(1871. április 21-én.)
Nyáry Pál meghalt. Meghalt mint öngyilkos. Anyagi bajok miatt.
Minden lélektani tanulmányom semmivé lenni érzem e tény előtt.
Én ismertem, én bámultam, én szerettem Nyáryt kora ifjuságomtól kezdve.
Mint Nyáry, rokonom; mint férfi, elvbarátom; mint politikus, vezetőm; mint jellem, ideálom volt. Erre a csapásra nem voltam tőle készen.
Ismertem őt, mint birót, megvesztegethetlennek, kinek a maga helyzetében csak szemet kellett volna hunynia, mint teszik számtalan mások, a kik előtt fedetlen fővel jár a közvélemény, hogy vagyonát megtízszerezze; büszkén utasított el magától minden nem hivott szerencsét.
Ismertem őt, mint államférfit, ki millióit kezelte az államvagyonnak, s diadalból és hajótörésből puszta kézzel, tiszta szívvel került elő.
Ismertem őt, mint martyrját a nemzet és világszabadságnak, ki hideg vérrel veté oda vagyonát, szabadságát, életét a diadalmas absolutizmusnak, s hosszú évek során át türelmesen, férfiasan viselé a börtön és inség minden kínzásait.
Ismertem őt, mint magán embert, ki nevetve fogadta a sors csapásait, ki oszlopa volt a csüggedőknek, ki tudott nélkülözni mindent, kinek nem volt semmi mulatsága, egyedül a szellemdús társalgás; ki nem keresett semmi gyönyört, egyedül a tudományt; ki daczol a sorssal, kiről azt irám egykor: «ime egy férfi, a kit kiválasztott a balsors, hogy kipróbálja rajta minden erejét.»
És ennek kellett, és így kellett összetörnie!
A 49-iki gyásznapok alatt sokat beszéltünk együtt a meghalásról; akkor azt mondta Nyáry: «hidd el, minden ember addig él, a meddig szüksége van rá a sorsnak!»
Tehát az olyan emberekre, mint Nyáry, nincs többé szüksége a sorsnak?
Olyan adminisztrativ tehetség, oly helytálló ész a legválságosabb időkben, oly nyugodt vezetői áttekintés, mint az övé volt, ritkaság hazánkban. Ismereteinek minden oldalú gazdagságában oly hatalmas állása volt a politikai életben, mint egy hirhedett gyógytanárnak, ki nem csak elég ismerettel bír, de minden változékony esetre a segélyt is fel tudja találni rögtön; vas szorgalma, lángoló buzgósága a közügyekben példabeszéddé vált; államférfiúi magas állását még azok is tisztelék, kik vele szemközt álltak.
És ő mindezt a sok kincset összetépte önkezeivel s a sors lábaihoz veté.
Bírálni e lesújtó tettet nincsen erőm; vigaszt mondani nincsen szavam; csak a veszteség nagyságát, súlyát tudom érezni. Erről sem beszélek sokat; mindenki érzi azt velem együtt, érzi az egész haza.
Isten adjon gyógyszert e fájdalom ellen mi szegény hazánknak.