A kábító csapás után, mit rémhalála okozott, idő kell hozzá, hogy eszméimet rendbe tudjam szedni, s írni és szólni képes legyek róla. Az élő kolossz helyett sok ideig az összezúzott hulla áll előttem, a monumentális alak helyett, ki nagy eszmék, országos művek egész épületét tartá vállain, azt az alakot látom, ki ott csügg két kezével a légben, s ez minden emlékemet véres kézzel törli le.
… Nyáry Pállal legelőször Pestváros tanácstermének zöldasztalán találkoztam. Valóban az asztal fölött: forradalom volt. A ki szavának kihallgatást akart szerezni, az asztalra állt fel. Ő nagy ember volt, én csekély; egy nagy koreszme összehozott bennünket ugyanazon emelvényre: a népszabadság, a jogegyenlőség eszméje. Ő veterán vezére, én újoncz közkatonája voltam ez eszmének.
Egy olyan korszak elején álltunk, mely hasonlított a mostani franczia mozgalomhoz; nekünk is volt Pestünk és Pozsonyunk: Páris és Versailles.
Budavára a néptömeg kezében, a fegyvertár elfoglalva, az utczákon húszezernyi lelkesült férfi: ki tudja, mi lehetett volna abból, ha nem Nyáry Pál áll a mozgalom élére?
Nyáry Pál a szabadelvűség minden érvényét egyesíté magában, a szabadelvűség árnyoldala nélkül, mely a túlzott becsvágy.
Tisztelte a népakarat nyilatkozványait; elősegítette, vezérelte azokat, ha helyes irányban indultak meg; s ha helytelen irányt vettek, akkor is élükre állt, azért, hogy azokat az igaz útra vezesse; s ha megvolt a siker, engedte a diadal koszorúit másnak.
Azon a zöld-asztalon állva, ismertük meg egymást. Én a néphez, a fiatalsághoz szólva, azt mondám, hogy «ha kell, megtudok halni a hazáért, de a hazáért gyilkolni nem tudok»; Nyáry sokszor mondá, hogy e szavamért szeretett meg, és azután sem tértek el meggyőződéseink soha.
A pesti forradalom végződött a Pozsonyból lejövő magyar kormány örömteljes fogadtatásával, s a nemzet új korszaka törvényes alakjában lett fölszentelve. Nyáry folytatta működését a síma földön, lelépve a piedestálról.
Ő, az ellenzék akkori vezére, mondá ki a «megadjuk» szót, a kormány fölhivására, mely a haza védelmét követelte tőlünk.
És a midőn a nagy küzdelem megkezdésekor az első magyar kormány visszalépett, midőn kilencz oldalról betört ellenség közeledett hazánk szivéhez: ő volt itt, Nyáry, ki a reménytelen védelem eszközeit egyesíté, s a szeptemberi nehéz napokban csaknem egyedül szervezte a már öszzeomlott művet; a ki nappallá tette az éjt, hogy táborainkat ellássa, csataképesekké tegye; a kihez csak leizentek a hadvezetők, hogy ennyi üteg ágyút, ennyi új zászlóaljat küldjön utánuk, de élelmükről és ruhájukról is gondoskodjék; kihez minden megye küldözé utasításért nyargonczait, s ki mindennek megfelelt nyugodtan és zavartalanul.
Midőn a moóri csatavesztés után veszve látszott lenni minden, s a győztes ellenvezér föltétlen megadást parancsolt Magyarországnak, Nyáry mondá: hogy «semmi szó föltétlen megadásról.» S azon óriási munkának, mely a középpontnak Pestről Debreczenbe áttétele volt, végrehajtásában ő volt a legfőbb tényező.
A csodák között, miket egy hadjárat fölmutat, a legelső helyen áll az, ha egy újan teremtett hadsereg minden felszerelésében csataképesen tud kiállni a síkra. E műben Nyárynak az oroszlán rész jutott. Ha névszerint nem is, de tényleg ő volt a honvédelmi bizottmányban a belügyminiszter.
A számok a legjobb panegyristák. E kormány alatt egy évig tartó hadjárat, mely kétszázezer harczost foglalkoztatott egy részről, s két császári hadsereg ellen küzdött: épen annyiba került, mint egy hónapi hadjárat az osztrák kormány alatt.
Az igaz, hogy két miniszter lakott egy szobában, Nyáry és Patay; s a hadjárat végén Nyárynak nem volt nagyobb összege, mint utolsó havi díja.
És a míg egyik kezével készíté az erélyes harczot, másikkal előkészíté az okos békét.
«Nem küzd a magyar nemzet egyébért, mint törvényes alkotmányáért, s a mint azt kivívta, megszünik áldozni a nemzet vérével.»
Ez volt a jelszó, melyet Nyáry ez időben zászlójára tűzött, s mely sok jó férfit körüle egyesített. E jelmondatnak adott kifejezést azon hírlap, melyet én akkor szerkesztettem.
Bátorság kellett ezt kimondani fölfelé úgy, mint lefelé. Fölfelé a hatalomnak, mely vérpaddal és irtó háborúval jött ellenünk; s lefelé a feltámadt népszenvedélynek, mely kiontott véreért boszút követelt.
Sokan voltak, a kik e politikai bátorsággal bírtak; de nem elegen.
Április 13-án az előleges értekezleten megkisérté Nyáry minden erejét egy remek szónoklatban, mely álláspontját igazolta, s a nemzetre várakozó veszélyeket föltárta. Miután nézete többségre nem jutott, arra kérte elvbarátait és mindnyájunkat, hogy ha elveink nem győzhetnek a parlamentben, némuljunk el a népakarat előtt; ne szóljunk, hogy szakadást ne idézzünk elő a nemzetben, midőn annak egész erejére van szüksége.
És úgy lett.
Lapjaink «legyen meg» szóval fogadták a végzetes határozatot; elvbarátunk, a ház elnöke, Almásy Pál, aláirta annak a nevét, Szacsvayval együtt, ki szinte elvtársunk volt. Nyáry és a többiek hallgattak, és tettük ezt mindnyájan, azzal a tudattal, hogy el kell ugyan vesznünk, de hát veszszünk el együtt és becsülettel.
És ekkor Nyáry, a miniszter, visszalépett és visszament újra «Pestmegyei alispánnak.»
Nem volt már bizalma az ügyhöz, de szolgálta azt híven. Már juniusban így szólt hozzám: «Lengyelország halott szagát érzem.»
Egy fiatal barátunkat, Sz. Mórt, akkor nevezték ki a «vésztörvényszék jegyzőjének.» Nyáry megtudta azt, szerette az ifjút, (egyike volt a márcziusi fiúknak, kik együtt álltak vele ama zöldasztalon), odahívta őt magához, s tudatta vele, hogy a belügyminiszteriumnál eszközölt ki számára titkári állomást; ne fogadja el azt a másik kinevezést. E gyöngéd, előrelátó gondoskodás nélkül az a mi fiatal barátunk a holt emberek közé tartoznék.
A végpusztulás napjaiban ismét együtt jártam vele.
Mikor a kétségbeesés végküzdelme eljött, én is vállamra vetettem a puskát s indultam Pestről, a merre tábort találok. Nyáry útban talált; kérdezte tőlem: «hová öcsém?» Én keserűen feleltem neki: «megyek meghalni a hazáért.» – «Hát abban a tarisznyában mi van?» – «Egy kis sonka.» – «Hát abban a kulacsban?» – «Egy kis bor.» – «De már azt előbb együk és igyuk meg a hazáért, s aztán menjünk meghalni.» S azzal fölvett a kocsijára s aztán el sem eresztett többet, a míg Aradon egy örökké emlékezetes éjszakán tudtomra nem adá, hogy vége van mindennek; a temesvári csata elveszett, mielőtt Görgey csatlakozhatott volna a déli hadsereggel.
E napokban láttam őt legnagyobbnak; hideg nyugalma, mely gyakran szarkasztikus élczekben tört ki, egy perczre el nem hagyta. Végtelenül lenézett mindenkit, a ki meg volt ijedve; és azért mégis engemet, ki el voltam határozva együtt veszni el vele, a menekülésre bíztatott.
Huszonnégy éves voltam akkor és új házas.
Ő ott maradt Világoson bevárni a veszélyt, ámbár Görgey előre megmondta neki, hogy semmi védelemre nem lehet számítani senkinek.
Tudjuk, hogy az osztrák kormány hogy használta fel a kezébe adott sikert, mely nem volt győzelem. A bolondok és a vérszomjazók, Ausztria akkori vezető miniszterei, kiknek a túlvilágon se bocsásson meg Isten! úgy bántak a lábukhoz fektetett országgal, hogy az akkor égre dobott kő most mint egy Alpes függ mindkettőnk feje fölött, és közös eltemetéssel fenyeget győztest és legyőzöttet.
Még ez őrjöngőkre is volt hatása Nyárynak. Védbeszéde előtt, mely védelme volt a magyar politikának, s megtámadása az osztrák kormányrendszernek, még a hadbírák is megrendültek, s a bitófa elszalasztá benne áldozatát, hogy a börtön vegye át azt tőle.
Ez időben történt Nyáryval az, a mi élte végzetes fordulatát képezé.
Pár hóra szabadon bocsáttatott, de bizonyos volt felőle, hogy el lesz ítélve hosszú fogságra és vagyonai elvesztésére.
Akkor jól rendezett úri kényelmes birtokviszonyok között élt.
Közel álló barátai azt tanácsolák, hogy nyúljon azon segédeszközhöz, melylyel a kegyetlen hatalom ellenében oly sokan éltek, hogy konfiskáczió alá jutandó vagyonára egy költött kötelezvényt kebleztessen be, a mi által annak egy részét harmadik kéz által megmentse. Hisz ez rendes dolog volt. Az elkobzó hatalom az isteni és emberi törvények ellenére fosztá meg vagyonától a hazáért küzdöttet; annak ellenében minden védelem igazolt és jogos volt.
De Nyáry még sem akart arra ráállani.
«Nem! Én nekem, ki az igazságért küzdöttem mindig, még az ellenében sem szabad igaztalannak lennem, a ki jogtalanul kirabol.»
Vajha ez érzetének hajolt volna meg; ne barátai rábeszélésének.
Hogy konfiskált vagyonának töredékét megmentse, egy kedves barátnéjának, kit mindenki tisztelettel említ, s ki iránti gyöngéd viszonya minden magas lélek előtt igazolva van: Sch-nének egy kötelezvényt adott át husz ezer forintról. Ugyanazon nemes hölgy fogadta ki jószágát albérletbe és gazdálkodott Nyáry javára szorgalommal, takarékossággal; és gondoskodott Nyáryról börtönében.
Nyáry ott is vigasztalása volt fogolytársainak. Férfi kedélye soha el nem hagyta. Ott megtanult angolul, élt a tudományoknak. Készített remek faragványokat, miknek minta-darabjai most is főrangú hölgyeink asztalait ékítik; és nem kért kegyelmet, és nem engedte, hogy más kérjen azt számára – soha.
Mikor a fogság utolsó évét tölté, hirtelen ideglázt kap Sch-né: önkívületbe esik s meghal, a nélkül, hogy Nyáry végzetes kötelezvényét megsemmisítené.
Volt pedig Sch-nének két közel rokona: nem akarom őket jelezni; Isten bocsásson meg nekik, ha még élnek! Azok rögtön birtokába helyezék magukat a megholt hagyatékának, s mire Nyáry a börtönből hazakerült, annyira elpusztítottak gazdaságában mindent, hogy miután a kastélyban egy nyoszolya sem maradt, a két tékozló székekre fektetett ablakredőnyökön hált maga is. De annyival inkább megtartották Nyáry költött kötelezvényét, mit Sch-nének adott.
És ez lett alapja mostani bukásának.
Most már értheti mindenki, hogy juthatott tönkre egy olyan ember, ki soha nem pazarolt, ki úgy élt, mint egy filozóf, bort nem ivott, asszonyokért sem rajongott, semmi megrontó szenvedélye nem volt.
Nem is kártyázott soha.
Erre még egy sajátságos oka is volt, mit barátjaival gyakran közlött. «Én minden játszma kártyát, az első kiosztás után, hátáról is megismerek; azért nem játszhatom veletek, mert pénzeteket okvetlenül elnyerném.»
Még ily úton sem akart igaztalan pénzhez jutni.
És ezután következnek a sors elemi csapásai, mikkel a magyar gazdákat meglátogatta.
Országos évkönyveink egy évtized alatt három inséges évet jegyeztek fel: 1863-at, az aszály évét, 1864-et, az értéktelen gabna évét, s 1865-öt, az országos fagyot. De volt Pestmegyének egy része, melyben tíz év alatt hat inséges év fordult elő, három évben a föld nem adta vissza a vetőmagot, midőn az egész országon áldás volt az égtől.
Ez elátkozott körben feküdt Nyáry birtoka is.
Ha mindenét elvesztette volna, midőn a börtönből visszakerült, ha soha birtokát vissza nem kapta volna, most is élne, s megélne becsülettel lelki tehetségei után; őt a kegyelem ölte meg. A kegyetlen kegyelem.
A politikai alakulások is segítettek életkedvét összetörni.
Az országgyülésen, hol egymás mellett ültünk, gyakran mondá az utóbbi időkben:
«Nézd, mily közöny van magában a házban minden közügy, minden nagy eszme iránt; mintha minden ember szeretne már – nem lenni itten.»
Mikor a mult hónapban az a kellemetlen viharos jelenet volt a házban egy kultuszminiszteri házvétel tárgyában, Nyáry kinn a társalgó szobában beszélgetett barátaival. A teremben kelt vitára mindenki befutott, csak mi maradtunk kinn ketten.
Akkor elkezdett nekem Nyáry egyszerre beszélni élte legtávolabb élményeiről. Első szerelméről, ügyvédi pályája első megpróbáltatásairól, és ez után birói pályája azon fénypontjairól, mikben tehetségei feledhetlen emlékeket vivtak ki, a csábokról, miknek ki volt téve, szerelem és gazdagság alakjában; a kincsekről, a mikért csak «egy kicsinyt» le kellett volna hajolnia, hogy fölvegye, s a mesés ármányokról, miket diadalmasan leküzdött, minők közt első helyen állhat Braunecker Matild és Zentál milliókba játszó hirhedett cselszövénye, a mik mind egy érdekes regény részletei volnának, ha nem volnának igaz történet. Akkor nem tudtam még, hogy véghagyománya az, a mit most rám bíz.
Halála előtti napon egy rövid készszorításra találkoztam vele az országházban. Szomorusága feltünő volt. Azt mondá szemrehányólag:
– Jobb szerettelek sima homlokoddal; hajadat sem szeretem rajtad, ha hamis.
– Majd a nélkül látsz a nyáron. Felelém neki.
– Ha megérjük. Ez volt utolsó szava hozzám.
Én azt hittem, rám érti azt, s ő magára értette.
Hiszen herkulesi termete száz éves időt igért.
És én nekem kellett koporsójánál Isten hozzádot mondanom.
A gyásztisztelet után egy levelet adtak kezembe, mely így szól:
«Kedves barátom!
Igaza volt Nyárynak, midőn azt írta Beöthynek: «Borzadva, fog ön értesülni azon tettről, melyet elkövettem.»
Borzadva, és mély megilletődéssel vettem én is úgy, mint mindnyájan, ez irtóztató halált.
Én Nyárynak a politikában nem ellensége, – mert meggyőződését tiszteltem, – de határozott ellenfele voltam; azon kevesek közé tartoztam, kiknek bátorságuk volt az ő túlnyomó népszerűsége és befolyása daczára ellene a megye termében fellépni, mert azon utat, melyen ő járt, hazámra nézve sem üdvösnek, sem czélra vezetőnek nem találtam.
Nyáry azonban társadalmi tekintetben a hazának oly kitünő fia volt, kihez hasonló kevés van, – olyan ki őt felülmulná – egy sincs.
Magyarország történetét nem fogja megírhatni senki a nélkül, hogy az ő jeles egyéniségének nem egy, de számtalan fényes lapot szenteljen; tartozzék az bármely párthoz, bevallani kénytelen, hogy Nyáry tántoríthatlan becsületességű, nemes keblű hazafi és feddhetlen tiszta jellemű tisztviselő volt. Egyenes lelkű, igazságos biró, soha nem engedett magán érdekeknek, – és Pest megyében a közigazgatási és törvénykezési téren nagy jelentőségű és üdvös működésének egész ideje alatt minden törekvése egyedül oda volt irányozva, hogy az, kit a megye közönsége bizalmával megtisztel, helyét kellően betöltse. Sokat, – igen sokat mondhatnék e részben az 1861. és 1867-iki tisztujítások alkalmából, ha nem tartanék attól, hogy igen hosszura fogna terjedni levelem. Mint kérlelhetlen üldözője minden hanyagság és mulasztásnak, roppant közigazgatási ismeretei mellett nem csak a megyének, de az egész országnak kincse volt. Nem tűrte meg a tisztviselőt, bár ki lett is légyen, kiről csak gyanította, hogy nem egyenes úton jár. Annyira őrizte ő a megyei életnek tisztaságát, hogy tartózkodás nélkül bátran ki merem mondani, miszerint Pestmegye kizárólag neki köszönheti azon kitünő állást, melyet most közigazgatási és törvénykezési tekintetben elfoglal.
Ezeket előre bocsátva, méltán mondhatom, hogy Pest megye sokat, igen sokat veszített Nyáry halála által. Az ő emlékét meg kell örökíteni. Pest megyének kötelessége, – és tudva a ragaszkodást, melylyel iránta Pest megye viseltetett, – meg vagyok győződve, annak tekintetbe vétele nélkül is, csupa kegyeletből iránta, – oly emléket fog állítani, mely meg fog felelni azon nagy érdemeknek, miket e rendkívüli tiszta lelkű hazafi életében magának szerzett, és meg fog felelni azon kiváló tiszteletnek, melyet az elhunyt nyilvános életének egész ideje alatt tapasztalt.
E végből én egy eszmét pendítek meg, melyet veled, – mint Nyáry egyik hű barátjával, és elvrokonával közleni jónak láttam. – Ha helyesled, írd meg, és tedd közzé, – ha nem, vedd úgy, mint legjobb szándékom, és az elhunyt hazafi iránti nagy tiszteletem és barátságom nyilvánítását, – ne szólj róla senkinek.
Én azt indítványozom, vegye meg Pest vármegye aláírás útján begyülendő összegből Nyáry Pál birtokát, kezeltesse azt mindenkor első alispánjának felügyelete alatt akár házilag, akár bérlet útján. Köteles legyen a járási főszolgabiró a tömeget kezelni, és arról nyilvánosan a megye gyülésének számolni. Jövedelméből a birtoknak segélyezze a megye legérdemesebb elhunyt tisztviselőinek szegény özvegyeit és árváit.
Isten veled!
híved
Bossányi László.
Ez indítványt helyeslem, s kiviteléhez tehetségem szerint hozzájárulni kész vagyok.
Vajha a sir fölött egymásra és kölcsönös feladatainkra ráismernénk.
Vajha megtalálnók a tanulságot a szomorú végzetből.
Hogy férfinak, kit honszerelme, érdemei, ritka tehetségei az elsők elejére emeltek, el szabad veszni anyagi elpusztulás miatt, mindezen kincsekben oly szegény nemzetünknél.
Hogy ki kell veszni a mai kor uralgó nézetei nyomán az erély híveinek táborából mindannak, a mi jellem, s nem szabad benne vezetőül megmaradni másnak, mint a rossz szenvedélynek.
Hogy a ki független nézeteket, s nem a hatalomnak tetsző tanokat vall, annak csak a visszavonulás, vagy a tönkrejutás között lehet választania.
Ez rossz tudomány s ifjuságunkra nézve rossz iskola.
Hogy Nyáry hullája megütötte a földet, az annak a földnek magának is sokáig fog fájni, s az a föld még azért bennünket visszaüthet.
Adja Isten, hogy rossz próféta legyek.
Talán még van időnk egymásra ismerni.