Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, a mit ha regényben olvasnánk, azt mondanánk rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószinű.
Azt is megkérdenők tőle, elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás?
Pedig a sors a legnagyobb regényiró!
Most egy esztendeje épen: István király napján egy kis vidám baráti kör gyült ösze nálam széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt; irók és szinészek.
Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jó kedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a szinpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné.
Férjét mindenki, a ki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derüben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, – arczának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, – elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.
Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikéba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke; alakjára nézve valóságos kis Hegedűs; apjának zömök miniatur képe, gyémánt kiadásban; ez épen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt, mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, a hova gyermekét magával nem vihette. Kedvencz neve ez volt előtte «a kis kuntyorka».
A késő est oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb.
A szép, a kedves fiatal asszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap mulva meghalt; meghalt menthetlenül, mint a kit valami láthatlan átok fogott meg; ki koporsójánál legforróbb könyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes percz hevélye újra visszadönté őt romboló bajába, néhány óra mulva segíthetlenül látta őt felbomlani.
A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta; igérte, hogy nemsokára érte fog jönni. Tömérdek nép kisérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig minden nap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda.
Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni.
Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:
– Nincs-e itt a feleségem?
Válaszolnak rá, hogy nincs.
– Hm, különös; pedig nekem azt igérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.
Nőm ekkor szivesen unszolá, hogy üljön le és ebédeljen velünk.
– Oh, mit gondolnak? felelé ő. Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.
És valóban, már akkor három nap óta nem evett semmit.
Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra mulva már ide át volt a kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett, és sirt egész késő holdvilág feljöttéig, és égreemelt ujakkal esküdött neki valamit; de azt senki sem hallotta, hogy mit?
És valóban nem evett azóta; hanem annál inkább ivott: ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat ellen, ivott az álmok ellen; ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt; ez tartá fenn, ez ölte meg.
Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már; tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei; elkezdett ordítani, sírni olyan hangokon, a mikben nem volt semmi emberi.
Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe, este megint a szinházban teljesíteni hivatását, s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett őt találni.
Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedélylyel, gazdag költői érrel; három hó mulva neje halála után találkoztam vele a szinház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel; lopva akart előlem elosonni, én útját álltam, s egyenesen rátámadék.
– Barátom, a mit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.
– Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet? kérdé tőlem tompa hangon, mintha feltenné rólam, hogy előttem ez még titok.
– Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is, mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.
– Igaz, igaz; hebegé ő egyszerre felvillanó szemekkel, s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté; vesztettünk mi már nagyobbat is.
– Nem szabad a férfinak elhagyni magát; nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!
– De mikor olyan sokat vesztettem, sóhajtá ő, s ismét visszaesett elébbi mélaságába.
Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két muzsa ihlete emelt költővé és művészszé.
– Miért nem menekül ön iróasztalához? A muzsák legjobb védelmezők a kisértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a «Róma leánya» volt, ez lelkét be fogja tölteni; higyje el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.
E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá, s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni; mondá, hogy vannak igen szép tárgyai; azokat elmondja nekem.
Ekkor beszéltem vele utoljára.
Már a költői géniusnak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással, mint hogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát; nem sokára szinházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie, mint a temetőbe.
Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jönni. Úgy sietett odajutni, hogy végkép ott maradhasson.
Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.
– Jó helyre vezet, felelé ő.
Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?
– Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Linával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a kis kuntyorka is ott lesz.
Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, a ki részeg, poéta és komédiás egy személyben.
Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, a ki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy czélt ért.
A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szivü orvosuk, doktor Bókai és neje fogadták gyermekül, s a kik ismerik a férjet és nőt, az mondák rá: boldog gyermek! milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is!
De már ez mind hiában volt. Hiában apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jóllét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv! Máskép végeztek felőle azok «odalenn».
Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel; ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.
Nemsokára ő is megbetegedett.
Gyámatyja, ki mint a «szegénygyermek-kórház» főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közül: épen annál, kit úgy szeretett, mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát; mást határoztak felőle «odalenn».
Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arczképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: «Ne fessenek le engem: nem akarok én még meghalni.»
Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra?
Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:
– Anyám, engemet hívnak; de én nem akarok elmenni nagyon hívnak. Ne ereszszenek el.
Pedig mégis el kelletett neki mennie oda, a hova hívták.
Pár hétre atyja temetése után a gyermeket is eltemették.
Apja és anya sírjaik között volt még egy kis hely, a hová egy olyan kis koporsó elférhetett; oda ástak neki sírt a kettő közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől.
És a mint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, a mint megmozdult fölötte a búcsúima hangja, ime egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstól együtt odaborult anyja keblére.
Most ott pihennek mind hárman.
És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kaczaját összevegyülni.