali ábrázattal. Mai világban semminek sincs kelete, csak a politikának. A regényeket tavaly még vették, az idén már nem. Miért nem hozta ön akkor?
Ez az ember az ablakon dobja ki szerencséjét, gondolám magamban, s a nélkül, hogy egy szót vesztegetnék tovább, köpenyeg alá fogtam regényemet, s mentem egy másik könyvárus boltjába, ott nyomtam azt is. Elakart osonni a hátulsó ajtón, de megkaptam a kaputja szárnyát, be kellett várnia a rohamot.
– Mit ád az úr ennyi halhatatlanságért?
– Van e benne politika, kérem? firtatá a jó ember.
– A mennyi csak kell! állítám tele torokkal, politika, diplomatika, taktika, strategika, heraldika…
– Engedelmet kérek! kiáltá közbe szabódó képpel a szellemi négerkereskedő, úgy nem merek bele fogni, mai világban nagyon kétséges vállalat politikumokat kiadni, inkább, ha belletrisztikum lett volna, örömestebb vállalkozandottam.
Dühös valék! Kalap nélkül futottam ki az utczára, s avizáltam magamba az ördögöket, hogy mért nem jöttem elébb ide, s később amoda? Denique már megvolt, s én kereshettem, hogy melyik lámpásra akaszszam fel magamat?
Ekkor csillagzatom és unalmam elvezetett a színházba, ott a Londoni koldusokat adják, s bennem e körülmény azon gondolatot szüli, hogy ha ezt a drámát lehetett regényből csinálni, miért ne lehetne az én regényemet is szomorújátékká önteni?
Úgy lőn. Haza mentem. Bevásároltam egy hétre való eleséget és világítót, s addig ki sem jöttem a szobából, míg regényemet felvonásokká és jelenésekké nem gyúrtam. Dolgoztam mint egy igavonó állat. Ha az ánspániger lovak tudnák azt, mit dolgoztam én? hogy esnének térdre és adnának hálát, hogy ők csak szekérbe vannak fogva, nem a dicsőség talyigájába.
Drámám nagyszerű volt! Szeretném is azt az embert látni, a ki nyolczvan ives regényből tudna kisszerűt csinálni.
Volt benne szomorú is, víg is. Három külön esemény ment benne végig, nem számlálva az epizódokat, haltak benne rakásra az emberek, mégis maradt elég. Az első felvonásban annyian születtek, hogy mire a harmadik felvonásban az első generáczió kihalt, az utódok folytathatták tovább a negyediket és ötödiket.
Mikor beadtam drámámat a biráló választmánynak, oly szenzácziót költöttem csupa külső kinézése által, hogy két tag rögtön leköszönt, nem érezve magában elég kompetencziát annak megbirálására. A megmaradottak pedig azt kérték ki maguknak, hogy otthon olvassák el. Valának ők számszerint hárman.
Kettő csakugyan előbb utóbb elolvasá; mint reszketve tudám meg, az egyik elfogadta, a másik nem.
A harmadiktól függött életem, vagy halálom.
Hallja az úr, az a harmadik egy inkarnátus szellemfaló Poliphemus, a ki minden reggelire egy fiatal poétát eszik meg s szellemvért iszik bor helyett!!!
Hallott valaha a világ ily égre kiáltó istentelenséget!?
A mint megkapja munkámat átolvasás végett, elmegy hazulról, senkinek sem mondja, hová? Két hónapig el van Szegeden, onnan belódul Erdélybe, ott elcsavarog félesztendőt, onnan bebujtorogja fél Magyarországot, Gömörből lekerül Somogyba, Somogyból felkerül Biharba, s úgy jön csak haza tizenöt egész hónap mulva, mi alatt engem a kétségbeesés gutái kerülgetnek, nem tudva, hogy hová tette a munkámat?
A mint megsejtém, hogy itthon van, rajta rontok, megállok előtte, mint egy sírból fölkelt lélek s kérdezem tőle túlvilági hangon:
– Hova tette ön a munkámat?
– Micsoda munkáját? kérdi tőlem szörnyű hideg képpel.
Mintha volna nekem több munkám ennél? Drámámat: az «Egy századot!»
– Bizony nem tudom azt, viszonzá a szellemi ragadozó állat kegyetlen ábrázattal. Tavaly hurczolkodáskor meghagytam az inasomnak, hogy minden fölösleges iratomat égesse el, meglehet, hogy az is közötte volt.
És ezt csak olyan hangon mondta, mintha egy eltévedt malaczról van szó.
– Azonban megálljon, utána nézetek, talán megmaradt; s inasát behíva, felszólítá, hogy ha maradtak valahol írások, hozza elő.
– Maradtak, viszonza az inas. Maradt egy nyirkos nyaláb piros bőrbe kötve, a mit nem lehetett megégetni a belső nedvesség miatt.
– Az az enyim! kiálték fel magamon kívül, s összevissza csókoltam az inast, megyek érte magam!
– Megálljon a tens úr, majd én előhúzom! s képzelje most az úr, az én drámámat egy szénvonóval kelle előczibálni a sütőkemenczéből!
Ki akartam az embert hívni párbajra, de eszembe jutott, hogy ő a harmadik biráló, s e helyett igen alázatosan megkértem, hogy olvassa el már egyszer azt a munkát.
Megigérte, és igéretét kénytelen volt beváltani, mert az alatt mindennap a nyakára jártam, engem látott meg, mikor fölébredt, én belém ütötte az orrát, mikor szobájából kilépett, én kivántam kedves egészségére az ebédet, mikor a kanalát letette, még álmában is velem kellett neki vesződnie, elolvasta a munkámat, hogy hazajáró lelkétől megszabaduljon.
Végre tehát egy napon a választmányi jegyző kézbesíté munkámat, melynek táblájára ez vala írva:
«Némi módosítások mellett elfogadtatik.»
Idvezültem! E perczben én voltam a legboldogabb ember az egész kontinensen.
– S mik legyenek ama némi módosítások? kérdezém boldogságom hírnökétől.
– Azt **y úr fogja önnek elmondani.
Ugyanazon irodalmi Dsingiszkán, a ki tizenöt hónapig tartotta a kemenczében a darabomat. No de megbocsátám neki, mert elfogadására szavazott, s siettem hozzá a «némi módosításokat» megérteni.
Csekélység volt az egész.
Csak az egyik férfi szerelmesből kellett asszonyt csinálnom, s két testvért úgy módosítanom, hogy utoljára férj és feleség válhasson belőlük, a harmadik felvonást az első és a második közé illesztenem, az ötödiket végképen elhagynom, e helyett az elejére egy előjátékot készítenem.
Továbbá egy gazembert kelle becsületes emberré javítanom, egy boszorkány ártatlanságát kiderítenem, egy megholt anyát új életre hoznom, a monológokból dialogokat csinálnom, az előforduló gyilkosságokat még nagyobb gyilkossággal motiválnom. A fő intrikussal a primadonnának össze kellett házasodni, az első szerelmesnek pedig, a helyett, hogy megházasodik, megkellett őrülni, s úgy mondani el azt, a mit én különben mint okos embernek adtam a szájába.
Uram! Ez gyilkos munka volt. Inkább három új darabot írtam volna. No de elkészítém ezt is. Megviselt csunyául, mondhatom.
Azt hivém, hogy most már tehát átestem a nagyján, most már czélnál vagyunk.
Tehát semmi sincsen hátra, mint a szerepeket kiosztani, és azután betanulni, és előadni a darabot.
A kiosztás felségesen sikerült, minden személynek első szerep jutott, az utolsó dárdahordozónak sem maradt kisebb szerepe négy árkusnál. Még így sem voltak elegen. Az orkestrumban az egyik brúgós, meg az egyik klarinétos tud magyarúl, azokat is a játszó személyzet közé kivántam igtattatni, sőt az egyik kortinahúzónak is, hogy ne heverjen hiába, juttattam egy monológot, a mit a zsinórpadláson kellett elszavalnia láthatlan szellem képében.
Ez a nagyszerűség volt megölő betűm. Hallja csak tovább uram. Várok egy hétig, egy hónapig, ez alatt kiki megtanulhatta már a szerepét, akkor kérdeztem, hogy mikor adják már a darabomat?
– Most nem lehet, – lőn a válasz, – mert az első hős elutazott vendégszerepekre: nem jön meg hat hétig.
Kegyetlen fátum.
Elmulik a hat hét. Ott lestem az első hőst a gyorskocsinál, megragadtam a bundagallérját, vittem egyenesen a szinházhoz:
– Itt van uraim. Elfogtam, kezeim között van! mikor adjuk a darabomat?
– Hja, biz azt megint nem adhatjuk hat hétig, mert az első szerelmesnő szabadsággal fürdeni ment Füredre.
– Oh bárcsak kiszáradna az egész Balaton! hogy ne fürödhetne benne, jönne vissza! A Hölgyfutárból egy héttel előbb megtudtam, hogy már jön vissza.
– Rajta, rajta uraim. Siessünk! Mindjárt itt lesz. Adjuk azt a darabot!
– Megint lehetetlen, mert az első hősné szabadsággal a zöldbe utazott.
– Zöldebb leszek én a leveli-békánál, csak jőjjön vissza és adjuk azt a darabot!
Denique nem lehet rajta változtatni.
Uram! ez így ment tíz hónapig: hol az előjáték, hol az utójáték személyei voltak utazóban, egyik berekedt, másik megbetegedett, minden elutazó művész után én sirtam el az elválás keserveit, minden beteg művésznőért én imádkoztam legbuzgóbban.
Végre, úgy november táján, együtt voltak valamennyien: ott nyomtam őket. Meg ne mozduljon, a kinek az élete kedves! Innen ugyan ki nem szabadul addig senki, a míg a darabomat elő nem adjuk.
Megijedtek tőlem. Látták, hogy nem tréfálok, kitüzték a darabomat valamelyik péntekre. Azt mondták, hogy az drámai nap.
Legalább tehát megállapodtunk egyszer.
Van a szinháznál egy jó öreg úr, a ki rendesen igen szivesen bánik a fiatal drámaírókkal; az karon fogott és szép nyájasan megszólíta.
– Ugyan édes Kis Endymion úr, nem találja kegyed, hogy ez a dráma egy kicsinyt – hosszaska?
– De tudom. Az az egyik érdeme.
– Nem gondolja kegyed, hogy jó lenne egy kissé megrövidíteni?
– Hogyan megrövidíteni? nem értem.
– Lehetne például egyes jeleneteket kihagyni belőle.
– Egyes jeleneteket! De uram, nem azért vannak azok megírva, hogy ki legyenek hagyva. Semmit, semmit sem engedek, egy árva betüt sem.
– Így még is igen hosszu lesz. Eltart holnap reggelig.
– Hadd tartson. Ha sok a közönségnek, fizessen dupla belépti díjt, ha sok egy napra, adják két nap, de ki nem hagyok belőle semmit!
Komolyan megharagudtam. Ezek az urak bizonyosan restelik a tanulást, azért akarnak rábeszélni, hogy egész jeleneteket hagyjak ki darabomból, miért ne egész felvonásokat?
Másnap olvasó próba volt. Felmentem. Ott voltam.
Én abban a képzeletben éltem, hogy a próbán minden ember úgy fogja a szerepét szavalni, a hogy én szoktam azt, mikor mások előtt felolvasom, s nagy meglepetésemre szolgált, hogy a mint a szereplők körül ültek az olvasó teremben, nem is szinpadon, egyszer csak azt mondták: csendesség! s azzal csak kezébe vette minden ember a szerepét, s elkezdett olyan lassan beszélgetni belőle, mintha abban valami titok volna irva.
– Nem hallom! Semmit se hallok. Ahá! ott egy asszonyság most kezd beszélni; oda tartom a fülemet: «tegnap a szakácsné mind összeégette a lúdmájat.» Ez nem az én drámám. Amott látok most egy ihletett arczot, keblére tapint, hallgatom: hogy szaval? «utczu teringette otthon feledtem a szobakulcsot!» ez sem az én drámám! Az első hős és a főintrikus a szerepekkel kezeikben erősen gesztikulálnak, ott foly az én dialogom. Az ám. Arról beszéltek, hogy honnan lehet legjobban meglátni a napfogyatkozást: a Svábhegyről-e, vagy a Rákosról?
Ki játszsza hát itt az én darabomat?!
Ráakadtam végre a gombolyag szálára. Árpád beszélt. Belenézek a szerepébe, hogy fordíthat olyan sebesen? s látok benne keresztül-kasul a sorokon végig mindenféle huzásokat.
– Nini, uram! Mik ezek az izék itten?
– Ezek? Ezek itt ni? Ezek – meghúzások.
– Meghúzások, meghúzások! Tudom, hogy meghúzások; de hát mire valók ezek a meghúzások?
– Ezek a súgóért vannak, hogy ott ne súgjon.
Most még kevesebbet tudtam, mint azelőtt.
Nézzem a többi szerepeket, azok is tele vannak ilyen «meghúzásokkal.»
Kínos sejtelmektől gyötörve félre húzom Árpád személyesítőjét, s kérdezem tőle: «talán bizony, a mik itt ki vannak huzva, azokat a szinpadon el sem akarják mondani?»
– Csendesen uram, – súgá ő fülembe: – meg mondom önnek a dolog titkát, de ne közölje senkivel; mert mindkettőnket bajba keverhet. Ezek a czenzura miatt vannak kihúzva; ha ezek benne maradnának, önnek a darabja nem lenne megengedve… Csitt… Hallgatás…
Le voltam ütve, mint egy tulok. Látnom kellett, mint ontattak halomra legszebb frázisaim: a költészet virágai kaszával vágattak rendre! Tíz sor közül megöletett kilencz; kérdésre nem jött felelet; a hét vezér közül egy, a kinek Árpád trónfoglaló beszédére három íves válaszfeliratot kellett elmondani, az egészből annyit hagyott meg, hogy «ühüm,» s a primadonna legszebb monologja azon kezdődött, hogy «egyébiránt» s végződött e szóval «pedig».
Így azután könnyü volt a próbának reggeli nyolcz órától délutáni egyig bevégződni.
Meg vagyok ölve; szét vagyok tépve; sütve, főzve, tráncsirozva! de azért nem tesz semmit; Sybilla könyveiből is elveszett hat, a megmaradt három még is furorét csinált. Megálljatok drámaírók!
Hogy a szinháznál elakarnak nyomni, azt igen természetesnek találtam. A szinész mind drámát ír, a szinésznő mind drámát fordít, tehát irigykednek rám; de a közönség majd annál nagyobb elégtételt fog szolgáltatni.
Ragadni fogják a zártszékeket, páholyokat; egy páholyt előre le is foglaltam magamnak. Az utczaszegleteken csoportosulni fog a nép, hogy a szinlapot olvashassa; a karzattól le a páholyig mindenki magán kívül lesz ragadtatva. Ki fognak híni nyilt jelenet közben; minden felvonás után hatszor. Én elbuvok a páholy odvában, és nem akarok kimenni. Azonban még is fehér keztyüt és fénymáztopánt tartok kéznél. Mikor már a szinházat összedöntéssel fenyegeti a népkegy, az ügyelők rohannak fel hozzám, hogy menjek le, mutassam meg magamat. Az ügyelőknek nem megyek. Ekkor rohan a titkár s kér mindenre a mi szent, hogy jelenjek meg a szinpadon. Én annak is ellenállok. Végre jön az igazgató maga, s felszólit a kaszinópáholy nevében, hogy jelenjek meg. No már erre nem lehet többé tagadó választ adni. Le engedem magamat hurczoltatni; kilökettetem a szinpadra. A koszorueső lesujt lábaimról, hölgyek leragadják kebleikről a bokrétákat, s úgy hajigálják reám. Magam sem tudom, hogy fogom át élni ezt a perczet megőrülés nélkül?
Csak egy nap volt még hátra. A lapok már hirdették előre darabomat. Egész nap az utczán csatangoltam. Azt hittem, minden ember azért néz rám, mert ismer. Azt hittem, hogy elől-hátul mutogatnak rám, a hölgyek kihajolnak hintaikból, a kávéházakból kiszaladnak az utczára, és mondogatják egymásnak:
– Itt megy az, a kinek a darabját adják holnap a szinházban.
– Miféle darabot?
– Az Egy századot!
– Hah, az Egy századot!
Ki ne hallotta volna hirét az Egy századnak?
Késő estig lótottam-futottam az utczán, mint egy eszeveszett.
Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy mit fogok kapni darabomból? Ejh! Aljas haszonvágy ne fertőztesse tiszta ábrándjaimat. Az összeg mindenesetre nagy lesz: feléből alapítványt csinálok fiatal drámaírók felsegélésére, másik feléből jutalmakat tüzök ki derék csizmadia mesterek számára, kik évenként tartoznak egy-egy ifju drámaszerzőt annyi csizmával ellátni, a mennyit az a darabja után való lótás-futásban elszakgathat. A többit jó barátokkal elköltjük.
Este felé úgy vettem észre, hogy elvagyok fáradva és megéheztem. Egész nap az izgatottság, a lelkesülés nem engedte e prózai eszméket észrevennem.
Betértem egy vendéglőbe, s ott egy szögletben letelepedtem. Hozattam magamnak valamit enni és inni. Mit? Azt maig sem tudom; ez nem is tartozik ránk, csak a pinczérre.
A szomszéd asztalnál egy csoport fiatal ember ült; vacsora vége felé lehettek már és nagyon jó kedvük volt, valami mulatságos tárgyról beszéltek és fölségesen kaczagtak rajta.
Hallgattam is én arra, a mit ők beszélnek; volt is nekem arra gondom! Hanem egyszerre még is megüté a füleimet ez a kérdés:
– De hát honnan ismeritek ti ezt a darabot, a mit holnap adnak? Ezt egy doktorképü ember kérdezte.
– Én egyik hét vezértől hallottam róla beszéltetni, a ki játszik benne, – felelt egy vörösorru ifju, a ki körül volt rakva félmeszelyes batteriákkal.
– Én meg a próbán voltam benn az orkestrumban. Mondá egy szokatlanul borzas ifju.
– Én meg a kéziratot olvastam a leirónál; mondá egy harmadik, kinek olyan barátságosan állt a haja, mint a babukának.
Ohó! Ezek az én darabomról beszélnek.
– Hát igazán olyan pompás mulatság lesz ez holnap? kérdé a legfeljül tisztelt egyéniség.
– Fölséges, barátom. El ne maradj belőle, mert olyan «századot» egy ezredév alatt sem szippanthatsz.
– Minden ősöd és ivadékod nem kaczagott és fog kaczagni annyit, mint te holnap estétől reggelig.
– Csak nem tart el addig?
– De köszönd meg, ha akkorra eltudják igazítani, hogy ki kinek a fia? annyi elvesztett, és megkerült gyerek jön össze benne, hogy utoljára maguk a tisztes anyák sincsenek biztosítva felőle, hogy nem ők a fiaiknak a leányai.
– Ez mind semmi, hanem a nyelv remek; – szólt a babuka fejü, – ihol feljegyeztem belőle egy frázist; – s előhuzott egy kis papirosszeletet zsebéből és olvasá: «Takard el vén fogatlan idő rongyos kötényeddel jövendő lábaidnak piszkos sarújait, hogy az emberiség törpe gyg szai ne számlálhassák meg rajta azon sárfoltokat, miket idegen nemzetek vérével kevert honi földnek iszap tengere fecskende reájok.»
Tányér rengető hahota fogadta e gyöngyét darabomnak.
– Van e több is ilyen? – kérdé egy laikus, olyan nagyon kaczagva, hogy a torkában meglehetett látni, mit eszik?
– Így megy végtől végig! – biztosítá az elébbi.
– Annál gyönyörübbek az egyes jelenetek, – szólt bele a piros orru Minosz; mikor – Árpád apánk úgy üti főbe Svatoplukot a tajtékpipájával, hogy rögtön szörnyet hal bele.
– De ez még nem elég költői igazságtétel Svatoplukra nézve, – toldá a másik. – Ármány valamivel megpiszkálja a fülét, mire magához tér, s övét leoldva annál fogva felakasztja magát az Ullman páholy melletti csillárra.
Mennydörgő kaczaj!
– De legislegszebb az a gondolat benne, szólt a borzas szőke Aeacus, – mikor a hős tikkadtan elárvul a pusztában; oda jön a kedvese, de nincsen egy pohár víz, hogy megitathatná; mit cselekedjék? nemes önfeláldozásra jön gondolatja: elkezd sirni s tele sirja a hős sisakját, azzal itatja meg. Ez nagyszerü gondolat!
Az emberek kirugdalták a székeket maguk alól, úgy kaczagtak, csak én sápadtam; az üres kanalat az üres tányértól a számig hordtam abban a képzeletben, hogy tojásos levest eszem, a mi pedig mellettem állt egy csészében.
Ekkor egy fekete szakállu úri ember szólalt meg az asztalnál, a kinek igen komoly képe volt:
– Ejnye de szeretném azt a fiatal embert ismerni; mindjárt neki adnám felváltani a két millió forintos bankjegyemet, a melyiket még sehol sem tudtam másutt felváltatni.
– No iszen megláthatod majd holnap; kihijuk minden felvonás után! tapsolni fogunk neki, hogy reng bele a szinház.
– De már oda még a hitelezőimet is elviszem, – mondá rá a fekete ember, – s betudom nekik ezt a századot ezer forintba.
A vidám társaság aztán felkerekedett, elment; még odakinn is úgy rá-rákezdték a kaczagást, hogy én meg nem foghatom, hogy nem szakadt meg bennök valami.
Csengettem!
«Pinczér! ember! merre vagy? fizetni akarok!»
Rohant a pinczér.
– Mit tetszett enni?
– Tudom is én, hogy mit ettem? Kicsiny híja, hogy embert nem ettem. Mondj, határozz egy összeget, a mit fizessek; aztán eressz: hadd szaladjak.
Oda dobtam neki valami bankjegyet. Azt mondta, hogy vissza ád belőle; keresztül is löktem egy széken: az tudom többet soha se kérdi senkitől, hogy mit adjon vissza?
Nyargaltam egyenesen a szinházi titkár szállására. A kapu be volt zárva: csengettem, míg a csengetyühuzó a kezemben maradt; a kapussal összeverekedtem, ő hátba vágott, én pofon ütöttem, félfrakkom a kezében maradt, a másik felével futottam fel a lépcsőkön; betörtem a titkár szobájába.
A jó ember már aludt; azt gondolta, én vagyok Sobri a Két pisztolyból; arra kért, hogy csak az életének kegyelmezzek, ott a tárczája az asztalon, vigyem el azt: úgy sincs benne semmi.
– Nem kell nekem az úrnak sem élete, sem tárczája; a magam életét és tárczáját is mindjárt itt hagyom; hanem feleljen, parancsoljon: mit kell fizetnem, minő kárpótlást adnom, hogy darabom ne kerüljön a szinpadra?
A derék ember komolyan azt hitte, hogy most álmodik, s szépen befordult a fal felé, és elkezdett horkolni.
– De nem álom ez uram, a mit most hall! szólék, kirángatva feje alul a vánkost. Hanem nekem adják vissza a darabomat, mert én azt megégetem rögtön.
A jó ember megtapogatott, látta, hogy nem vagyok tünemény, nem vagyok kisértet, nem is kopogó szellem.
– De mikor már be van tanulva a darab.
– Szóljon ön, mit fizessek fájdalomdíjt azoknak, a kik szerepeiket hiába betanulták? mibe kerültek a kősziklák, a miket festettek a darabhoz? fizetek, mindent fizetek, most kapom az árendát; kárpótolok mindent!
A derék férfiu megszánt: azt mondá, hogy fájdalomdíjt drámaszerzők a szinészek megkinoztatásaért még ez ideig fizetni nem szoktak, a kősziklák sem vesznek kárba, majd ír hozzájuk valaki más darabot. A művemet elvihetem tőle mindjárt térítvény mellett, majd kihirdetik, hogy elháríthatlan akadályok miatt elmaradt. Hanem már most hagyjam aludni.
Kezet csókoltam neki és könnyebbült szivvel ragadtam hónam alá a megmentett darabot. Mindenkinek kezet csókoltam a háznál, még a szolgálónak is, a ki levilágított a lépcsőn. Annak ugyan okosabb lett volna egy huszast adnom, de az későn jutott eszembe.
Csak az utczán mertem lélekzetet venni.
Kezemben vagy tehát! Nem fogtok holnap kaczagni rajta! nem hijátok ki a szerzőjét! Elégetem. Nem égetem el. Meggyulladna tőle a város; ki fizetné meg a kárt? Követ kötök rá s a vízbe dobom. Bele a Dunába, úgy lesz.
Rohantam ki a Dunapartra: gyönyörű holdvilágos este volt, a hold végig sugárzott a rezgő hullámokon. Egészen olyan éjszaka, a milyen kivántatik arra, hogy egy századot a vízbe fojtson tulajdon édes atyja.
Valami követ kerestem, melyet rá kössek.
Egyszer csak valaki meg fogja a karomat; s a mint föltekintek, egy magas nyájas arczu férfiut látok magam előtt, ki édes szelid hangon megszólít.
– Fiatal ember, mit mível ön itt?
– Sétálok, – felelém neki gorombán.
– Szereti ön a holdsugáros éjeket? kérdezé tovább, ugyanazon fiszharmonika hangon.
– Szeretem hát.
– De miért nem bámulja ön akkor a hold ezüst csónakát az ég azurjában, miért inkább a szőke Duna rezgő tükrében?
Megzavarodtam.
– Ifju ember! ifju ember! ön valami öngyilkolási merényleten töri a fejét.
– Bizony olyas valamivel vagyok.
– Ne tegye azt.
– Hiszen nem is teszem, csak ezt a csomagot akarom a vízbe dobni.
– Miféle csomag az?
– Ez egy szerencsétlen életunott dráma, mely meg van érve a halálra.
– Dráma? Mi czíme?
– Egy század.
– Hogyan? Egy század? És ön annak a szerzője! Ez a gondviselés műve, hogy én most itt önnel találkozom! Ifju ember, önnek azt a drámát vízbe fojtani nem szabad.
– Hát mit tegyek? Azt várjam, míg ez fojt engem a vízbe?
– Csináljon belőle novellát.
– Csinál biz a haragos vihar! Kinek, minek? ki adná ki?
A szelid férfiu, mint egy szabadító génius, tevé vállamra kezét.
– Én uram. Én egyik legtekintélyesebb divatlap szerkesztője vagyok. Nem szükség önnek magának újra fáradni műve átalakításával; nekem vannak segéd-szerkesztőim, ügyes fiatal emberek, a kik értenek a kivonatok készítéséhez, nyujtsa át. Én önt illendően fogom díjazni érte.
Ez meglepett. Ez volt az első ember, a ki előttem díjazásról beszélt.
Rögtön megfordultam, karöltve elkisértem a rendkívüli férfiut szállásáig, a kapuban letettem a munkámat, hogy csináljon vele, a mit akar.
Ott még egyszer megszorítá kezemet, s ihlet és malasztteljes arczczal mondá:
– E napom nincsen elveszve, mert két reményteljes ifju életet mentettem meg az öngyilkolástól.
Megvártam azután, hogy lesz novella az én drámámból, nálam nélkül? Az a gyönyörűségem volt, hogy mikor megjelent, magam is alig ismertem rá. Legjobban gyönyörködtettek benne a sajtóhibák; azok remekek voltak. Egyet örök emlékül feljegyeztem magamnak; e helyett: «földerült a nap is néma bűbájában;» ez volt tipografiázva: «földreült Arad is német gubájában.»
Denique a novellává deválvált quondam hősköltemény, çidevant regény, és boldog emlékű dráma eltartott négy hétig, akkor azt írták alá, hogy vége. Én bizony magam sem értettem belőle semmit.
Vége levén, megjelenék az én nyájas pártfogómnál az igért honoráriumért.
Megszorítá kezemet, megcsókolt, leültetett; biztosított, hogy rám még roppant fényes pálya várakozik, s szorgalmas fáradozás után én is vihetem annyira, mint legnagyobb regényíróink, a kiknek mindegyiknek van külön egy téli, egy nyári kaputjuk, s ebéddel vacsorával élnek mindennap.
Azzal azután kivett a tárczájából egy szépen összehajtogatott finom ropogós papiru előfizetési ívet, kezembe nyomta, megáldott, és teljhatalmulag megbízott vele, hogy gyüjthetek a lapjára prenumeránsokat.
Én pedig ezennel kivánok szerencsés jojczakát az úrnak; holnap megyek haza borjúkat nevelni, addig is maradok
soha nem látandó alázatos szolgája
Kis Endymion.