A képviselőház elhíresztelt első «felirat-határozat» indítványi ülése május 8-ikára volt kitűzve.
Baljóslatú nap! Széchenyi halálnapjának 13-ik havifordulója.
Nekünk azonban annyi gyásznapunk van, hogy a végzetes napokban nem lehet válogatnunk. Az ülés, melynek fénypontját Deák Ferencz korszakot alkotó nyilatkozványa képezendé, tíz órára volt kitűzve, s daczára annak, hogy a múzeum udvarára sem lehetett jegy nélkül bejutni, a karzatok már kilencz órakor túltömve voltak a pesti közönség szinével, s a vidékről e napra fölsereglett ünnepélyes alakokkal. A hírlapírók karzatai is telve, s a tanácskozási terem szárnyai a felső-tábla tagjai által elfoglalva.
Azt is mindenki tudta már, hogy a remek beszédre, mit Deák Ferencz tart, Teleki László fog viszonzást mondani, s a viszonzásból tudandja meg az egész világ, hogy a magyar nemzetben a hazaszeretet, az alkotmány tisztelete és a bátor jogvédelem kérdésében csak egy vélemény van.
Sarkpontja leendett e nap a történetnek!
Kilencz óra után a már gyülekező képviselők, négyszem közt sugdosva, egy titkot kezdtek egymásnak elmondani; de a mi annyira borzasztó, annyira hihetetlen, annyira leverő volt, hogy mindegyik azt felelte rá: «ah nem igaz ez, ne is híreszteljük.»
A rémhír azonban egyre terjedt, mindig csüggedtebb arczok jöttek be az ajtón, az újon érkezőket csoportok fogták körül; elszörnyedés az arczokon, sietséges járás-kelés idelenn, fenn a női karzatokon, hol a rémület okát nem tudhatták, zilált aggodalom, nyugtalan kérdezősködések, a mikre utóbb egy halk felelet hangzott:
«Teleki László agyonlőve!»
Utána azonban rögtön: «e hír nem bizonyos, nem lehet elhinni.»
Néhány percz múlva érkezett az elnök.
A ki arczára tekintett, az már bizonyos lehetett a baleset felől. Soha ily sápadtnak nem látta senki ez arczot. Vele jött Nyáry, s szemei tele könynyel. Sok nagy veszély órájában láttam ezt a vasembert, de azt a könyet nem láttam még szemében soha.
Olyan néma csend lett, mint egy igazi sírboltban.
E csend alatt az elnököt nézte mindenki, a mint lecsüggesztett fővel járt sokáig fel s alá emelvénye egy ölnyi terén, mintha a mindig kész szónok eszméit nem tudná rendbeszedni most. Végre megszólalt; szerencsétlennek mondá magát, hogy ismét gyászhírt kell jelentenie: az a kit szerettünk, a kit tisztelénk, a kire vártunk: – Teleki László meghalálozott. – Az elszörnyedés rémhangja zúgott fel a teremben. A karzatok csak sokára csendesültek el.
A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyászórában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, nem állhatták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint testvért vesztett testvér, és azt szívszakadás volt látni.
A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt, az ne szégyelje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.
Ez még a mi gyászhírekhez szoktatott szíveinknek is nehéz.
Nem ma, csak hetek, csak hónapok múlva fogunk arról beszélhetni, milyen gyászóra volt ez május 8-dikának reggelén. A ki megérte, soha el nem felejti ezt.
Sokat lehet erről gondolni, beszélni keveset.
Mutatja a közgyászt a lengő fekete lobogókon kívül, mikkel minden utcza telve, a nép arcza, melyről minden mosoly letörülve látszik, úgy hogy midőn egy vidám arczczal találkozunk az utczán, megbotránkozunk benne, s azt mondjuk: jövevény ez, a ki még nem tudja, mi történt?
Sehol mulatság, zeneszó, játék; a színházak zárva, világítatlan, a kávéházakban a tekeasztalok letakarva; az utczák tömve csendes, szomorú néppel.
Délután képviselői tanácskozmány volt, ott megtudók, hogy az üdvezült már régen készült e szomorú útra; tegnap sorba járta ismerőseit, s többektől elbúcsúzott; némelyiknek csak azt mondá: útra megy, másnak azt hogy «örökre». Egy képviselőtársa leányához így szólt: «Nézze meg jól, milyen volt Teleki László, mert nem látja többet». – Azt mondják, hogy nagyon sokat szenvedett. Legnagyobb terhe volt életének egy «adott szó», mely ellen szíve küzdött, de melyet becsülete megőrizni parancsolt. Asztalán volt még beszédének vázlata, melyet az nap kellett tartania a képviselőházban.
Író-asztala és ágya között találták a földön hanyatt fekve, jobb kezének hüvelykujja derékszíjjába akasztva, balkeze átlőtt szívére nyomva, a kilőtt pisztoly lábainál, a másik pisztoly asztalán töltetlenűl, a félig ürített theacsésze mellett. Az egész háznál senki sem hallotta a lövés hangját.
Azt mondják, hogy balkézzel lőtte meg magát.
Miért épen ma? miért a legnehezebb napok kezdetén?
Ki hatolhat a holt szivek titkaiba?
A tanácskozmány elhatározá, hogy azt a helyet a képviselők padján, a melyen Teleki László ült, az országgyülés tartása alatt üresen fogja hagyni.
De mi annál inkább fogjuk őt ott ülve látni, s honszeretettől ragyogó orczáját az üres széken is föl fogjuk keresni, s nehéz pillanatokban dicső szellemének, a ki ott köztünk ül, tanácsát kikérjük!
Áldásunk te rajtad! – áldásod mi rajtunk!