Egy ember, a ki meghalt és mégis él; kit temetni visznek, s mégis itt marad közöttünk.
Mi volt Deák Ferencz? A bölcseség, a hüség, a szabadelvűség, a honszerelem, Magyarországon. Ezeknek nem lehet meghalni: ezeket nem lehet eltemetni.
Nagy nemzetekből támaszt a korszellem nagy államférfiakat; ő érte kivételt tett. Egy kis nemzetből támasztott nagy államférfit, s reá bizta, hogy világtörténeti befolyást gyakoroljon egy világrész új alakulásába. S nem csodák útján végezte azt vele: egy hosszú élet következetes munkájára bizta a nagy feladatot.
Deák Ferencz három nemzedéknek volt világossága. Nagy államférfiak többnyire le szoktak tűnni kortársaik elmultával, a nemzedékkel együtt, melynek koreszméit képviselték; – ő az egymásra következő nemzedékeknek folyton vezére maradt, s az előhaladó kor csak nagyságát növelte. Ő pedig mindvégig ugyanaz maradt; a bölcseség, hűség, szabadelvűség, honszerelem – Magyarországon.
A nagy hallgatás hosszú évei alatt egyedüli prófétája, orákuluma volt a nemzetnek.
Nem vonult félre: osztozott velünk mindenben, a mi közös volt; óvott, – tanácsolt, – biztatott, – megmutatta a középutat az elkeseredés és elernyedés között; világító tornyunk volt a sötétségben. – Annyira ragaszkodott hazájához, hogy midőn élte alkonyán kórszenvedéseinek enyhítése, élte napjainak szaporítása végett a gyógyászat bölcsei enyhébb éghajlat alá tanácsolák átköltözni, nem hajlott rá; itt akart meghalni a haza ege alatt, mely szenvedéseit megnehezíté, éltét rövidebbre szabta.
Pedig nem kötötte e hazához sem vagyon, sem hivatal, sem család; egyedül a hon tiszta szerelme.
Csak egy szavába került neki, hogy a nemzetet figyelmeztesse egy tartozásának leróvására, melylyel az egy elhunyt nagy férfia családjának adósa maradt, s a nemzet rögtön teljesítette azt; csak egy szavába került a trónt figyelmeztetni oly férfiakra, kik az ország legmagasabb hivatalaira érdemesek, s azok rögtön oda emeltettek. És ő maga megmaradt, – nem szegénynek, mert úgy élt, mint Cincinnatus; de egyszerű polgárnak, s a nemzet tanácsadójának. Családja pedig voltunk mi mindannyian; s ha néha a vitatkozó család összeharagudott egymás között: ő oda jött és kibékített bennünket.
Hányszor oldotta meg keserü harczainkat az ő bölcs és minden oldalra szelidítő felszólalása! Mert azt a roppant nagy hatalmat, melyet eszének, tudományának, népszerűségének, szónoki erejének és jellemének óriási fölényében birt, úgy tudta használni mindig, hogy az által meggyőzve igen, de megverve nem érezte magát soha senki.
Egyetlen egyszer láttam őt a monumentális harag felejthetlen alakjaként felmagasodni. Ez egy országos bizottsági zárt ülésben történt, a midőn Deák a megtámadott szabadelvűség és alkotmányosság védelmére állt fel mindannyiunk (jobb és balközép) nevében, és mondott egy oly villámló beszédet, mely minden hamis bálványt összetört. E beszéd nem került a nyilvánosság elé soha: hirtelen leírt vázlatát, mint becses ereklyét őrzöm holtomig; tanújelét annak, hogy mi volt Deák Ferencz akkor, mikor olajág helyett a lángpallost vette kezébe.
Nem volt «erre» szükség: az olajág lett elültetve, s erdő nőtt belőle azóta.
Deák Ferencz azon ritka győzelmek egyikét aratta, a midőn az ellenfél nem legyőzve, de megnyerve van; nem leverve, de fölemelve, és a békekötésért mindkét fél egyenlő hálával tartozik a kibékítőnek.
Azon ritka esetek egyike az, a midőn egy nagy államférfi nemzetének egyszerre adott királyt és szabadságot.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a király és a nemzet egy test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a nagy végczélban a nemzet minden pártja egy test, egy lélek lett.
S a koporsójára tett koszorúk bizonyítják, hogy a két egyesült birodalom egymással a közös jövendő feladataival szemben szövetkezett.
A két ország közötti anyagi kérdések felzaklatott vitája Deák halálhirére egyszerre elhallgatott.
A szenvedélyek hekatombája áldoztatik föl Deák Ferencz ravatala előtt.
Életében már egyszer áthidalta a szakadást a két egymásra utalt ország között; vajha koporsója még egyszer és végkép betöltené, a mi űr még a kettő közt maradt!
Nincs okunk sírni e koporsó előtt; nem gyászunk, dicsőségünk napja ez!
Deák Ferenczet nincs miért siratni, ő megérte, hogy még életében éveket előlegezett a hallhatatlanságból. S míg egyik nagy kortársa s Magyarországnak egyik legnagyobb fia, a fölötti bánatában, hogy minden, a mit életében alkotott, romba dül, kétségbeeséssel végezte életét: addig Deák Ferencz éveken át láthatá még testi szemeivel, mennyire fogják őt szeretni, ha nem lesz! hogy a mű, melyet alkotott, él és tovább fejlődik; hogy öröksége, a mit családjára, a nemzetre hágy, az önzetlenség, a honszeretet, a bölcs megfontolás, a trón iránti hűség, hogy gyarapodik millió felé szétosztva, hogy a pártfelek hogy tömörülnek egy kibékült egészszé, tudva, hogy nincs már Deák Ferencz, a ki kibékítse őket, ha össze rontanak; hogy még életében láthatá, mint dolgozik az egész nemzet azon a nagy monumentumon, a mit az ő halálának emlékére fog emelni: – a hogy meglepi néha egy atya a gyermekeit, kik titokban kegyeletes emléket készítenek – az ő születésnapjára.
Ő látta azt életében, hogy mennyire szeretni fogják őt halála után! Ez egy része az üdvnek. Megnyugodva halt meg.
Ez nem halál: ez megdicsőülés.
Ez nem temetség: ez apotheozis.
Ez nem elvesztése Deáknak: ez öröklése Deáknak!
Az ifju nemzedék, mely látni fogja a koszorúkkal elfedett koporsót eltűnni sirboltozatába: emlékezni fog rá, hogy Deák Ferencz minden koszorút elvitt magával e földről; de itt hagyta erényeit, s azokkal meg lehet az új koszorúkat szerezni.
Nem leverten: – felmagasztosultan követjük az ő koporsóját.
Kövessük példáját is.
Hon atyái! országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok meg őt sziveitekben; mert ha eltaláltok róla egyszer felejtkezni, ő felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek fölött az ablakot és rátok kiált:
«Le ne romboljátok, a mit én építettem!»
… Építsük tovább Deák Ferencz emlékét: – a boldog és erős Magyarországot.